Élni, halni, ölni – Ballai Attila publicisztikája

BALLAI ATTILABALLAI ATTILA
Vágólapra másolva!
2025.01.18. 23:33

A FUTBALLÉRT ÉRDEMES ÉLNI – gondolják, vallják emberek milliói szerte a földkerekségen. Szerencsére csupán elenyésző kisebbség szerint ugyan, de a futballért érdemes halni és ölni is. Előbbire bizonyság, hogy többen a mélybe vetették magukat a riói Maracana Stadion ormairól, miután az 1950-es világbajnokságnak az elsőségről döntő mérkőzésén Uruguay 2:1-re legyőzte Brazíliát. A másoknak ártó szándékra, tettre fájdalmasan sok példát találni nyílt színi szurkolói összetűzések vagy akár sunyi, alattomos késelések formájában, az egyetemes sporttörténelem egyik legrettenetesebb eseménye pedig Andrés Escobar kivégzése volt. Az 1994-es vb-n, az Egyesült Államok ellen öngólt lövő, és ezzel csapatát kiejtő kolumbiai játékost néhány nappal később, már saját hazájában, egy medellini bár előtt gyilkolták meg. Három ismeretlen odalépett hozzá, egyikük fegyvert rántott, és hat golyót eresztett a fejébe, miközben hatszor azt rikoltotta: gól, gól, gól, gól, gól, gól!

Johan Cruyffon „csak” lelki sebeket ejtettek azok az őrült támadók, akik 1977-ben betörtek barcelonai otthonába, a gyermekei szeme láttára megkötözték a feleségével együtt és pisztolyt szegeztek a halántékához, majd nagy hirtelen távoztak. A holland extra­klasszis következő hónapjai rettegésben teltek, a házát rendőri védelem alá helyezték, az edzésekre, a meccsekre testőrök kísérték, ő pedig harminc­évesen végérvényesen lemondta a válogatottságot. Ha ott van 1978-ban Argentínában Neeskens, Haan, Rensenbrink, Rep és a két Kerkhof mellett, Hollandia szerintem világbajnokságot nyer, de ő érthetően leszögezte, vannak az életben a futballnál fontosabb dolgok is.

Például maga az élet. Nem csodálnám, ha efféle gondolatok, gondok terhelnék a napokban Kai Havertzet is. Az Arsenal német légiósa az FA-kupa harmadik fordulójának múlt vasárnapi, Manchester United elleni rangadójának tizenegyespárbajában egyedüliként rontott, így a világhálón a kommentelők mocskolódásának célpontjává vált. Pontosabban nem is ő, hanem várandós felesége, aki arról számolt be, hogy az egyik beteg elme azt kívánta neki, vetéljen el, a másik azzal fenyegetőzött, hogy megöli a még meg sem született babáját. Figyelem, ezek az üzenetek nem az ellenfelektől, ellenségektől érkeztek, hanem minden bizonnyal az Arsenal szimpatizánsaitól – hiszen nyilvánvalóan ők vették zokon a kiesést –, azoktól, akik amúgy Havertznek tapsolnak.

Kérdés persze, tapsolnak-e, járnak-e egyáltalán meccsre, közösségbe, van-e létüknek normális, egészséges szegmense is. Előfordulhat-e, hogy egy ilyen förmedvény elküldése után, a pokol legmélyebb bugyrából felbukkanva kilépnek a lakásukból, és a szomszédot megpillantva, azt mondják, kezét csókolom, Jenny néni, szép napunk van, hogy tetszik lenni, ha nehéz a szatyra, szívesen segítek? Vagy minden pillanatukat elvetemült gyűlölködőként töltik, örök haragban a világgal, elsősorban persze önmagukkal?

Erre a kételyre nem nekem kell megadni a választ. De valakinek sürgősen meg kellene adnia. Mert ha az előbb idézett két lény az utcán vagy telefonon ragadtatja magát a zaklatás e szélsőséges formáira, annak komoly büntetőjogi következményei vannak. Akkor pedig ennek a névtelen, arctalan szennynek is ugyanilyen konzekvenciákkal kell járnia. Hiszen az okozott kár, a célponton ejtett seb, így, hogy az elkövető azonosítatlan, tehát akárki lehet az Emirates Stadion bármely szektorából, még súlyosabb. Képzeljük el, amint Kai Havertz kifut a pályára, az otthon zöld gyepére, hallja, hogy felhördül a lelátó, gondolatban keresi a maga emberét a tribünön, de kezdődik a meccs, belefeledkezik a játékba, míg ziccerbe kerül vagy a bíró büntetőt ítél az Arsenal javára. Nem remeg meg a lelke, a lába?

Ez innentől már nem sport. A hatóságok szerencsére megkezdték a nyomozást, a rendőrség a maga bikkfanyelvén hivatalosan közölte, hogy az üggyel kapcsolatban bejelentés érkezett egy hertford­shire-i lakostól január 12-én, és az ilyenkor szokásos fejlemények folyamatban vannak. Az Arsenal adat­elemzők bevonásával ugyancsak megindította a maga vizsgálatát. Ha sikerül megtalálni a felelősöket, bizonyára ki is tiltják őket a stadionból.

Ezeket az alakokat azonban nem ki-, hanem be kellene zárni. Természetesen eldöntendő kérdés, hova. Ha kilétük felfedése és mentális állapotuk szakszerű elemzése után úgy adódik, akkor elmegyógyintézetbe, ha mégsem bizonyulnak súlyosan terheltnek – amin meglepődnék –, akkor máshova.

Ennek a virtuális szadizmusnak ugyanis véget kell vetni. Még a legvadabb fantáziával is elképzelhetetlen lett volna, hogy negyven-ötven éve valaki símaszk­kal a fején besétáljon az egykori – egyetlen csatorna lévén – milliók által nézett tv-híradóba, ott főműsor­időben, élő adásban közölje az ország népével, hogy X pedofil, bolti tolvaj vagy három feleséget tart, majd háborítatlanul hazaballagjon. Ez most naponta, percenként tízszer, százszor megtörténik – csak éppen az úgynevezett social médiában.

A nyolc napon túl gyógyuló lelki sérülések száma pedig felbecsülhetetlen. Maradva a sport keretein belül, én magam láttam egyébként karakteres, vagány edzőt összeomlani egy oda-visszavágós párharc két felvonása között, mert némely okos szerint az első meccsen botrányosan rosszul cserélt, és ezért olyan mocsokáradatot zúdítottak rá, hogy az amúgy kedvező eredmény dacára talajt vesztett, a második mérkőzésen a mindenkinek megfelelni vágyás jegyében hibát hibára halmozott, simán ki is ejtette a csapatát. Láttam klasszis kapust is, aki a világverseny kellős közepén haza akart jönni és visszavonulni, mert azt panaszolta, nem bírja tovább, hogy mellette és helyette a családját is gyalázzák, amiért merészelt néhány gólt kapni. Efféle traumákról Marco Rossi is hosszasan tudna értekezni, alkalmanként meg is teszi. De magamat is említhetném, bár szerencsére a szint alatti megjegyzéseket ötvenes pulzussal lapozom tovább. Azt viszont nem felejtem el, ami akkor esett meg, amikor egy ismert kosárlabdaedzőt (akit egyébként akkor is tiszteltem és azóta kifejezetten megkedveltem) illettem éles és szerintem jogos kritikával. Az első kommentelők csak különféle szóvirágokkal küldtek mindenhova – ennyi belefér. Aztán akadt valaki, aki közhírré tette, hogy Kemény Dénes és Mocsai Lajos rendszeres havi illetményt folyósít nekem, ezért kell minden más trénert a földbe döngölnöm. Végül bejelentkezett egy újabb „fotelhuszár” az én nevemmel, és Ballaiként tett fájdalmas beismeréseket. Ekkor elmerengtem azon, mit lépjek. Bizonygassam, hogy publicisztika témaválasztásához soha senkitől egy fityinget nem kaptam, nem is fogadtam volna, és az egész iszonyatos nonszensz? Vagy igyekezzek elhitetni, hogy nem a másik az igazi Ballai, hanem én, és amit amaz állít, abból egyetlen magánhangzó sem igaz? Mint a Meseautó című klasszikusban az ő Szűcsük és a mi Szűcsünk. Úgyhogy inkább hagytam az egészet a fenébe.

Pedig nem szabad hagyni. Igaz, nincs jó megoldás. Mint általában a világszintű problémákra, mert azok orvoslásához hiányoznak a hasonlóan globális szervezetek és egyetértések. Mivel ezek hiányozni is fognak, jobb híján bízom a tüneti kezelésekben. Most éppen abban, hogy a Kai Havertzet és feleségét ért inzultus elkövetőit megtalálják, arcukat, nevüket nyilvánosságra hozzák, aztán jöjjön, aminek jönnie kell.

Bevallom, olykor az NSO kapcsán is érzek némi késztetést. Félreértés ne essék, a fórumozók jelentős része a sportot ismerő és szerető hozzászóló, jogos kritikai észrevételekkel, gyakran eredeti gondolatokkal, megközelítésekkel; a közelmúltban egyik írásom alapját is innen, tőlük merítettem. De annak a pár tucat mindenhez értő, mindenkit kioktató, ócsárló nagyokosnak szívesen a szemébe néznék. A Nemzeti Sport persze nem nyomozó hatóság, nekem még kevésbé vannak efféle indíttatásaim, de az önkéntes alapot nagyon is el tudnám képzelni. Mondjuk úgy, hogy nyilvánosságra hoznánk azokat a „fedőneveket”, amelyek gazdáira leginkább kíváncsiak lennénk, meginvitálnánk őket egy személyes találkozásra, és akik eljönnek símaszk nélkül, azokkal beszélgetnénk egy kiadósat.

Mint régen, szemtől szemben összemérnénk erőinket, véleményeinket. Komolyan, még az esetleges vereség is jólesne.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
 

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik