Népsport: Marcello Mastroianni a pályán, Vittorio Pozzo a vásznon

A mozgófilm és a labdarúgás világa korán egymásra talált Olaszországban, az 1930-as évektől a két szórakoztatóipari ágazat időről időre egyesítette erejét a populáris kultúra terepén. Ott van rögtön a      Cinque a zero(Öt nulla) című 1932-es alkotás Mario Bonnard rendezésében, amely sűrítve tálalta, egyszersmind vetítette előre az olasz futballmozik örök slágertémáit: megjelenik egy drámai futballmeccs, egy túlfűtött elnök, egy fényes játékoscsillag és persze a legkiismerhetetlenebb ellenfél, az ördöngösen cselező szerelem.

A vásznon szinte kötelező extraként rendszerint feltűntek a kor neves futballistái is, az említett műben például az AS Roma kiválóságai. A 70 perces vígjáték középpontjában ugyanis a fővárosi csapat előző évi emlékezetes diadala áll, 1931. március 15-én a római ifjak forradalmi hangulatban söpörték le a pályáról vetélytársukat, 5:0-ra győzték le a Juventust. Érdemes megnézni az eredeti Roma–Juventus futballmeccs internetes videómegosztón elérhető, ötperces összefoglalóját is, hiteles benyomást szerezhetünk a korabeli olasz futball sajátos varázsáról. Nem mellesleg elhangzik a videóban a klub első himnusza, a szövegében és dallamában is az ősi idők hangulatát idéző Campo Testaccio – a dalcímben hivatkozott pálya a csapat legendás otthona volt akkoriban, a patinás tribün részletei is felismerhetők a képeken.

Másfél évtizeddel később nagy lendületet vett a labdarúgás témájú mozifilmek készítése Olaszországban, az 1948-as11 uomini e un pallone(11 férfi és egy labda) című darab szintén római vonatkozású, és zenei szempontból is érdekes, ugyanis felcsendül benne aQuanto sei bella Roma      (Milyen szép vagy, Róma!) című harmincas évekbeli népszerű dal. AL'inafferrabile 12(A megfoghatatlan 12) 1950-ben készült, a történet középpontjában egy ikerpár áll, egyikük egy fogadóiroda ügynökeként, a másik a Juventus kapusaként lép színre, és külön érdekesség, hogy a film producereként szerepet vállalt a torinói klubot vezető Agnelli család is.Cinque a zero(Öt nulla) című 1932-es alkotás Mario Bonnard rendezésében, amely sűrítve tálalta, egyszersmind vetítette előre az olasz futballmozik örök slágertémáit: megjelenik egy drámai futballmeccs, egy túlfűtött elnök, egy fényes játékoscsillag és persze a legkiismerhetetlenebb ellenfél, az ördöngösen cselező szerelem.

A vásznon szinte kötelező extraként rendszerint feltűntek a kor neves futballistái is, az említett műben például az AS Roma kiválóságai. A 70 perces vígjáték középpontjában ugyanis a fővárosi csapat előző évi emlékezetes diadala áll, 1931. március 15-én a római ifjak forradalmi hangulatban söpörték le a pályáról vetélytársukat, 5:0-ra győzték le a Juventust. Érdemes megnézni az eredeti Roma–Juventus futballmeccs internetes videómegosztón elérhető, ötperces összefoglalóját is, hiteles benyomást szerezhetünk a korabeli olasz futball sajátos varázsáról. Nem mellesleg elhangzik a videóban a klub első himnusza, a szövegében és dallamában is az ősi idők hangulatát idéző Campo Testaccio – a dalcímben hivatkozott pálya a csapat legendás otthona volt akkoriban, a patinás tribün részletei is felismerhetők a képeken.

Másfél évtizeddel később nagy lendületet vett a labdarúgás témájú mozifilmek készítése Olaszországban, az 1948-as11 uomini e un pallone(11 férfi és egy labda) című darab szintén római vonatkozású, és zenei szempontból is érdekes, ugyanis felcsendül benne aQuanto sei bella Roma      (Milyen szép vagy, Róma!) című harmincas évekbeli népszerű dal. AL'inafferrabile 12(A megfoghatatlan 12) 1950-ben készült, a történet középpontjában egy ikerpár áll, egyikük egy fogadóiroda ügynökeként, a másik a Juventus kapusaként lép színre, és külön érdekesség, hogy a film producereként szerepet vállalt a torinói klubot vezető Agnelli család is.

Klasszikus darab a korszakból az 1953-ban műsorra tűzött La domenica della buona gente (A jónép vasárnapja), amelynek alapja egy népszerű rádiójáték volt. A Roma–Napoli rangadó köré épülő cselekményt behálózzák a bonyolult szerelmi viszonyok, az egyik meghatározó szereplő pedig nem más, mint az ünnepelt díva, Sophia Loren. Ugyanebben az időben készült el aGli eroi della domenica(A vasárnap hősei) című film is, Mario Camerini mesterműve a professzionális, pénztől, csalástól fertőzött futball és a sportszerűség, erkölcsi tisztaság ütközetének nagy drámája. Egy kiesés ellen küzdő vidéki kis csapat a félelmetes AC Milannal játssza utolsó szezonbeli mérkőzését, a játékosok tudják, hogy ha nem nyernek, az együttes sorsa meg van pecsételve. Gino Bardiban, a tündöklő csatárcsillagban van a kétségbeesett szurkolók utolsó reménye, a futballistát azonban csinos kedvese segítségével a sorsdöntő ütközet előtt zsíros bundaajánlattal környékezik meg. Lelkiismerete nem hagyja őt belesodródni a bűnös alkuba, ám hiába mond nemet, a pályán nem jön össze neki semmi, így a közönség megalapozottan gondolja, hogy valójában eladta a meccset.

Tetézi a bajt, hogy a szünetben orvosától megtudja, frissen kiértékelt leletei szerint súlyos betegséggel küzd, és tanácsos lenne azonnal elhagynia a pályát. Azonban úgy érzi, itt már nem hátrálhat meg, visszatér a gyepre és az első félidei 0:2-es állást vezérletével a csapat 4:3-ra megfordítja. Ekkor váratlanul összeesik, hordágyon viszik le, a hajrában pedig tizenegyeshez jut az AC Milan – ám a büntetőt csodák csodájára kivédi az addig pocsék formát mutató beugró ifikapus, Marini. A történet végkifejletét kár lenne elárulni, hátha valaki megnézi a magyar szinkronnal is elérhető filmet, amelyben a jeles színészgárda tagjai (Raf Vallone, Cosetta Greco, Marcello Mastroianni) mellett felbukkan Vittorio Pozzo, az 1934-es és az 1938-as világbajnok olasz válogatott szövetségi kapitánya, Czeizler Lajos, az AC Milan akkori magyar edzője, illetve a korszak ismert labdarúgói közül Gunnar Gren, Nils Liedholm, Gunnar Nordahl, Omero Tognon vagy Lorenzo Buffon (Gianluigi Buffon 15-szörös olasz válogatott nagybátyja).

„Az 1950-es évek kegyelmi időszak Olaszország XX. századi történelmében– írta Bodnár Zalán kollégánk a filmnek szentelt cikkében a FourFourTwo magazin 2013. júliusi számának hasábjain. – A vesztes háború romjainak helyén gőzerővel épül az új világ, a felszabadító alkotó energia korszaka ez, a Biciklitolvajok keserű világa már lassan a múlté, a '70-es évek letargiájának és az »óloméveknek« még nyoma sincs a horizonton. Fénykorát éli az olasz zene, filmművészet és a futball – ontja magából a legendás filmeket és filmsztárokat a Cinecittá, a korról Fellini, Rossellini, De Sica és Pasolini mesél. A stadionok tömve vannak szerte az országban, ekkor lesz a futball végleg az itáliai élet szerves része. Nincs számítógépes technika, amellyel hívebben visszaadható volna a kor életérzése, mint a korabeli film, ebbe a világba kalauzol minket Mario Camerini 1953-as kultikus futballfilmje.”

Az olasz filmtörténet különböző műfajaiban az elmúlt hetven év kínálata is bőséges (a közelmúlt egyik Budapesten is bemutatott nagyszerű termése a 2019-es Il campione, Leonardo D'Agostini filmje, amely egy elkényeztetett tizenéves labdarúgó szupersztár és az őt érettségire felkészíteni igyekvő magántanár viszonyán keresztül beszél a közeg fonákságairól), e helyütt azonban a Népsport melléklet hagyományos időkeretét figyelembe véve két régi filmet idéznék fel.

Az egyikről a Pier Paolo Pasolini írónak, filmrendezőnek, sokoldalú alkotójának szentelt, 2020 júliusában megjelent cikkben részletesebben is szóltam már: a nyugati szexuális forradalom időszakának sajátos alkotása a Comizi d'amore (magyarul: Beszélgetések a szerelemről) című 1963-as dokumentumfilm, amelyben a korszak kiváló csapata, a következő évben olasz bajnoki címig jutó Bologna híres futballistái is megosztják gondolataikat a szexualitásról. A világfutball némely mai sztárjátékosának szélsőséges botrányaira gondolva különösen érdekes figyelni a hatvan évvel ezelőtti olasz sportembereket, akik egy hagyományosan konzervatív és katolikus ország neveltjeként, ugyanakkor a határokat feszegető, a szabadság új formáit kereső kor hullámainak hatása alatt adnak számot egy változóban lévő szellemiségről – az átmenet kavargó időszakában a majdhogynem prűd, szégyenlős félrefordulástól a szókimondó szabadszájúságig több viselkedési mintát is láthatunk a bolognai futballistáktól.

Végül az 1970-es Il presidente del Borgorosso Football Club (A Borgorosso Football Club elnöke) című kultfilm érdemel néhány szót, a főszerepben Alberto Sordival, egyes jelenetekben Omar Sívori argentin-olasz csatárral, a River Plate, a Juventus és a Napoli emblematikus alakjával. A kor olaszországi társadalomkritikájaként értelmezett vígjáték a szerepüket túldimenzionáló, önmagukat mindenhatónak gondoló klubelnököknek is örök emléket állít, utólag és előre is, a valós példákat itt sorolhatnánk napestig, Maurizio Zamparinitől Silvio Berlusconiig. Mellesleg a film képzeletbeli csapata, a Borgorosso ma valós amatőr klubként működik Rómában, tiszteletbeli elnöke Morgan De Sanctis, a korábbi hatszoros olasz válogatott kapus, a Salernitana edzője. Ha ebben a szerepkörben nem is jutott annyira a 45 éves sportember, mint megfilmesített elődje, egy nagyvászonra illő gondolatot már feljegyezhetünk egyik sajtónyilatkozatából hazája viszonyairól: „Az olasz rendszer íratlan törvények szerint működik, amelynek legfontosabb tétele, hogy a hatalomnak mindig igaza van és bármit megtehet.”