Részleges színvakság – Malonyai Péter publicisztikája

NÉMILEG ELLENTMONDOK önmagamnak a következőkben. Ki tudja, hányszor keseregtem már azon, hogy a futballból kihaltak az érzelmek, s most mégis arról írok, hogy – léteznek. Nem a szereplők egymás iránti feltétlen tiszteletére, adja Isten, barátságára gondolok, hanem a mundér védelmére.
Nevezetesen az elfogultságra, ami tetten érhető a játék felkent vezetőinél éppen úgy, mint a drukkereknél. Csak éppen a szurkolónál ez alapeset, ha úgy tetszik, fogalmi elem, szívből jön, természetesen (rajongás), addig a csapatok környékén leginkább a mentegetőzést, a felelősség hárítását, a tények háttérbe szorítását, eliminálását, amolyan mentsük, ami menthető alapú gesztust.
A mexikói Juan Villoro, aki hosszú esztendők óta ír futballesszéket, drukkeri kesergését így foglalta össze kedvencei sorozatos kudarcát látva: „Azt szoktuk mondani: úgy játszottunk, mint soha, úgy vesztettünk, mint mindig”. Válasz lehet a Népstadion rangadóin egykoron gyakran felhangzó mondat, hogy „Nézzetek a táblára!”, de ez nézőtéri (szó)csata, a kívülállónál megengedett.
Nevezetesen az elfogultságra, ami tetten érhető a játék felkent vezetőinél éppen úgy, mint a drukkereknél. Csak éppen a szurkolónál ez alapeset, ha úgy tetszik, fogalmi elem, szívből jön, természetesen (rajongás), addig a csapatok környékén leginkább a mentegetőzést, a felelősség hárítását, a tények háttérbe szorítását, eliminálását, amolyan mentsük, ami menthető alapú gesztust.
A mexikói Juan Villoro, aki hosszú esztendők óta ír futballesszéket, drukkeri kesergését így foglalta össze kedvencei sorozatos kudarcát látva: „Azt szoktuk mondani: úgy játszottunk, mint soha, úgy vesztettünk, mint mindig”. Válasz lehet a Népstadion rangadóin egykoron gyakran felhangzó mondat, hogy „Nézzetek a táblára!”, de ez nézőtéri (szó)csata, a kívülállónál megengedett.

Az elfogultság, de szinonimái, a részrehajlás, sőt még a sovinizmus is arról híres, hogy a megszólaló elfogult, többnyire mások rovására mond véleményt, nem tud józanul ítélni. A jogban egyszerű a helyzet, hiszen például egy-egy ügy tárgyalásánál a bíráknál létezik az elfogultsági kifogás intézménye, ha fennáll, kötelező a szerepcsere. Egyik nagyvárosunkban például megesett, hogy miután az önkormányzat volt egy ügy alperese, a helyi bíróság valamennyi (!) bírája elfogultsági kifogást jelentett be, ami meglehetősen feltűnő, hétköznapi logikával élve gyanús. Ám az ügyet máshol tárgyalták, mert az ítélkezési elvek szerint „a pártatlanságba vetett közbizalom látszatának őrzése” is fontos.
„Elfogultság nélkül mondhatom...” – olvasom egy-egy edzőnél, vezetőnél, amikor az égbe emeli csapatát, játékosait. Feltűnő, hogy külön kiemelik, hogy őszinték, valósan értékelnek, de dicséretnél még elmegy az ilyesmi.

A részrehajlás durvább megfogalmazás, hangulata vádaskodást is sugall, legtöbbször persze utólag, kudarc után jön elő, persze hogy a játékvezetőket elítélve. A tavalyi katari világbajnokságra selejtezve Algériát a hosszabbításban, a 124. percben esett góllal fosztotta meg a részvételtől Kamerun, előtte azonban Iszlam Szlimani két gólját nem adta meg a gambiai bíró, Bakary Papa Gassama. Idegenben szerzett góllal lett Kamerun a jobb, az algériaiak pedig minden követ megmozgattak, hogy ország-világ megtudja, hallatlan sérelem érte őket, de természetesen semmi sem változott.

Böngészve a játékvezetők elleni felzúdulásokat, jól látható sémákra épülnek. Fordított ítélet, kirúgás helyett szöglet, jogtalan tizenegyes, kiállítás elmaradása/téves megítélése, és így tovább. Még ha igazak is a vádak, egyik sem olyan eset, amiért megváltoztatnák az eredményt. A megvesztegetés más, nehezen bizonyítható eset, ősi módi, már időszámításunk előtt a 2. évszázadban említi a görög Polübiosz, Róma földközi-tengeri térnyeréséről írva. A mai futballbíráskodásban sem zárható ki, ám legyakrabban simán tévedésről van szó, benne arról is, hogy a pálya ura egyszerűen alkalmatlan arra, hogy nívósan szolgálja a játékot.

Az elfogultság már 1903-ban felbukkan a magyar sportban, a Nemzeti Sport arról ír, hogy „egyének egyének ellen, egyesületek egyesületek ellen, szövetségek szövetségek ellen a legádázabb harcot folytatják s ilyenkor nem riadnak vissza meg nem engedett fegyverek használatától sem”. Ennek okait „magában a sporttársadalomban kell keresnünk, melyet az érdek, az önzés és intrika teljesen megmételyezett”.

Ezek után aligha csodálható, hogy 1919 novemberében hiába győzte le futballválogatottunk a Hungária úton Ausztriát (3:2), Minder Frigyes szövetségi kapitány kapott hideget-meleget. Persze hogy a válogatás miatt. Az volt a vád, hogy hét-nyolc hely a csapatban mindig biztos, ezért nem kell válogatás, csak kijelölés, a többi helyre pedig akár sorsolni is lehetne. Igaz, hogy a hozzáértés így teljesen hiányozna, ám ki volna kapcsolva a mindig kiütköző elfogultság, és ez bőven kiegyenlítené az esélyeket.

Ilyen volt a (sport)világ akkoriban, ezért érdemelt külön hírt 1920-ban, amikor Ausztria 3:2-re nyert Németország ellen, hogy a bécsi sportsajtó „szokatlan sovinizmushiányról tesz tanúságot”, megállapítva, hogy csapatuk győzelme „tisztán és kizárólag a szerencsének köszönhető”.
Olvasói levél késztette a Nemzeti Sportot arra 1936-ban, hogy megvédje a klubvezetőket. Szenkuti Lajos a budapesti Nádor utcából felháborodva vetette papírra, hogy a futballbajnokik utáni nyilatkozatokban a megszólalók szavai elfogultságról, sőt sokszor fölényes és destruáló fennhéjázásról árulkodnak. Az újság azt vallja, hogy ha nem közölnék szó szerint az elmondottakat, színtelenné tenné őket. Az persze nem jó, ha a klubfanatizmus elfajul a tisztségviselőknél, de meg kell érteni például a klubtitkárt, aki egész héten át ügyködik a csapatért, nem sajnál időt, energiát. Nála megbocsátható a „szent önzés”, amellyel csak azt látja meg, ami az övéivel történik. A titkár és a többi tisztségviselő munkáját „az egyetemes sport élvezi. Cserében meg lehet bocsátani nekik, hogy az esemény közvetlen közelében, az izgalom lázában éppenséggel nem azokat a kifejezéseket mondják el, melyek az Objektivitás Nagy Könyvében vannak megírva”.

Én másként látom, de ez legyen az én bajom, menjünk inkább tovább. A vidék érzékenysége folyamatosan tetten érhető, Baktai Ferenc egykori híres kabaréjelenete, a „Nyomják Krahácsot...”, azaz minden bajról más tehet, gyakori érvelés. Abban még igaza lehet 1937-ben egy nagykanizsai olvasónak (S. S.), aki szerint a helyi sovinizmus jele, hogy Délnyugat amatőr válogatottjába csak egy kanizsai játékos került be, ám az már árulkodó – tér a lényegre –, hogy a város bajnokcsapatának, a Zrínyinek a futballistái szóba sem kerültek.

Egyébként szellemesen is kiütközhet az elfogultság. Példa rá két edzői vélemény 1943-ból. Az egyik: „A játékvezetőről vagy jót, vagy semmit. Tehát nem nyilatkozom.” A másik: „Nem nyilatkozom. Amit a partjelző csinált, arra nincs kifejezés!”

A háború után, a Rákosi-diktatúra, a szovjet példák (?) nyomán a klubsovinizmus politikai kérdés lett. 1949-ben a bányaközpontokat támadták (az NB I-ben: Salgótarján, Tatabánya, NB II: Pereces, Dorog), az volt a vád, hogy a bányatulajdonosok kitenyésztették a bányászszurkolók sovinizmusát, eltérítették őket attól, hogy „osztályuk problémáival” foglalkozzanak.

A klubsoviniszta vezető pedig „részleges színvak”, állandóan súlyos sérelmei vannak, mindenkiben ellenséget lát, rosszindulatot és elfogultságot tételez fel. Egy-egy lesgól, meg nem adott vagy megadott tizenegyes, kiállítás vagy bármi más, amely a csapatát sújtja lángoló gyűlöletet kelt benne játékvezető, partjelző, ellenfél iránt, s ha hazamegy, megveri a gyerekeit... Ez azért még nálam is túlzás, ahogy a Népsport cikkének tanulsága is: „Éberség, sporttársak!”

Ilyen messzire tehát nem mennék, de ha már olyannyira nagyra nőtt a világ legnépszerűbb játéka, elvárnám, hogy az elfogultság is nívós legyen, ne ott kerüljön elő, ahol nincs helye. Mert a drukkert nem feltétlenül nyugtatja meg, ha a hivatalban lévők is lázadoznak, hárítgatják a felelősséget. Egy-egy győzelem megnyugtatóbb, mint amikor az edző, a vezető drukkerként értékel – a szakmájáról.

A szurkolókat (az olvasókat) nem nyugtatgatni kell, hanem szolgálni. A sport szellemében. Mert az elvakult hívő a legnagyobb mínuszban is buzdíthat félmeztelenül, ám a mellébeszélés után a játékosokkal veteti le a mezt – a kettő nem ugyanaz.

Nem tudjuk pontosan, hány szóból áll a magyar nyelv, de például Arany János – ő azért etalon – állítólag 23 ezret használt költeményeiben. Nincs akadálya tehát az értelmes, lényegre törő fogalmazásnak.

A vereségben ez lehet a nyereség.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!