Piros zászlót az edzőknek! – Vincze András publicisztikája

Tönkreteszik a focit! A véleményem nem változott, vagyis amit leírtam néhány évvel ezelőtt, azt ma is tartom (sőt, csak most igazán): a VAR-rendszer rettenetes!Kihipózza a focit.

Amikor ezzel a digitális bíráskodással csak fenyegetőztek, akkor cikkvégi poénnak még elment, hogy „nyilván eljön a pillanat, amikor körzővel, szögmérővel, vonalzóval mennek ki a pályára az NB I-es csapatok játékosai és a játékvezetők...”, aztán tessék, itt van, bejött a jóslat, mert a hazai élvonalbeli mérkőzéseken a néminemű labdarúgás mellett dögunalmas számtan- és mértanórát, egyben fizikafakultációs programot is láthatunk. Ráadásul (eddig legalábbis) sehogyan sem tudnak meggyőzni arról, hogy ezzel az egész visszajátszós, időhúzós bolondozással sokkal kevesebb lett a téves ítélet, mint anno, amikor a legjobb játékvezetők úgymond a kezdőkörből is levezették a 80 ezer néző előtt zajló Ferencváros–Újpest meccset – különösebb idegborzoló hiba nélkül. Ha pedig volt is bíróbaki, az a focitörténelmünk feleleveníteni való részlete lett, sztoriként emlegethetjük, írhatjuk még manapság is, és ennek fényében bele­gondolni is rossz, mi lenne az emlékeinkkel, ha már akkoriban is sterilizálták volna a világ legszórakoztatóbb sportjátékát.

Most pedig…

Miközben fel-felpörög a meccs, és végre elkezdenek felugrálni a helyükről a nézők, akkor puff, a játékvezető elkezdi mutogatni, hogy itt nagyszabású tévézés lesz… Ha pedig továbbot int, mondván, szerinte nem volt les, akkor szinte biztos, hogy csak azért is megállítják a focizást, kikockázzák a jelenetet, vizslatva, hogy a támadónak a cipőorra előrébb volt-e milliméternyivel, és ha igen, akkor aztán vissza az egész. Visszapörgetnek, megállítanak, hümmögnek a valódi helyszíntől (ez lenne a gyep) távol bemonitorozott, szatelitantennás kisbuszban, s eközben unatkozik, morog öt percen keresztül akár néhány száz, vagy több tízezer ember a lelátón, nem tudva, hogy most akkor örüljön vagy fütyüljön, és mire eldöntik, hogy akkor ez az egész hókuszpókusz les volt, vagy nem volt les, addigra az egész stadionnak már el is ment a kedve a tapsolástól, de a pfujolástól is (nem beszélve az ilyenkor a csatornák között inkább váltogató tévénézőről).

Ráadásul velejében igazságtalan a rendszer, hiszen – ha már ilyen nagyon akkurátusan visszapörgetik az akciókat – arra nem keresnek magyarázatot, hogy mozdulatsorozatokkal és percekkel korábban milyen „égbekiáltó” szabálytalansággal indult el egy-egy akció. A VAR ugyanis a ritka kivételtől eltekintve nagyvonalúan nem foglalkozik azzal, mi történt a félpályát jelző vonal mögött, hanem csakis az úgymond utolsó jelenetsor záró mozzanatait kockázza ki, holott – ha már a tiszta játék és a tiszta ítélet az első – legalább olyan fontos lenne a szögletrúgás helyett tévesen megítélt kirúgást is megvitatni, mint a ki tudja, hogy a mátrixvilágban milyen tökéletesen behúzott digitális vonalon épphogy túllógó cipőorrokat vizslatni kiguvadó szemmel. Szóval, ha olyan nagy igény lenne valóban a steril futballra, akkor valójában másból sem állna egy meccs, mint kilencven percen át tartó vitatkozásból… Ezért is írom azt, hogy a bajnokiról bajnokira ismétlődő, perceken át tartó tudományoskodás mellett sincs semmivel sem kevesebb kétség bennem afelől, hogy na, most aztán valóban tökéletes ítélet született, s nem érzem-e inkább úgy, márpedig az volt a jó, amiről a bíró a pályán a pillanat hevében döntött (amúgy tuti, hogy minimum huszonöt százalékban a sporinak van igaza, szóval ha már számítógépeznek, akkor legyen már száz százalékig biztos az, amiről technikai berendezés segítségével döntenek).

Elnézve ezt a nyilvános „Üljön le, sporikám, elégtelen!” kezdetű, meccsenként körülbelül negyedóránként zajló nyilvános kínpadra vonást, még az is bevillan, ha fiatal, álmodozó futballrajongó lennék, mostanság még véletlenül sem gondolnék arra, ha nagy leszek, profi focibíró leszek. Ez pedig kellemetlen kritikája ennek a kíméletlen ellenőrző rendszernek, ugyanis akkor, amikor Puhl Sándor az 1994-es amerikai vb során világvagányként továbbengedett egy akciót, miközben a partjelzője bőszen lest integetett, s a jelenet megmoccantotta az ifjak képzeletét is, hogy na igen, ebben a sípfújásban is mi, magyarok vagyunk a legkirályabbak, s a kilencvenes évek közepén hirtelen tele lettek a futballbíróképző-tanfolyamok padsorai szabályismeretet biflázó tizenévesekkel. Vagy írhatom: azt azért megnézném, hogy anno a grundon melyik gyerek kezdhetett volna VAR-osat mímelni, mert – hacsak nem ő vitte le a téri focira a labdát – a többiek úgy seggbe rúgják, amikor „játszásiból” esztrádműsort tart a dühöngőben, hogy a lába nem éri a földet.

No de rendben, nem pikírtkedek – van VAR, s számomra bármennyire rettenetes ez az egész focidi­gitalizálás, a kedvemért aligha szerelik le a teljes miskulanciát, úgyhogy nézzünk valami megoldást, ami valamelyest helyrebillenthetné a lelki békét.

Néhány hónappal ezelőtt a szerkesztőségünkben képszerkesztőként dolgozó Czagány Balázs kolléga azzal rukkolt ki, szerinte még jó és izgalmas is lehetne ez a „varozás”, ha nem az okostóbiás-rendszerre építenék, hanem azt a szabályt alkalmaznák, mint a tojáslabdás amerikai foci (NFL) esetében: vagyis az edző bedobhatná a piros zászlót, ugyan tessenek már visszanézni ezt vagy azt az esetet. S ha a visszajátszás és szögmérőzés alapján a mesternek tényleg igaza lenne, akkor lenne visszavonható az ítélet, ellenben ha a kispadtól feleslegesen repült be a piros színű vászondarab a pályára (mondjuk, kétszer), és a játékvezető ítélete ült, akkor a reklamáló edző büntetése az lenne, hogy onnantól fogva eggyel kevesebbet cserélhet (ha már amúgy is öt játékost válthat).

Na igen, ebben lenne ráció.

S ha már amerikázok: a tengerentúlon nagyon tudják, hogyan kell marketingelni még egy olyan sportágat is, amelyben a rigorózus szabályoknak és a hadászati pontosságú taktikának kulcsszerepe van. Az NFL a rendkívüli kötöttségei miatt iszonyú unalmasnak tetszhet, ezzel szemben a VAR-ral még öregurasabbá tett klasszikus európai focit a közeljövőben simán megverheti… AZ NFL-meccseket abszolút felületesen, sőt, azt a sehogyan sem értő ember szemével nézve a rohangálás, a gyürkőzés, az ütközés, a megállás, a tanakodás, a cserélés, a nekibuzdulás, az integetés semmiféle játékingert nem vált ki, és mégis, kérdezgetve a szakértő kollégákat („Helló, most mi van, miért örülnek?”), szinte mégis minden percben megmozdít valami érdeklődést, ergo a totálisan egyenes vonalban futó játék is képes lekötni az embert. Tehát a fránya amcsik csak eltalálnak valami pontot a sportrajongói agyban, amitől a bukósisakban rohangáló játékosokon és a mikrofonokba sutyorgó edzőkön kívül még a csíkos ruhás játékvezetők szerepe is érdekessé válik, úgy főleg, hogy az ítéletmagyarázatok során kihangosítják a stadionban a sporit, mondja csak el ő, mi történt, nem pedig a láthatatlan meósok döntésére kell várni öt hosszú percen át, azt sem tudva, mi zajlik a háttérben.

A labdarúgás esetében – szerintem – az a gond globálisan és hazai viszonylatban is, hogy az egyre szaporodó szabály- és módszerváltoztatások kérdésében éppen azoknak nincs szavuk, akik minden porcikájukkal érzik a futballt, sőt, olybá tűnik, hogy a hivatalnokok totális sikerrel átvették az irányítást, ahogyan a pályákon mondják, most azok próbálnak játszani, akik egyeneset sem tudnak a labdába rúgni. És valóban, ez az iparosított, kontinensnyi pénzt mozgató futball ma már nem lehet a világ egyik legegyszerűbb játéka. Visszakanyarodva a cipőorros leshelyzethez: ha tényleg eurómilliók sorsa múlik egy-egy játékvezetői ítéleten, akkor kétség ne legyen afelől, hogy a robotizálás az egyik leghatékonyabb eszköz e nagy ívű gazdasági vállalkozás hibátlannak tartott üzemeltetéséhez. S ha így van, akkor még inkább elveszettnek látom a labdarúgást, sőt arra gondolok, hogy ez az agyonszabályozott játék idővel pont azokat veszíti el, akikért – állítólag – a rigorózus szabályokat hozzák, mert nem hiszek abban, hogy ennyi értelmezhetetlen üresjárat, sőt valójában homályban maradó döntés és kontra-, rekontraítélet belefér a jövő generációjának sporttal kapcsolatos elképzeléseibe.

Ez az egész ilyenformán dögunalom…

Szóval, kellene ehhez a VAR-módszerhez a piros zászlócska is, hadd dobálják be az edzők, s talán akkor valóban új dimenzióba kerülne a történet is, arról nem beszélve, minél művibb, minél szabályozottabb lesz a világ, annál kisebb az esély arra, hogy igazán ügyes fiatalok kerüljenek ki a szürke masszát jelentő tömegből. Az pedig végképp elveszi a játék ízét és örömét, hogy a jelek szerint már kritizálni sem lehet a digitális technikát, hiszen külföldön és itthon egyaránt fegyelmi tárgyalásra, eltiltásra számíthat az az edző, aki azt merészeli mondani, hogy a VAR hülyét csinál a futballbírókból.

Holott a pályán zajló tanácskozást és integetést nézve most pontosan ez a helyzet…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!