2030 futballodüsszeia – Vincze András publicisztikája

Egy bolond százat (és száz bajt) csinál – kérdés persze, hogy a Nemzetközi Labdarúgó-szövetségben (FIFA) ki az a kótyagos, aki az ötleteivel megszédít mindenkit, és ki az a száz, aki gondolkodás nélkül beáll minden meghökkentő és olykor eszementnek tűnő kezdeményezés mögé. Persze ha választani kell, nyilván az elnökre, Gianni Infantinóra mutogat minden kritikus, és ezen speciel nem csodálkozom, mert van valami, ami finoman fogalmazva is furcsa a viselkedésében és a szereplésében, azok pedig, akik látták focizni a tar sportvezetőt, szokták is mondani, talán ő is jobban járna azzal, ha maximum fújná, nem pedig rúgná a labdát... A világ egyik legtekintélyesebb sportvezetőjének mozdulatai alapján (lásd még néhány gonoszul összevágott filmkockát a YouTube-on) erős a gyanú, valószínűleg ő is azok közé tartozik, akik a labdaérzék hiányát a futballpolitikában – világmegváltó ötletekkel – kompenzálják, hogy valamiképp bizonyíthassák, márpedig ők (is) értik, tudják és nagyszerűen menedzselik a játékot.

Na jó, talán ilyen mélyre nem is kellene leásni a téma kapcsán (ez pedig a következő: 2030-ban három kontinensen és hat országban rendeznének világbajnokságot, s a magabiztos beharangozást figyelve ezt a minimum meghökkentőnek tetsző tervet jövőre csont nélkül elfogadják majd a FIFA tótumfaktumai), de azért mindig beigazolódik a legendás futballisták szövege: passzolj, és megmondom, milyen ember vagy. S miután majd' mindegyikünk környezetében akad FF (értsd: „futballozásból felmentve”), ebben a minőségében az önértékelés szikráját sem mutató, sőt bármelyik csapatban a csatárposzthoz foggal-körömmel ragaszkodó, majd a gólvonal előtt orra eső, ellenben a hétköznapi életben, a munkájában a foci és egyéb dumák apropóján elviselhetetlenül okoskodó, mindenkinél mindent jobban (is) tudó figura, így magamban (mosolyogva, karikírozva) megfestem a képet, hogy az újkori FIFA-reformok hátterében milyen karakterű feje(se)k állhatnak.

Szóval 2030-ban három kontinens hat országában lenne labdarúgó-vb…

Hát... Rettenetesen hangzik. Annak tükrében pláne, hogy őszintén szólva már a katari világbajnokság is inkább volt marketing-, semmint valódi futballesemény. Ha most megkérdeznek valakit, milyen emlékek villannak be a 2022-es vb-ről, sokan a téli rendezést, a légkondicionálással lehűtött pályákat és nézőtereket és egyáltalán a hétköznapi nagypályás labdarúgás világától fényévekre lévő luxusfocizgatást említik, de szinte senkinek sem ugrik be, hogy – mondjuk – az ausztrál–dán meccs miért volt érdekes. Holott éppen ez lenne a lényeg: a világbajnokságon a futballozás (és nem csak a jó, még a rossz meccs is) legyen fontos... Mondjuk, annyi mérkőzés esetében, mint amennyit Katarban lejátszottak, nehéz szelektálni az emlékeket, míg a majdani, már 48 válogatottat felvonultató esemény kapcsán bele­gondolni is szédítő, hogy ezután negyven napon át tart az esemény, és 104 (!) meccset rendeznek, majd csak a kieséses szakaszban harminckettőt – mindezek miatt is totálisan kontraproduktívnak tűnik a vb, mi több, nem bírom felfedezni talán a leginkább lényeges elemet, azt, amit élményfaktornak nevezhetünk.

A jövőbeni meccscunamiban például hol van a helyük az egyéniségeknek, azoknak, akik képesek az extrém hosszú vb-túrát mindvégig élvezhető driblizéssel végigjátszani?

Hol lesz – mondjuk – a perui Teofilo Cubillashoz hasonló kaliberű játékos, aki két világbajnokságon (1970 és 1978) a bombaerős lövéseivel és öt-öt góljával futballhőssé válhatott, vagy hol lesz a jövőbeni, űrkorszaki, negyven napig tartó futball­odüsszeiában egyetlen olyan európai válogatott, mint amilyen éppen a hetvenes években – amikor amúgy még 16 csapat alkotta a vb-mezőnyt – a Grze­gorz Lato nevével fémjelzett lengyel, vagy a világ futballjának ezernyi legendát adó Johan Cruyff miatt csodált holland nemzeti csapat volt. Nos igen, most rám süthetik, hogy már megint előtört a nosztalgia, miközben itt fene nagy futballreformok zajlanak – de éppen az ügyben van kétségem, hogy a rengeteg meccs, a tengernyi közvetítés, az egyre inkább uniformizálódó játék mennyire lehet és meddig marad értéktartó. Azért is említettem a katari vb kapcsán az ausztrál–dán meccset, mert a szerkesztőségi környezetben (megannyi, az eredményeket ösztönösen is bebiflázó futballstatisztikussal) egy kivételtől eltekintve – aki kapásból mondta az 1–0-s végeredményt – nem akadt senkit, aki valami kapaszkodót (játékosnevet, meccsszi­tuációt, a bal „pipába” ragasztott labda emlékét) talált volna az emléktárban e csoportmérkőzésről.

„A megosztott világban a FIFA és a labdarúgás összehozza az embereket” – indokolta a 2030-ra vonatkozó döntést Gianni Infantino, de nem nagyon értem, pontosan milyen kohézióra gondolhat a nemzetközi szövetség elnöke. Ha a világjárók szervezetét képviselné, rendben lenne az ügy, ugyanis a kontinenseket és országokat érintő negyvennapos kalandtúra (a helyszínek sejtelmes történelmi mivolta miatt is) az Indiana Jones-rajongóknak vagy a Phileas Fogg kalandján felnőtteknek fantasztikus kihívás, de futballfogyasztói oldalról (úgymint: meccsélmény a megvásárolt jegyért, élőben, a bírót szidva) nehéz elfogadni az atommodern vb-rendezés logikáját.

Vajon mi mozgatta meg azok fantáziáját, akik hittel hisznek abban, hogy a labdarúgó-világbajnokság az Uruguay, Argentína, Paraguay, Spanyolország, Portugália, Marokkó „vonzáskörzetben” megadhatja a játék katartikus, teljes életre szóló élményét (idézve a FIFA-elnököt: összehozza az embereket)? A képlet inkább az, hogy a futball, mi több, a labdarúgás igazán ünnepi eseménye, a (most még...) csupán négyévenként megrendezett világbajnokság trend lett – divat minden szinten. A jelek szerint a FIFA nem is akarja kikerülni ezt a hullámot (na persze...), sőt meglovagolja, és az extrémnek, sőt őrültnek tetsző ötletek alapján bizniszhisztit csinál, de félek, hogy éppen a „túlszínezés” miatt hamarost eljön a pangás időszaka is. Mert erre a dömpingre (extrém sok meccs) egész egyszerűen rá lehet unni.

Makacsul keresem tehát a 2030-as tornarendezés szakmai, sőt futballszakmai logikáját – és találok is valami kis kapaszkodót, hiszen van az elképzelésben cseppnyi nosztalgia (Uruguay a vb-centenárium jegyében lenne az egyik rendező, emlékezve az 1930-as első vb-re), nem maradhat ki a nagy ívű futballfejlesztési rész (Marokkóban stadionokat kell építeni), megvan a szurkolói rajongásfaktor (Argentínában, Spanyolországban, Portugáliában nemhogy a világbajnoki, még a sörmeccseken is telt ház lenne), egyedül Paraguay esetében nincs vagy csak én nem látok még csak icipici összeesküvés-elméletet sem, hogy miért éppen a gyönyörű, három dél-amerikai ország – Argentína, Brazília, Paraguay – hármas határánál található Iguazú-vízesés ezen oldalán legyenek vb-meccsek, úgyhogy marad a szokásos érv: csak...

S ahogy mondani szokás, egy bizonyos pillanatban minden ötlet parádés, így a „futball-vb három kontinensen és hat országban” elképzelés is nagyot szólt, amikor bejelentették, de... Talán azon is érdemes elgondolkodni, vajon a bolondéria (a 2030-as futballvándorlás) és a belebolondulás (lásd fentebb: gólkirályok, pengés futballisták, időtálló vb-élmény) között mekkora a különbség.

Szerintem legalább akkora, mint amekkora a távolság Paraguay és Marokkó között...

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!