Játszótér csak spanyoloknak – Berta Mihály publicisztikája

Tudom, tudom, Gary Lineker jókor és jól megfogalmazott első futballtörvényét már régen megette az idő. Olyannyira, hogy a „kidolgozó” a 2018-as világbajnokság alatt maga állt elő a Twitteren a saját javított kiadásával. Így lett aztán az éveken át „rongyosra idézett”, de talán éppen ezért idő előtt elkopó és közhellyé laposodó, s végül aztán rosszul is megöregedő „a foci egyszerű játék, huszonkét fickó kerget egy labdát és valahogy mindig a németek nyernek” tételből „a foci egyszerű játék, huszonkét fickó kerget egy labdát, de nem mindig a németek nyernek” formula. Sőt, a 2022-es katari torna során az eredeti Lineker-tétel – belemártva egy lavórnyi kárörömmel vegyített iróniába – kapott egy extra kiegészítést is („…ha továbbjutnak a csoportkörből”), miután szegény Nationalelf az oroszországi után a katari tornán sem került be az egyenes kieséses szakaszba.
Tudom, tudom, Gary Lineker jókor és jól megfogalmazott első futballtörvényét már régen megette az idő. Olyannyira, hogy a „kidolgozó” a 2018-as világbajnokság alatt maga állt elő a Twitteren a saját javított kiadásával. Így lett aztán az éveken át „rongyosra idézett”, de talán éppen ezért idő előtt elkopó és közhellyé laposodó, s végül aztán rosszul is megöregedő „a foci egyszerű játék, huszonkét fickó kerget egy labdát és valahogy mindig a németek nyernek” tételből „a foci egyszerű játék, huszonkét fickó kerget egy labdát, de nem mindig a németek nyernek” formula. Sőt, a 2022-es katari torna során az eredeti Lineker-tétel – belemártva egy lavórnyi kárörömmel vegyített iróniába – kapott egy extra kiegészítést is („…ha továbbjutnak a csoportkörből”), miután szegény Nationalelf az oroszországi után a katari tornán sem került be az egyenes kieséses szakaszba.

A mostani írás azonban nem Gary Linekerről, és még csak nem is német labdarúgó-válogatott boldogságosnak aligha nevezhető pokoljárásáról kíván szólni, sokkal inkább arról, hogy a mai kor Linekerjei is megfogalmazhatnák végre a maguk futball-alapigazságát, és még csak nem is kellene nagyon vakargatniuk a fejüket – a téma, pontosabban a tézis az utcán, na jó, a sportlapok hasábjain és weboldalain hever.

Az apropót a Sevilla budapesti Európa-liga-győzelme adja. Na nem a Puskás Aréna bevétele ment szenzációszámba, bár kétségtelen, a spanyol csapat hátrányból felállva nyerte meg a trófeát, a mérkőzés ugyanakkor olyan volt, amilyen – de a nézők legalább egy virtigli kupadöntőt izgulhattak végig, tizenegyespárbajjal a végén… Ám hogy a sorozat specialistája ezúttal sem hibázott, s története során hetedszer is megnyerte az Európa-ligát (illetve ebből kétszer még a jogelőd UEFA-kupát), legalább akkora szenzáció, mint mondjuk Szilágyi Áron egymást követő három olimpiai bajnoki címe kard egyéniben. Bár a párhuzam sántít, hiszen azon túl persze, hogy a magyar vívózseni mindenki másnál hatékonyabban ért ahhoz, hogy tűélesre hegyezze magát az átlagosan 1461 naponta megrendezett világversenyre, a „maradék” időszakban is sportága csúcskategóriás klasszisát tisztelhetjük benne, aki a csapattal megnyert ötkarikás aranyérmen kívül tényleg mindent elért már, amiről kardvívó e világon álmodozhat.

Ezzel szemben a Sevilla kifejezetten nemzetközi (kupa)menő. A spanyol bajnoki címet egyszer (1946-ban), a Spanyol Kupát ötször (legutóbb 2010-ben), míg a spanyol Szuperkupát 2007-ben hódította el – és ezzel a hazai dicsőséglista végére is értünk. A kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején három évadon át is kénytelen volt nagyokat szippantani a ­másodosztály szűk levegőjéből, ám 2001 óta ismét stabil tagja az elitnek. Sőt a közvetlen élmezőnynek, hiszen ebben az évezredben tizenkétszer zárta az idényt az első öt hely valamelyikén, noha csak kétszer ért fel a dobogóra, mindkétszer
(2007-ben és 2009-ben) a harmadik fokára. A mostani, 2022–2023-as kiírásban ugyanakkor a kiesés réme is meglegyintette a csapatot: márciusban két pontra állt csupán az „alászállást” jelentő 18. helyezéstől, ehhez képest minimum siker, hogy az utolsó forduló előtt a 11. helyen tanyázik, s a középmezőny „pontsűrűsége” miatt előrébb is léphet a záró játéknapon. A tavaszi feltámadás javarészt a március 21-én kinevezett José Luis Mendilibar (az évadban ő a harmadik tréner a sevillai tüzes trónon) munkájának dicsérete, aki nemcsak megfésülte az egyébként jobb sorsra érdemes társaság összekócolódott szürkeállományát, de a bajnokságban tizenegy mérkőzésből csupán kettőn nem szerzett pontot irányítása mellett az andalúz csapat. Ja, és bevitte a piros-fehéreket az El döntőjébe, majd meg is szerezte a trófeát.

Csak a szokásos, írhatnám erre, mégis, a spanyolországi eredménysor láttán metamorfózisként hat a Sevilla európai porondon nyújtott teljesítménye. A kontinens második számú európai kupasorozatában a legtöbb elhódított serleg áll a klub neve mellett, a hét diadal ráadásul éppen annyi, mint a Juventus, a Liverpool és a Manchester United termése a sorozatban – összesen. Döntőt, ugye, nem engedett pocsékba menni a klub, amikor korábban bejutott (2006-ban, 2007-ben, 2014-ben, 2015-ben, 2016-ban és 2020-ban), mindig meg is nyerte a finálét, legyen az ellenfél angol, portugál, ukrán, olasz vagy – 2007-ben az Espanyol – honfitárs együttes. És a sorozat 2023-ban, a klub közelmúltjának legnagyobb válsága ellenére sem szakadt meg, ami a korábbi sikerek kapcsán kialakult küldetéstudat mellett bizonyára edzői érdem is. Amúgy érdekes, hogy a 62 éves Mendilibarnak (ilyen idős mestere nem volt még korábban Európa-liga-győztes csapatnak, az UEFA-kupát is idevéve pedig Mircea Lucescu a korrekorder, aki 2009-ben 63 évesen vitte fel a csúcsra az ukrán Sahtar Donecket) ez volt karrierje második megnyert trófeája. Hogy mi volt az első? Másodosztályú bajnoki cím a Valladoliddal 2007-ben…

A Sevilla csodálatos európai szereplése és sebezhetetlen döntőbeli teljesítménye ugyanakkor nem izolált jelenség, hanem nyugodtan kijelenthető, spanyol sajátosság, s itt jön be a képbe az újrafogalmazott linekeri tézis szükségessége. Nagy újdonságot nem írok, hiszen közismert adatról van szó, mégis hihetetlen az egész. 2001-ben fordult elő legutóbb, hogy spanyol csapat úgy hagyja el vesztesen a pályát valamelyik európai kupadöntőt követően, hogy a túloldalon nem egy másik spanyolországi rivális lejt örömtáncot boxer-, vagy (urambocsá!) fecskeszabású alsóban. Huszonkét évvel ezelőtt, amikor a Bajnokok Ligájában a Bayern München drámai tizenegyespárbaj végén gyűrte le a Valenciát, és amikor az UEFA-kupa fináléjában a Liverpool hosszabbításos thrillerben múlta felül 5–4-re (!) a Deportivo Alavést.

Azóta viszont nincs irgalom, sem kegyelem!

A BL-ben 12-szer jutott döntőbe spanyol csapat a vizsgált időszakban, és azért csak tízszer nyert, mert két évben házicsörte döntött a trófeatulajdonos kilétéről – 2014-ben és 2016-ban is az Atlético Madrid bánta a városi rivális Real Madrid „létezését”. A tíz sikerből egyébként a blancóknak hat, a Barcelonának pedig négy jutott osztályrészül. Az UEFA-kupa/Európa-liga 12 spanyol győztessel gyarapodott a mögöttünk hagyott több mint két évtized során, durva, hogy ebben a sorozatban is csak akkor láttunk spanyol klubban futballozó játékost lógó orral, ha házidöntőt rendeztek. Ilyenből is kettő akadt egyébként: a már említett 2007-es Sevilla–Espanyol és az Atlético Madrid–Athletic Bilbao parti 2012-ből. Minden más esetben a spanyol delikvens (a Sevilla ugye hétszer, az Atlético Madrid háromszor, a Valencia és a Villarreal egyszer-egyszer) jött, látott és győzött. Valamivel „hatásvadászabb” megközelítéssel: Spanyolország–Európa 18–0.

Ám még ennél is izgalmasabb adat, amit Colin Millar futballszakíró osztott meg minap a Twitter-csatornáján. E szerint 1998 óta 21 különböző spanyol klubcsapat (az élvonal amúgy 20 tagú) érte el az egyenes kieséses szakaszt valamelyik európai sorozatban. A fent megnevezett hat együttes nyert, a már szintén emlegetett Bilbao, Espanyol, Alavés és Mallorca (1999, KEK) döntőzött, a Celta Vigo, a Deportivo La Coruna és az Osasuna az elődöntőig menetelt, a Betis, a Getafe, a Granada, a Málaga és a Rayo Vallecano a negyeddöntős eredményére lehet büszke, de a Levante, Real Sociedad, Real Zaragoza hármas is bejutott legalább egyszer az egyenes kieséses szakaszba. Mindez azt mutatja, hogy a spanyol klubfutball nemcsak mérhetetlenül sikeres nemzetközi porondon, de kellőképpen mély is a merítési lehetősége. Úgyhogy amikor a Sevilla-szurkolók a budapesti mérkőzés kezdete előtt az élőképükbe az „Imperium nostrum” feliratot is beszerkesztették, egyáltalán nem nagyképűsködtek, pláne nem előre ittak a medve bőrére.

A nemzetközi kupa egy ideje már tényleg az ő birodalmuk, a saját külön bejáratú játszóterük.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!