Legyek, kutyák, futballisták – Malonyai Péter publicisztikája

Meccs meccset követ a futballelitben, a játékosok, megfelelve a versenynaptár követelményeinek, legtöbbször hetente kétszer pályára lépnek, ami – mondják sokan – igencsak megviseli az egészségüket.

A megfogalmazás így túl általános, közelebb kerülünk a lényeghez, ha a hivatalos csatornák információira támaszkodunk. Létezik ugyanis szakszervezetük a profiknak, ráadásul nemzetközi. Ez a FIFPro, amely időről időre felhívja a figyelmet a veszélyekre. Például két esztendővel ezelőtt egy tanulmányra hivatkozva megállapította, hogy a legmagasabban jegyzett klasszisok fizikai teljesítőképességük határait feszegetik. Miközben leszögezem, hogy itt azért van keresnivalónk, hiszen nézve a mieinket, hol van még a felső határ, rátérek a lényegre. A hivatkozott felmérés 16 világhírű futballista statisztikáira épül, köztük Eden Hazard-éra és Harry Kane-ére, vizsgálva a meccsterhelést, az utazásokat, szembeállítva a pihenésre szánt idővel. A lényeg, hogy annyi már a hirtelen, nagy erőfeszítést igénylő sprint a pályán, hogy akár 72 órás fáradtságot is eredményezhet, a repülőutak pedig, amelyek között nem ritka a hat órát meghaladó, szintén indokolttá tennének egy extra pihenőnapot.

A szervezet pontokba szedte, mi a teendő – egyik-másik meglehetősen életidegen a versenynaptárt ismerve. A FIFPro szerint nyáron négy, télen két hét pihenő lenne az ideális, mellette csupán heti egy mérkőzés, plusz kellene egy úgynevezett meccssapka, benne meghatározandó, hány találkozón szerepelhet a klasszis idényenként. Ehhez jönne még a meccsterhelés szétosztása, azaz a fokozottabb rotáció, s főként az, hogy ne nőjön az összecsapások száma.

Szép gondolatok, remek tervek, kár, hogy esély sincs a megvalósításukra. Persze hogy a pénz miatt. Hiszen az a játékos, aki nem lép pályára, kevesebb jövedelemre tehet szert (prémium, gólpénz, mérkőzésszám a szerződésben), nem beszélve arról, hogy az egyik pillanatról a másikra felbukkanó Nemzetek Ligája (válogatott) és a Konferencialiga fantázianevű klubsorozat egyértelműen jelzi, hogy a futballhatalmak – esetünkben az UEFA – mennyire adnak az érdekvédelemre, szűkebben a FIFPró-ra.

Régen az úgy volt, hogy a szerda többnyire az edzőmeccseké volt, a válogatottak pedig barátságos mérkőzéseken is találkoztak egymással. Ami jobbat tett a kapcsolatoknak, mint a most honos programsorozatok. Régi mániám például, hogy miközben Ausztriával, a tradíciók jegyében 1902 októberétől 137 mérkőzést játszottunk, az elmúlt 25 esztendőben mindössze ötöt, a legutóbbi barátságos 15 éve volt.

Ne higgyük, hogy csak mostanság van vita arról, hogy mennyi a sok, mennyi az elég, kétségtelen a terhelés nem hasonlítható a maihoz, de a körülmények sem, magyarán mindent a maga idejében kell vizsgálni.

Amikor például 1930 őszén a Hungária meglepetésre döntetlent játszott a III. Kerülettel, máris jöttek a hangok, hogy a hosszú tengerentúli túra miatt fáradtak a játékosok. Egy nappal a bajnoki rajt előtt érkeztek ugyanis haza, ám Senkey Imre edző szerint szó sem lehet összefüggésről, mert a játékosok fitten, frissen szálltak hajóra. És több mint egy héten át utaztak, de ez más kérdés. Ahogy ma, akkor is a pénz volt az úr, a túrabevételekre nagy szükségük volt a profi csapatoknak. A Sabaria 1931-ben úgy kapott ki váratlanul a Budai „11”-től (2:3), hogy előtte nyolc nap alatt öt meccset játszott Romániában.

Az elfáradás téma volt tehát, ennek nyomán tudhatjuk meg a Nemzeti Sportból (1938), hogy „az izomműködés világrekordját a szobalégy tartja. Másodpercenként 350-szer rezdül meg ennek a légynek a szárnya”.

Természetesen történtek kísérletek is a teljesítőképesség növelésére. Az olasz Angelo Mosso professzor példáját idézik, aki két kutyával kísérletezett, az egyiket addig hajszolta, amíg össze nem esett, a másikat pihentette. Aztán kicserélte a kutyák vérét, s a pihent összeesett a fáradtságtól, az agyonhajszolt újra virgonc lett. Feltalálta tehát a vérdoppingot, ám az 1938-as közlés nem új, hiszen Mosso professzor a XIX. század végének elismert tudósa volt.

Nem mellesleg, a nekünk oly fájó 1954-es vb-finálé után, a vereség (2:3) okai között a fáradtság is szerepelt Feleki László „Miért vesztettünk a világbajnokság döntőjében?” című legendás cikkében. „A döntőben azonban elfogyott az erőnlét, a magyar csapat átlagformájára sem tudott felemelkedni, elsősorban erőnléti okok miatt” – írja Feleki, sürgetve a sport tudósait, hogy mielőbb találjanak rá a megoldásra, köztük arra is, hogyan mutathatók ki a kimerültség okai. Az pedig a tények világa, hogy a magyar csapatnak sorrendben kettő, hat, kettő és három teljes napja volt a pihenésre egy-egy meccset követően.

Volt idő, amikor kötelező volt a szünet. Az MLSZ az 1973–1974-es idényben előírta, hogy december 23. és 31., valamint június 13. és 30. között szabadságot kell kapniuk a futballistáknak.

Visszatérve a jelenbe, a FIFPro 2019 után a közelmúltban is hallatta a hangját. Most azt javasolta, hogy ha a játékos ötször úgy lép pályára, hogy a mérkőzések között egyszer sem telik el öt napnál több, a hatodik találkozót kötelezően ki kell hagynia. Az öt nap úgy jött ki a szakembereknél, hogy szerintük ennyi idő kell a teljes regenerációhoz. Ha belegondolok, hogy egykor a grundokon a gyerekek egész délutánokat végigfutballoztak, s büntetésnek érezték volna, ha öt-öt napot labda nélkül kell tölteniük, támad bennem némi kétely. Ugyanakkor igaz, hogy nem irigyelhető Bruno Fernandes, a Manchester United klasszisa 72 találkozón lépett pályára 2020 novembere és 2121 áprilisa között, ebből 42 az úgynevezett „kritikus időszakba” esett.

A legújabb tanácsok között szerepel még, hogy idény közben is kellenek szünetek, egynek legalább 28 naposnak muszáj lennie, s kellene az idényenkénti utazási limit is, szerintük 100 ezer kilométer.

A FIFPro tudja, hogy legfeljebb vitát generálhat, eredményt aligha ér el, hiszen a klubok, a válogatott bevételei a meccsekhez igazodnak, magyarán játszani kell. A szervezet tehát – szerintem – csak azt kívánja bizonygatni, hogy az érdekvédelemre (is) szerződött. Amivel érdemes csínján bánni, erre remek példa a nálunk honos Hivatásos Labdarúgók Szervezete (HLSZ). „A labdarúgók részére szóló speciális sportbiztosítás idei (2019-es) konstrukciója kidolgozás alatt áll” – olvasom honlapjukon 2021 októberében, ám még csodálkozni sincs időm, amikor az is kiderül, hogy az elnökségben klubalkalmazottak is vannak, ami nálam kissé behatárolja a futballisták érdekvédelmi lehetőségeit, a partnerek között pedig ott az MLSZ is, magyarán egy-egy súlyosabb ügyben nincs meg a függetlenség – látszata.

Biztosan így van jól, én kukacoskodom már megint, ezért vissza is térek a kizsigereléshez. Ami azért sem meglepő, mert kell a pénz a futballistának, minél többet össze kell gyűjtenie, amíg játszik, mert – ez is FIFPro felmérés – a játékosok 54 százaléka nem kap segítséget ahhoz, hogy a futball után is legyen élete. Más kérdés, hogy 14 százalékuk gondolni sem akar arra, hogy egyszer véget ér a játékoskarrierje.

Talán abban bízva, amit Arthur Schopenhauer állapított meg, persze hogy még a XIX. században: „Az emberi organizmus mind ez idők végezetéig a csodáknak legrejtélyesebbike marad. Minden technikai felfedezés, mely a felismerés lámpafényénél születik, csak halovány árnyéka lesz ennek a csodának.”

Azért visszaélni ezzel sem kellene – de ez megint csak én vagyok.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!