Székelyföldön a helyzet – Csinta Samu publicisztikája

Az egyik közösségimédia-felületen közzétett kérdésben tesztelte szurkolói optimizmusát a Bodö/Glimt elleni, az Európa-konferencialiga csoportkörébe jutásért vívott párharc norvégiai visszavágója előtt a Sepsi OSK elnöke, Diószegi László. Valahogy így: Mit gondoltok, megvegyem a repülőjegyet a monte-carlói sorsolásra? A válaszok nagyobb része természetesen jegyvásárlásra buzdította a híveivel Rejtő Jenő-i közvetlenséggel kommunikáló klubvezetőt. Pedig a jelek túlnyomó többsége nem a székelyföldi piros-fehérek továbbjutását ígérte: az első mérkőzésen kissé szerencsés, de azért nem érdemtelen módon kiharcolt döntetlen, a sarkkörön túli valószínűtlen messzeség, a szokatlan műfüves pálya, de még a nemzetközi fogadóirodák kínálta szorzók sem. Ezek mind-mind inkább a kupabúcsút valószínűsítették, mintsem a kupakaland őszi folytatását.

Mint ismeretes, némi balszerencse és játékvezetői zordonság egyelőre elnapolta a háromszéki együttes szintlépését. A hősies norvégiai helytállás, a 0–2-ről visszakapaszkodás, a hosszabbítás utolsó perceiben elért, de vitatható lesállás miatt elvett gól nyomán bekövetkező búcsú fölötti csalódás mindenesetre hamar átcsapott keserédes hangulatú emlékezésbe. Sőt, olyan hangokba is, amelyek szerint talán jobb is, hogy így történt, a nemzetközi kupa, hazai bajnokság és kupa hármas megterhelése roppanásveszélyt is előidézhetett volna a még mindig hamvasan fiatal klubban.

A „kupaérettség” pillanatának meghatározására persze semmiféle objektívnek tekinthető módszer nem áll rendelkezésünkre. Arra sem nagyon volt még példa, hogy pragmatikus, mondhatni józan könyvelői meggondolásokból bármelyik futballcsapat visszamondja a klubküzdelmek csoportkörében való részvételt. A presztízsszempontokon túl immár költségvetésileg is bárkinek megéri, hogy nekiveselkedjen a többfrontos ősznek, aztán lesz, ami lesz belőle. A Sepsi OSK infrastrukturálisan készen áll a hasonló kihívásokra, a költségvetési stabilitás is megengedi a bátrabb tervezgetést. A tamáskodók inkább attól tartottak, hogy a sűrű igénybevétel közepette elfogy a csapat, a jelek szerint sokakban változatlanul él a félelem, hogy a román első osztályban biztos bennmaradásból kell kiindulni, minden egyéb legyen bónusz. Mindenekelőtt legyen meg a bajnokság első hat csapata közé kerülés, hiszen onnan már elméletileg sem lehet kiesni. A sok szükséget, „éhínséget” megélő ember pragmatizmusa ez, aki még emlékszik a futball nélküli évekre, de talán az azt megelőző periódusra is, amikor a háromszéki kisváros harmadosztályú csapatának folyamatosan az egy szinttel feljebb lépés jelentette az álmok netovábbját.

Hasonló „őskövületekből” egyre kevesebb akad, a felgyorsuló idő pedig lassan az alig tíz évvel korábbi újrakezdés emlékeit is a múlt eseményei közé süllyeszti. Ez már csak ilyen, az alig két éve, 2021 októberében átadott új aréna a többséggel a régi stadionfílinget is feledtette már, a kalákázásokat, a közös hótakarításokat, amelyek megelőzték az első, hazai pályán rendezett első ligás mérkőzés rendezését. A kupagyőzelmek, a nemzetközi színtérre kilépés lehetősége, az új komfortkörülmények, a gyorsan jött siker villámgyorsan átdimenzionált mindent. Egyetlen „apróságot” leszámítva: az örök elvárást, hogy a szurkolónak minden jár. És lehetőleg a régi árakon, függetlenül a produkció, az élmény színvonalának emelkedésétől.

Az Európa-konferencialiga rájátszásának első meccse előtt határozták el magukat áremelésre a Sepsi OSK vezetői. A „merénylet” természetesen azonnali égiháborút váltott ki a különböző kommentoldalakon, a korábban a közért tevékenykedő hősnek kijáró tisztelet hangja esetenként a gátlástalan haszonhajhásszal szembeni plebejus hörgéssé torzult. A norvégok elleni találkozón ennek ellenére összejött a csaknem telt ház, de a kupasorozattól való búcsút követő „macskajaj” már abban is megnyilvánult, hogy az első bajnokin a fél ház is alig. A szurkolói amnézia persze csak akkor nem hosszú távú, ha a kedvencek változatlanul szépen menetelnek, a győztesek oszlopához előbb-utóbb újra szívesen csatlakozik a többség. Ellenkező esetben viszont elképesztően régi sérelmek képesek előkerülni. Az meg már egyenesen kideríthetetlen, hogy a csoportkör meccseire érvényesített jegyárak milyen mértékben váltottak volna ki nehezen kezelhető „szociális feszültségeket”.

Különleges mélységeket és szélességeket villant fel az is, hogy a külhoni sportfejlesztő célzatú beruházások ilyen-olyan módon haszonélvezői közé tartozó együttesek közül a Topolya mellett Sepsi OSK került a legközelebb – mondhatni érintésnyi távolságra – egy olyan szint meglépéséhez, amely a magyar klubok közül is csak egyetlennek adatott meg. A státus furcsamód kettős, a romániai sportközvélemény ugyanis kalapemelve tiszteleg a majdnem bravúr előtt – még ha „magyar pénzből” is valósult meg –, amely foltozgatott valamicskét a román futball egyre szakadtabb ünnepi ruháján. Hogy mit és mennyit lehet profitálni ebből a konjunkturális helyzetből, arról legfeljebb halvány elképzeléseink lehetnek. Egyelőre az európai kupaszereplés által felsrófolt érdeklődéssel kellett megküzdeni, amely ilyenkor elsősorban a piacképes futballistákat célozza. A háromszékiek eddig egyetlen játékosukról voltak hajlandók lemondani, az U21-es válogatott balhátvéd, Andres Dumitrescu immár a Slavia Praha csapatát erősíti. Az egyéb csábításoknak való ellenállás egyrészt dicséretes önmérsékletet jelez, esetleg alapos üzleti számításokat, de mindenekelőtt a klub középtávú érdekeinek szem előtt tartását. A téli átigazolási ablakig most viszonylagos csend következik, amelyet legfeljebb a körüludvarolt, de egyelőre el nem engedett játékosokban gyűlő esetleges fű alatti feszültségek zavarhatnak meg.

Úgy tűnik azonban, hogy a Szentgyörgyön meghonosított kiszámíthatóság, a higgadt szakmai munkát garantáló edzői stáb képes lesz menedzselni a helyzetet. A szurkolók pedig gesztusként – persze nem csak, hiszen a szakmai szempontok az elsődlegesek – is elkönyvelhetik, hogy újabb magyar válogatottal, a középhátvéd Kecskés Ákossal erősödik az együttes. A mai európai klubfutballban egyre mellékesebbnek tűnő, szurkolói szemszögből azonban változatlanul fontos szempont, hogy vele immár három magyar labdarúgó is tagja lehet a kezdőcsapatnak. A kapus Niczuly Roland megkérdőjelezhetetlen helye mellett ugyanis a nyári kupaszezon nagy hozadéka, hogy Varga Roland is kilépett az epizodista szerepből, góljai, a játék képét rendszeresen és alapvetően befolyásoló produkciója immár kezdővé avanzsálta a csatárokban amúgy nem szűkölködő csapatban. Nem beszélve arról, micsoda interakciós pluszt jelent olyannak skandálni a „Varga Roli, rúgj egy gólt!” rigmust, akinek pszichéjére közvetlenül képes hatni az anyanyelven szóló biztatás.

Fennállása leghosszabb forró nyara után újabb biztató ősz előtt áll Erdély emblematikus futballklubja. Hasonló jellegű mondatokat szinte minden korábbi évben leírhattunk, és ilyenkor az önmagunk ismétlésének kényelmetlen érzése sem zavar. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a folyamat gyakorlatilag zavartalanul halad, évről évre új színekkel és vonzatokkal gazdagodik, új kihívások elé állítja a klubvezetőket, de hasonló egyhangúsággal – persze más-más szinten – nagy valószínűséggel a világ legnagyobb klubjai is szívesen elvannak.

Székelyföldön mindenesetre a helyzet változatlan, és ha valami változik, arról Diószegi László amúgy is beszámol a szurkolókkal folytatott virtuális párbeszédében.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!