Móré Imre Sven-Göran Erikssonról: „Azzal búcsúzott, hogy még találkozunk”

„Meghalt Svennis? Jézusom… Mikor? Hétfőn? Döbbenetes… Nem is találom a szavakat. Képzeld el, vele álmodtam hétfő éjszaka! Találkoztunk, megöleltük egymást, és magyarul beszélgettünk. Igen, ő is folyékonyan beszélt magyarul, valahogy ez az álomban magától értetődő volt. Zaklatottan telt aztán az éjjel, mondtam is páromnak, Editnek, hogy csak forgolódom, Svennis jár a fejemben. Sírni tudnék, annyira letaglózott most a hír. Jó ember volt, nagyon jó ember. Ma reggel próbáltam hívni telefonon, csodálkoztam is, hogy nem veszi fel. Az üzenetrögzítője jelentkezett, egy hang mondta be, hogy hagyjak üzenetet. Augusztus 19-én, délután két órakor beszéltem vele utoljára. Rövid, zaklatott telefon volt. Mesternek szólított, ahogyan régen, játékosomként. Azzal búcsúzott, hogy még találkozunk.”

Móré Imrét kedd délután érte hívásunk, a 93 éves egykori labdarúgó és edző siófoki nyaralása során értesült arról, hogy 76 évesen elhunyt a jó ideje hasnyálmirigyrákkal küzdő Sven-Göran Eriksson, a svéd futball meghatározó alakja. A többek között az IFK Göteborgnál, a Benficánál, a Románál, a Fiorentinánál, a Benficánál, a Sampdoriánál, a Laziónál, a Manchester Citynél, a Leicester Citynél, valamint az angol, a mexikói, az elefántcsontparti és a Fülöp-szigeteki válogatottnál is dolgozó, megbecsült svéd tréner játékosként szerepelt Móré Imre keze alatt, még az 1970-es években, a KB Karlskoga csapatánál.

„Egyszerű tornatanárként dolgozott Karlskoga városában, miközben a helyi csapatban játszott jobbhátvédként – mondta a Fejér megyei Cece falujában született, 1956-ban Svédországba emigráló sportember, aki jó ideje Budapesten él, az Örs vezér tere közelében. – Karlskoga a Nobel-díjat alapító Alfred Nobel településeként is nevezetes, az egykori stadionunk neve Nobelstadion. Két évig voltam itt Svennis edzője, fegyelmezett, tanulékony játékosként gondolok vissza rá. Akkor már tudatosan készült az edzői pályára, jegyzetelt, megfigyeléseket tett, tanácsot kért. Egyik legszebb emlékünk, hogy a KB Karlskogával húszezer ember előtt, 1–0-ra legyőztük a Göteborgot. Aztán néhány évvel később már ő ült a Göteborg kispadján, de nem felejtette közös időszakunkat, és amikor 1982-ben megnyerte csapatával az UEFA-kupát, engem is meghívott az ünneplésre. A barátságunk azóta is megmaradt, mindig tegeződtünk – Svédországban ez így szokás, szinte csak a királyt magázzák –, a bizalmas kapcsolat az utolsó időkig élt, szívemen viseltem a sorsát. Tizenegy évvel ezelőtt a magyar válogatott szövetségi kapitányaként is komolyan szóba került a neve, ajánlásomra egyeztetett vele Csányi Sándor MLSZ-elnök. Úgy tudom, végül két opciót mérlegeltek komolyan a szövetségnél, az egyik Svennis lett volna. Két nappal később telefonált Berzi Sándor főtitkár, az elnök nevében megköszönte a kapitányjelölt kedvességét, egyúttal jelezte, hogy inkább más úton mozdulnak tovább. Nem sokkal később bejelentették Pintér Attila szerződtetését.”

Móré Imre a nyáron néhány hétig Svédországban járt, hogy meglátogassa gyermekeit, unokáit és dédunokáit, svéd földön mind a mai napig élvezi a szakma megbecsülését, nem felejtik az edzőt, aki Södertäljében futballiskolát vezetett, és aki a néhai Lennart Johanssontól, az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) korábbi elnökétől átvehette a legmagasabb svéd sportkitüntetést, a Sport Szolgálati Érem arany fokozatát. Az egészségét napi sétával karban tartó sportember Magyarországon sem szakadt el a labdarúgástól, a legidősebb MTK-játékosként rendszeresen ott ül a dísztribünön a Hungária körúti csapat mérkőzésein. Mostani beszélgetésünk során szeretettel emlegette egykori edzője, a szakmai példaképének tekintett Bukovi Márton nevét, ahogyan arra is tisztán emlékezett, hogy az 1948-as MTK-tehetségmustrán mint fővárosba került vidéki gyereket Bodola Gyula, a Nagyvárad korábbi bajnoka vette a szárnyai alá. Aztán mindig ugyanoda kanyarodott vissza a szó, Bukovi, Bodola és a többiek után újra és újra Sven-Göran Eriksson, a szeretett Svennis emlékei törtek elő a megrendült edzőből.