Szaúdi államcsíny – Moncz Attila publicisztikája

AMIKOR TAVALY az Al-Ahli története során először kiesett a szaúdi élvonalból, Kalid al-Baltan, az Al-Sabab elnöke azt találta mondani, hogy „…saját kezűleg temetem el a nagy négyes mítoszát”. Egy év távlatából megkockáztathatjuk: nem jön össze neki. És nem azért, mert csapata semmit sem tud felmutatni, hat bajnoki címével az ország negyedik legeredményesebb együttese (az Al-Hilal 18-cal vezet, megelőzve az egyaránt kilencnél tartó Al-Ittihadot és Al-Naszrt), illetve sorozatban háromszor végzett a legjobb négy között (miközben az Al-Ahli ezen időszakban egyszer sem). Hanem azért, mert a politikum úgy döntött, az Állami Befektetési Alap (Public Investment Fund, PIF) által kezelt négy kiemelt gárda között két rijádi (Al-Naszr, Al-Hilal) és két dzsiddai (Al-Ittihad, Al-Ahli) alakulatnak jut hely, míg további négy állami cégnek (benne az olaj-, illetve építési vállalattal) másokat kell támogatást álcázva felvásárolnia. Merthogy a hírekbe álomszerű fizetési ígéretekkel, és mondjuk így, rutinos futballisták szerződtetésének vágyával bekerülő szaúdi labdarúgás felvirágoztatását elég keményen állami pénzből tervezik megoldani. Ez még akkor is igaz, ha a négy kedvezményezett együttest legalább sikerült népszerűségi alapon kiválasztani, hiszen a ligában szereplő csapatok közösségi médiás követőinek 96 százalékán (!) a kvartett tagjai osztoznak.

AMIKOR TAVALY az Al-Ahli története során először kiesett a szaúdi élvonalból, Kalid al-Baltan, az Al-Sabab elnöke azt találta mondani, hogy „…saját kezűleg temetem el a nagy négyes mítoszát”. Egy év távlatából megkockáztathatjuk: nem jön össze neki. És nem azért, mert csapata semmit sem tud felmutatni, hat bajnoki címével az ország negyedik legeredményesebb együttese (az Al-Hilal 18-cal vezet, megelőzve az egyaránt kilencnél tartó Al-Ittihadot és Al-Naszrt), illetve sorozatban háromszor végzett a legjobb négy között (miközben az Al-Ahli ezen időszakban egyszer sem). Hanem azért, mert a politikum úgy döntött, az Állami Befektetési Alap (Public Investment Fund, PIF) által kezelt négy kiemelt gárda között két rijádi (Al-Naszr, Al-Hilal) és két dzsiddai (Al-Ittihad, Al-Ahli) alakulatnak jut hely, míg további négy állami cégnek (benne az olaj-, illetve építési vállalattal) másokat kell támogatást álcázva felvásárolnia. Merthogy a hírekbe álomszerű fizetési ígéretekkel, és mondjuk így, rutinos futballisták szerződtetésének vágyával bekerülő szaúdi labdarúgás felvirágoztatását elég keményen állami pénzből tervezik megoldani. Ez még akkor is igaz, ha a négy kedvezményezett együttest legalább sikerült népszerűségi alapon kiválasztani, hiszen a ligában szereplő csapatok közösségi médiás követőinek 96 százalékán (!) a kvartett tagjai osztoznak.

A király által 1971-ben létrehozott, a klubokkal 20 éves (!) szerződést kötő PIF 2016-ig nagyjából jelentéktelen alap volt, úgy 50 tagú munkavállalói stábbal. Ma kétezer embert foglalkoztat, 620 milliárd dolláros értékével a világ hetedik legnagyobb alapja úgy, hogy többek között a Disneyben, az Uberben és a Boeingben van részesedése. Az egészet Mohamed bin Szalmán koronaherceg, az ország tényleges uralkodója kontrollálja, és ő döntött úgy, hogy ezen keresztül „rúgja be” a helyi labdarúgás motorját. Természetesen lehet és kell is emögött gazdasági okokat keresni, de a fő szempont azért a rómaiaktól kölcsönzött „panem et circenses”, a kenyeret és cirkuszt örökbecsű igazsága. A politikai vezetők itt is hajlandók megadni mindent a népnek, csak ne hallassa a hangját, ne kérdőjelezze meg a hatalmukat. Abból az idén arrafelé van épp elég baj, a letartóztatások száma minden korábbi adatot meghalad…

De ugye ezt nem hangsúlyozza arrafelé senki, nem úgy a magasztos és merész sportszakmai célokat. Abdullah bin Turki al-Fajszal sportminiszter elmondta, a 2023–2024-es évaddal induló futballprojekt célja, hogy a szaúdi sorozatot a világ tíz legjobb bajnoksága közé emelje, megháromszorozza a piaci értékét (2.1 milliárd dollár a cél), méghozzá a kereskedelmi bevételek és a magánszektorbeli befektetések kombinációjával. Emellett nem baj, ha a lakosság sportolási hajlandósága (a 2015-ös 15 százalékos értékről már sikerült eljutni az 50 százalékos küszöbre) is tovább emelkedik, ahogyan a jelenlegi 21 ezer igazolt futballistától el kellene jutni a 200 ezres határig, illetve sikerül úrrá lenni az államot sújtó súlyproblémán, jelenleg ugyanis a lakosság 60 százaléka küzd ilyen gondokkal.

Mondjuk, van honnan elindulni, hiszen a Twenty First Group adatelemző cég kimutatása szerint a csapatok átlagerőssége alapján a szaúdi élvonal a világ 58. legerősebb bajnoksága, bőven például a skót mögött, de azért legalább az olasz Serie C, az ottani harmadosztály előtt. Innen kell a PIF által vezérelt projektnek felfelé nyomulnia. Az alap a fentebb már említett „négy nagyban” 75 százalékos tulajdonjogot szerzett (a maradék huszonötöt rendre egy nonprofit társaság kapta meg), gyakorlatilag teljhatalommal (lesz ugyan egy héttagú felügyelőbizottság, de abba öt embert a PIF delegál), és tervei szerint elképesztő pénzek felett diszponál majd. A húsz legjobb játékosra simán hajlandók lesznek évi egymilliárd dollárt is áldozni. Cristiano Ronaldo (Al-Naszr) és Karim Benzema (Al-Ittihad) úgy évi 330 millió dollárért már a „zsebben”, de mellettük olyan futballistákat hoztak már kapcsolatba a szaúdi ligával, mint Neymar, Robert Lewandowski, Luka Modric, Sergio Busquets, Jordi Alba és N'Golo Kanté. Mindegyikük minimum egy Bajnokok Ligája-győzelemmel büszkélkedhet.

Még mielőtt azt hinnénk, értük majd a csapatok licitálnak, ezt felejtsük is el. A PIF veszi meg őket, majd pedig „kihelyezi” valamelyik kedvezményezett csapatához. Mind a négy kiemelt brigád (legalább) három világhírű játékost tud majd a soraiban az új évadban, megközelítőleg azonos erőelosztással, hogy így is lehessen garantálni a szoros versenyt, elvégre az feltétele a kereskedelmi bevételek maximalizálásának is. Természetesen a gazdasági bűvészkedés legnagyobb durranása a végül az amerikai Inter Miamit választó Lionel Messi szerződtetése lett volna, hiszen a Ronaldóval való párharcának újjáélesztése, az ő futballtudása mind-mind emelte volna a projekt fényét, nagyobb esélyt adott volna a nemzetközi értékesítésnek is. Így azért még kétséges például, hogy a közvetítési jogok értékesítése végbemegy-e a nemzetközi piacon, vagy megmarad a hazai keretek között. Azért ne feledjük az évezred elején Katarban Romárióval, Pep Guardiolával és Gabriel Batistutával indított bajnokságot vagy a 2016-ban hasonlóan nagy garral elindított kínai Szuperligát, amelyek egyike sem emlékeztet ma már kiemelt bajnokságra. Pedig a pénz, a paripa és a fegyver ott is megvolt.

Itt azért a lépték ebben is más, ahogyan a fogyasztók szervezését sem a nulláról kell kezdeni. CR megszerzése a liga azóta megduplázódó nézőszámában is visszaköszönt, a bajnok Al-Ittihad átlagosan 40 400 szurkoló előtt játszotta a hazai mérkőzéseit, a liga pedig az új évadra 18 csapatosra bővül. Abban azért már elég nagy lesz a szórás a látogatottságot illetően, hiszen a résztvevők arénáinak befogadóképessége a hatezrestől a 62 ezresig terjed. Bin Szalmán álma, mondjuk, már enélkül is teljesült, hiszen nézettségben sikerült lekörözni az örök rivális Katart, a szaúdi bajnokság már most tízszer annyi helyszíni nézőt vonz, mint a szomszédé.

Az igazán nagy kérdés azonban az lesz, sikerül-e hosszú távon is versenyképessé tenni. Ne legyünk álságosak, a mostani sokkal inkább hajaz majd egy jól csengő nevekből összerakott öregfiúk-sorozatra, mintsem top 10-es bajnokságra. Eljön-e az a pillanat, amikor fénykorában lévő A-kategóriás sztár választja szaúdi bajnokságot? Elég lesz-e egy belőle, vagy ahogyan az egyik barátom fogalmazott, egyszerre kell jönnie a kor Haalandjának, Mbappéjának és Bellinghamjének? Kik lesznek azok az edzők és sportszakmai vezetők, akik inkább hallgatnak a pénz, mint az érdemi szakmai kihívás szavára. Egyáltalán: lehetséges-e futballkultúra nélküli országban komolyan vehető labdarúgóbizniszt felépíteni? Hiába segíthet a szintén a PIF tulajdonában lévő Newcastle United know how-ja, hiába működhet a többklubos modell (hamarosan az alapé lesz a belga Oostende is), nálam egyelőre mindezekre nemleges a válasz, nem tudok bedőlni a pénz mennyiségének és az ebből fakadó hitnek.
Az egyenlőtlenségek pedig már most tetten érhetők. Az, hogy a kiválasztás nem sportszakmai, hanem népszerűségi alapon történik, még nem akkora probléma, hiszen a végső cél a lehető legnagyobb fogyasztói „lefedettség”. Na de hogy a legutóbbi bajnoki tabella második helyezettjéből egy játékosnak négyszer akkora legyen a fizetése, mint a negyedik helyezett komplett költségvetése, az már nagyon erős. Márpedig jelenleg ez a helyzet Cristiano Ronaldo és az Al-Sabab vonatkozásában. Ilyenkor azért igazat kell adnunk az Al-Sabab fentebb már idézett tulajdonosának, aki egy évvel a nagyívű tervei után már szerényebb hangot ütött meg: „Nekem csak egy kis japán sedanom van, ki várhatja el, hogy Ferrarikkal és Lamborghinikkel versenyezzek? Ha pedig versenyzek, de nem nyerek, akkor én vagyok a rossz? Ez nem logikus…”

Ahogyan egyelőre a 2030-as világbajnoki pályázat, az ország sporteseményekkel „világkonformabbá” tétele és a sok pénz árnyékában a gigantikus terv sem az. De ezt még felül lehet írni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!