Kolozsvár levegője – Csillag Péter publicisztikája

BUDAPESTI MOZIK MŰSORÁN SZEREPEL a Kontinental ’25 című román film, Radu Jude rendező legújabb munkája, amely Kolozsváron játszódó története révén sajátos fénytörésben mutatja be az erdélyi nagyváros viszonyait. A minimalista képrögzítési stílusban, egyetlen telefonnal felvett, a Minden csillag című magyar filmhez hasonló, hiperrealista ábrázolásmóddal készült mű cselekménye egy lecsúszott román élsportoló tragédiájával indul. A hajléktalanként tengődő idős férfi egy lebontásra ítélt ház kazánhelyiségébe vackolja be magát, és hiába a kilakoltatási végzésnek érvényt szerző magyar végrehajtónő emberséges szándéka, újabb és újabb haladéka, felajánlott segítsége, a szerencsétlen sorsú alkoholista öngyilkosságba menekül. Miközben a lelkiismeret-furdalástól gyötrődő családanya vívódását, kolozsvári találkozásait, beszélgetéseit figyeljük, a maga természetességében rajzolódnak ki a vele és környezetével kapcsolatos jelenségek: érzékeljük a vegyes családban élő nő identitásküzdelmeit, az őt ért etnikai támadásokat, tanulságos nyelvhasználati reflexeit (alapvetően románul beszél, de szélsőséges érzelmi helyzetben magyarul szakad ki belőle a szó), a magyarországi kérdésekről támadt generációs feszültségét édesanyjával, és közben a város átalakuló társadalmát, építészeti képének zavarait, a zabolátlan ingatlanfejlesztések esztétikai roncsolását. 

Kolozsvár régóta közel áll hozzám, a város történelmi levegője, arculatát meghatározó magyar múltja, többnemzetiségű erdélyi légköre, egyetemi életének fiatalos pezsgése, szellemi nyitottsága, a magyar–román együttélés jó néhány szép példája, az elmúlt tizenöt-húsz év kulturális színesedése egyaránt megfogott, nem beszélve a sportélményekről. A CFR futballcsapatának 2000-es évekbeli felfutása nyomán volt alkalmam néhány kolozsvári Bajnokok Ligája- és Európa-liga-mérkőzésen tapasztalatot gyűjteni, tanulmányozni a város futballéletének összetett helyzetét, interjúk segítségével megérteni, bemutatni az események különböző olvasatát. Bármikor sodort arra az élet, mindig különös vonzódással érkeztem a városba. Legutóbb tavaly novemberben szippantott be Kolozsvár miliője, amikor Killyéni András sporttörténész vendégeként volt alkalmam néhány napot eltölteni kelet-közép-európai térségünk egyik legsokrétűbb településén (a másik kedvenc talán a 2012-es Eb-n Ukrajnában megismert, a monarchia utóérzését kínáló, évek óta háborús nyomás alatt álló Lemberg/Lviv), és nem mellesleg fontos témákat feszegető interjút készíthettem Gergely Balázzsal, a Kolozsvári Magyar Napok főszervezőjével, valamint a Szabadság a hegyen című dokumentumfilmet jegyző Csibi László rendezővel. A mozgóképes alkotó, médiaoktató figyelmembe ajánlotta egy másik munkáját, az Édes Erdély, itt voltunk című 2015-ös filmet, amely a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.), vagyis Észak-Erdély és Székelyföld visszacsatolása utáni több mint négyéves magyar világ emlékezetét dolgozta fel. Felettébb tanulságos az ötvenperces darab, korabeli résztvevők elevenítik fel a visszatérés mámoros pillanatait, hitelesen tanúskodva az etnikai villongásokról és a korszak sérelmeiről, csalódásairól is. „Nem lehetett az orrukat a szaros piszkafával felérni” – mondja egy interjúalany az anyaországból odarendelt tisztviselőkről, akiknek arroganciája, fölényeskedése, úrhatnámsága sokakban keserű tapasztalat maradt a nagy egymásra találást fellelkesülve váró erdélyiek körében. Hallunk az 1944 őszén vagonok oldalára írt gúnyos jelmondatról is, amely a közeledő front elől Budapestre visszaiszkoló méltóságos urakat búcsúztatta: „Édes Erdély, itt vagyunk, de ha baj van, itt hagyunk.”

A budapestiekkel szembeni bizalmatlanság a korszak erdélyi labdarúgásának is alapvető reflexe volt. Annak idején történelem szakon egyetemi diplomamunkámat a kolozsvári futball 1940 és 1945 közötti időszakát érintő társadalmi-politikai kérdéseknek szenteltem, és a forrásokat elemezve ezen a téren is világosan megmutatkozott a sajátos feszültség. Amikor 1940. szeptember közepén a Magyar Labdarúgók Szövetsége – az Országos Testnevelési Tanács és a minisztériumi képviselők jelenlétében – megtartotta a visszacsatolt területek sorsáról döntő erdélyi értekezletét, a sajtó ezzel a mondattal vezette fel az eseményt: „A legendás hírű magyar sport nagyszerű vezérei jönnek Kolozsvárra”. A megállapítás érzékeltette az alaphangulatot, amely körülbelül úgy festett, mintha a leutazó elöljárók vitték volna el a visszamaradott Erdélybe a sport kultúráját. Miközben a valóság nyilvánvalóan távol állt ettől, az időszak budapesti–erdélyi sportkapcsolatait meghatározta ez a fajta „jótékony szülő–tisztelettudó gyermek” jellegű viszony.

Márpedig a „lusta szülőnek” nem mindig volt kedve foglalkozni a „nyűgös kölyökkel”. A Ginzery Dénes szövetségi kapitány által 1940 októberében javasolt Budapest–Erdély mérkőzés azért hiúsult meg, mert a budapesti sportkörök a bajnoki menetrendbe nem kívánták beleszorítani a visszatérés megünneplésére is hivatott, nagy jelentőségű ütközetet. Végül a Ferencváros utazott el és lépett pályára díszes keretek között Kolozsváron, igaz, a korabeli sajtó megfogalmazása szerint „a magyar bajnokcsapat fáradtan és kedvetlenül játszotta végig a mérkőzést”, ki is kapott 6:2-re. Az anyaországbeli nagy klubok Erdély-ügyben tapasztalt vonakodását mutatta az is, hogy Gidófalvy Pál MLSZ-vezér 1941 tavaszán kifejezetten kérte a fővárosi egyesületeket, „vállaljanak” húsvéti hírverő mérkőzéseket. A következő hetekben aztán sorra érkeztek a hírek a visszamondásokról, a Kispest és a Gamma is kikosarazta az őket Erdélybe invitáló Kolozsvári AC-t. A Szegedi Új Nemzedék című lap szóvá is tette: „A magyar csapatok annak idején szívesen látogattak el az idegen uralom alatti területekre, és játszottak az akkori kisebbségi csapatokkal. Akkor még Kolozsvár Cluj volt, Nagyvárad Oradea, Újvidék pedig Novi Sad. Mennyivel inkább kötelessége most ezeknek a csapatoknak az egyetemes magyar labdarúgás fejlődése szempontjából ezekbe a városokba – ha anyagi áldozatok árán is – ellátogatniuk.” Mindennél beszédesebb az Ellenzék című kolozsvári lapban olvasható kommentár a Nagyváradi AC bajnoki címét, illetve a Kolozsvári AC harmadik helyét és Magyar Kupa-ezüstérmét hozó 1943–1944-es idény eredményeihez: „Most aztán a nagyhangú pestiek talán felhagynak azokkal a lekicsinylő nyilatkozatokkal, amelyekkel folyton kigúnyoltak bennünket.”

Amikor Kolozsvár különleges történelmi zsongásáról beszélek, eszembe jut a sokszínűséget sűrítve szimbolizáló jelenet, amelynek az ősszel voltam szem- és fültanúja a Bulgakov kultúrbisztróban. A szomszédos asztalnál egy idősebb, bohó kedvű úr itta egyedül sörét, fennhangon beszélgetett a falat díszítő történelmi alakok portréival, közben pedig időnként tett egy-egy kedves vagy csipkelődő megjegyzést a sürgölődő pincérnőknek. Szerteágazó gondolatait egyik mondatban németül, a következőben magyarul, aztán franciául, majd románul, néha meg angolul fogalmazta meg. Miközben fél füllel kusza nyelvi zsonglőrködését hallgattam, a frissen vásárolt Palatele Clujului/Palaces of Cluj/Kolozsvári paloták című fotóalbum lenyűgöző képeibe feledkeztem bele, majd elővettem a Vallomások Erdélyről címmel kiadott válogatást Kós Károly publicisztikáiból. A kötet élén az erdélyi szellem igaz képviselőjének számító építész-polihisztor 1910-es tanulmánya áll, a szöveg furcsán előrevetíti a panaszt, amelyet az erdélyi sportélet harminc évvel későbbi tapasztalataival kapcsolatban megismerhettünk: „Ódon vármegyeházákban új arcokkal találkozunk; a városok székházaiban aggodalmasan tárgyalnak az emberek. A vasutak egyre szállítják Pest felől az idegeneket. Férfiakat, akik mind ide igyekeznek, bár sohasem jártak itt, nagynevű embereket, akik szónokolni akarnak a városok, faluk népének, ismeretlen alakokat, akik azonban sokat költenek és első osztályon utaznak. […] Elgondolkozom. Nem vegyülök a választási harcba, nem csatlakozom egyik zászló alá sem, csak nézem őket és gondolkozom.” 

Ez a csendes büszkeséggel vállalt, függetlenségre érzékeny erdélyi különállás fogalmazódott meg azon a szurkolói transzparensen is, amelyet tízegynéhány éve láttam a fellegvári stadion lelátóján, a CFR Manchester United elleni BL-meccsén: „Transylvania, this is where we live, this is where we belong”. Kolozsvárra vonatkoztatva, Kós Károly szavaival: „Csudálatos város, amely ezt az ő furcsa, de öröklött és patinás érthetetlenségét, a maga speciális kolozsvári bélyegét reányomja polgáraira is menthetetlenül. Hatalmába keríti az embert, aki falai közé telepedik és levegőjét beszívja. Megbabonázza, és magáévá teszi. […] A város, a mi városunk, maradjon csak számunkra egy sokszorozhatatlan, izgató, mert megfejthetetlen, minden más városnál megfejthetetlenebb és szépséges titok.”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!