Tyúkok és kacsák – Malonyai Péter publicisztikája

Röpködnek a nevek mostanság, köszönhetően annak, hogy itt az új futballidény, a csapatok pedig Európa-szerte igyekeznek játékosokat igazolni. Ez így természetes ilyenkor, s az is, hogy a különféle híradások a megszokott közhelyekkel tálalják az információkat.

A legtöbbet talán Kylian Mbappéról olvashattam, szinte valamennyi közlés leszögezi, hogy a világ egyik legjobb futballistájáról van szó. Egyik – ezt kiemelem, először is azért, mert a világhálón keresgélve elsőre szembejön velem a kategóriában Luka Modric, Karim Benzema, Neymar, Kevin De Bruyne és Erling Haaland neve is. Mint „egyik legjobb”, miközben ugyebár ilyen nincs – legjobb csak egy lehet, az én olvasatomban mindenképpen, s az is fontos, hogy a nyelvtan szabályai szerint ugyebár a „leg” a felsőfok. Van még a túlzófok („legesleg”), de az tényleg túlzás lenne a sportban, még akkor is, ha meglehet, még előkerül a különféle írásokban.

Az persze nyilvánvaló, hogy besorolják a futballistákat, magyarán és általánosságban rangsorba állítják őket. Egyértelműen szubjektív alapállásból, többnyire szavazás alapján, ami még akkor is magában rejti az elfogultságot, ha a sorolgató igyekszik valós alapokra építeni (trófeák, gólok, teljesítmény satöbbi). Az viszont biztos, hogy nem sikertelenek a próbálkozások, hiszen aki fogékony a feltételes módra, szívesen beszél róluk, esetleg vitatkozik velük. Miközben a legmagasabb, tehát világszinten, nehéz megmondani ki volt, ki lesz vagy éppen ki most a legjobb. Itt jöhetne a közhely, hogy nem lehet összehasonlítani az almát a körtével, pedig dehogynem. Az könnyebb. Én például jobb szeretem az almát, mint a körtét (legfeljebb jó magyar pálinkában tudom kihozni ikszre a párharcot).

A ranglisták inkább a készítőiket minősítik, mint a játékosokat, az élményeik, tapasztalataik adják az alapot. Különösen az ezredfordulón volt nagy keletje a futballistalistáknak (a 20. század legjobbjai), a hitelesnek elfogadott IFFHS (International Federation of Football History & Statistics) például Pelé, Johan Cruyff, Franz Beckenbauer, Alfredo Di Stéfano, Maradona, Puskás Ferenc sorrendben adja meg az első hatot. Világklasszisok valamennyien, ezt senki sem vitat(hat)ja, ám sorrendbe állítani őket szerintem nincs értelme. Kinek erről, kinek arról van jobb véleménye, elsősorban attól függően, hogy melyik futballista szolgált neki emlékezetesebb élménnyel.

Miközben a lista érdekessége (és érdeme), hogy a teljes 20. századot igyekszik felölelni, kérdés, hogy a két háború közötti nagyságokról hogyan alkothattak valós véleményt. Kései utódként téve, miközben valós időben, annak idején gyéren, a mai hírözönhöz képest ezrelékben számolhatóan csordogált információ a korszak nagyjairól, Giuseppe Meazzáról, Matthias Sindelarról, José Leandro Andradéról például.

Azért valahogy csak kiderült a frankó. Örök élményem, hogy az atlantai olimpián, amikor egy harmincon aluli taxisofőr megtudta, hogy magyar vagyok, hosszasan kezdett mesélni arról, hogy a családja Európából érkezett az Egyesült Államokba, a nagyapja futballőrült, s rengeteget mesélt neki „Öcsiről”. Nem ragozom, de örök kérdés, hogy abban az időben, amikor még a rádió is nagy szám volt, honnan tudták, érezték, érzékelték a kortársak világszerte Puskás nagyságát, hiszen annyian nyilván nem látták, mint ahányan zseninek tartották.

A ranglisták divatját nem kell korunk számlájára írni, amióta csak létezik a sport Európában, jöttek a próbálkozások. Például 1928 elején a Bécsben élő úszóedző, Bánó Jenő a Sporttagblattban összeállította az európai vízilabdázók ranglistáját. A kapusoknál Barta István került az élre, a 12 mezőnyjátékos közé pedig négy magyart emelt be, Fazekas Tibort (6.), Homonnai Mártont (1.), Keserű Alajost (3.) és Vértesy Józsefet (12.). Ne feledjük, akkor már kétszeres Európa-bajnok volt (1926, 1927) a magyar csapat. Ezzel együtt a belgák, a franciák és a németek tiltakoztak, de a Nemzeti Sport sem volt elégedett, az elemzés szerint például Fazekas előkelőbb helyet érdemelt volna.

Egy másik hungarikumban, vívásban is készült ranglista, 1931-ben egy ismeretlen úr állította össze, elküldte több külföldi lapnak, s meg is jelent. Nálunk a kardozók sorrendje verte ki a biztosítékot, csak négyen kerültek fel a tízes listára: Petschauer Attila (1.), Glykais Gyula (2.), Piller György (6.), Uhlyárik Jenő (10.), kimaradt például Garay János vagy éppen Gombos Sándor – olimpiai és Európa-bajnokok mindketten. A Nemzeti Sport azért tiltakozott, mert a lista elhitethette a külfölddel, hogy nem is vagyunk olyan jók. A lap úgy vélte, a készítője nem biztos, hogy egyáltalán látta a kardozóinkat, de az is lehet, hogy hajszín (!) alapján döntött.

A ranglisták persze jöttek egymás után, 1956-tól, az Aranylabda megjelenésével tömegesen. A France Football kezdeményezésére azóta az UEFA is rátelepedett, ami rangot jelent, de itt érdekesebb, hogy a francia lap 2020-ban, a koronavírus-járvány miatt nem értékelt, helyette közzétette az Aranylabda-álomcsapatot. Szavazott, aki szavazni szokott, de feltűnő, hogy a csapatban csak a kapus, Lev Jasin képviselte az első évtizedeket.

Mindebből újra kiderül(het), hogy roppant szubjektív műfajról van szó. Még akkor is, hogy van némi objektív alap. Ilyen volt a Népsportban a mainál kevésbé alapos meccsek utáni osztályozás. 1972-ben például a bajnokság végi játékosrangsorban az első tíz helyezett között hat kapus (!) akadt, miközben a válogatott erősségei közül Dunai II Antal a 30., Juhász István a 31., Zámbó Sándor a 43. volt.

Én nem így láttam, de hát nincs az a drukker, aki ne tudna összeállítani akár félévente egy ranglistát. Mindenkinek vannak élményei, kedvencei, ne higgyük, hogy a hivatalosként közölt névsor pontos, hiteles, egyértelmű – leszámítva, hogy valóban csak jó futballisták kerülhetnek szóba. Én például, bármi is a véleményem a listázásról, mindig azzal kezdem, hogy megnézem, van-e a rangsorban magyar – és hol.

Zavaró lehet még, hogy mostanság annyi meccset láthatunk, mint égen a csillag, a világháló torzulásainak köszönhetően a futballisták magánéletéről is többet megtudhatunk, mint kellene, illene (szerintem), ezért meggyőződésem, hogy többen azért nem kerülnek listára, mert háttérbe húzódnak.

Amikor 1973-ban a zágrábi Sportske novosti az elmúlt harminc év legjobb futballistáját kereste (Helmut Schön, Helenio Herrera és Milan Miljanics, tehát csúcsedzők közreműködésével), Alfredo Di Stéfano lett az első, Puskás a harmadik. Feleki László a Képes Sportban persze hogy Puskást tette az első helyre (bevallottan a saját élményei alapján), azt pedig kifogásolta, hogy Bozsik József szóba sem került. A megfejtés: „Ennek a csodálatos képességű játékosnak a tárházából semmi sem hiányzott. Csak a reklám.”

Csendes, visszahúzódó ember volt, s már több mint fél évszázada sem ártott némi hangerő. Ahogy még korábban a legendás mester, Italo San­telli mondta egyik kiváló kardozónknak, aki panaszkodott, hogy sohasem ítélik meg az elővágását, holott láthatják: „Látni, az nem van elég! Azt kell is hallani!”

És ha már múlt, zárásként elmesélném a két háború közötti reklámguru, Vadnai Endre (bátyja a színpad Vadnai Lászlója, azaz: Meseautó, Ez a villa eladó, Lovagias ügy, Hotel Kikelet, Pesti mese, Hacsek és Sajó) témánkba vágó esetét egy hirdetni nem hajlandó nagykereskedővel:
– Mondja, miért nem eszik kacsatojást?
– Micsoda buta kérdés ez?
– Ne beszéljen mellé, mondja meg, miért nem eszik kacsatojást. Az ugyanolyan jó, mint a tyúktojás, talán még jobb is, nagyobb is, és maga mégis tyúktojást eszik. Meg tudná mondani, hogy miért?
– Mit tudom én...
– Majd én megmondom, miért. Azért, mert a kacsa csendben, hang nélkül tojja a tojását, a tyúk pedig éktelenül kotkodácsolva. Ezért a kis reklámért eszik maga is tyúktojást.
A kereskedő bólintott – és hirdetett.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!