Újabb lopótökök – Ballai Attila publicisztikája

Azt se tudom, férfi vagy nő – szegezi nekem gyermekkori barátom a nem is burkolt szemrehányást, amiért Suvi Mikkonent „bejuttattuk” a legjobb három közé az Év edzője címért zajló versenyben. Én ugyan nem, mert nem szavaztam rá, és mivel 461 sportújságíró voksolt, egyénileg senki sem tehető felelőssé csaknem ötszáz ember többségi döntéséért, ami egyébként már csak a kollektív bölcsesség tagadhatatlan megléte miatt sem lehet teljes ostobaság vagy mellényúlás – próbálok érvelni, de tudom, több okból is felesleges. Minden évben megkapjuk a most már Nemzeti Sport Gála nevet viselő Év sportolója-választás kapcsán, hogy ő miért igen, ő miért nem, az idén ráadásul majd kétszer is, mert kétfordulós a szavazás; január másodikán, pénteken kihirdették a kategóriák dobogósait, innentől újraindult a verseny a legjobb három között, és tart egészen a január 12-i ünnepségig.

Amikor a díjak mellett az újságírók „kiosztása” is elkezdődik, azaz folytatódik. Hiszen lehetetlen feladatra vállalkozunk, ahogyan néhány éve valaki szellemesen megjegyezte, az almát nem is a körtével, hanem a lopótökkel igyekszünk összehasonlítani, összemérni. Nem tagadom, Suvi Mikkonen nálam a lopótök kategóriája. Persze, tudom, a tekvandóban éremhalmozó Márton ikrek, Luana és Viviana edzője, egyébként természetesen hölgy és finn, amúgy már folyamodott magyar állampolgárságért… – de munkakapcsolatuk részleteit, intenzitását nem ismerem, miként sportáguk belső világát sem igazán. Ezért általában és a konkrét esetben sem állapíthatom meg, az elért eredményekben mekkora az edző szerepe. Emellett, lévén ez a mi nemzeti gálánk, én magyar szakembereket, csapatokat jelöltem a háromba. Nem mondom, hogy így kell vagy így illik, csak azt, hogy ez is szempont lehet. Egynél a 461-ből. Ezért nálam például Bob Bowman sincs dobogón, pedig ő aztán nem lopótök, alapsportág, az úszás atyamestere, az egész világ ismeri és tiszteli.

Nyéki Balázs ellenben magától értetődően áll még. Hiszen a 2025-ben mindent „is” megnyert Ferencváros férfi pólósainak trénere, akinek alig közvetve így jelentős része van a válogatott világbajnoki ezüstérmében is, ugyanis a keret gerincét fradisták adták. Ezzel meg is érkeztünk a másik képlékeny és érzékeny ponthoz, a hagyományos csapatok versenyéhez. Mivel futballválogatottunk 2025-ben sajnálatos módon szűkítette a merítési lehetőséget, mert bár a világ nagyszínpadára álmodtuk, már az oda vezető első lépcsőfokban elbukott, kézilabdában is mindkét nemzeti együttesünk megrekedt a korszakos bravúr, az elődöntő kapujában, a Fradi labdarúgóitól pedig a 2025-ös elrugaszkodás után 2026 tavaszán reméljük a nagy ugrást, az én listámon maradtak öten. Három pólós alakulat (a két válogatott és az FTC) mellett a Győr női kézilabdázói és a férfi jégkorongosok. Az egyaránt Bajnokok Ligáját nyerő két klub mellé az egyik pólós nemzeti együttest vártam, és azon tűnődtem, vajon mi dönthet majd közöttük. Hiszen mindkettő vb-döntőt vívott nem is akármilyen skalpok megszerzésével, a fiúk a vb-címvédő horvátokat, majd az olimpiai aranyérmes szerbeket, a lányok a világelső spanyolokat takarították el – ám a finálét elveszítették. Nem kis dilemma, amelyet kollégáim azzal oldottak fel, hogy mindkettejüket kihagyták a háromból, és behozták helyettük a hokisokat. Akik kétségtelenül először maradtak bent az elit vb mezőnyében, és ezzel sportági történelmet írtak, csakhogy ehhez a dániai Herningben elegendő volt hét mérkőzésükből egyet hozniuk – 4–2-re a kieső kazahok ellen –, hat vereségük pedig sorrendben 1–6, 0–6, 1–6, 2–8, 0–10, 0–1 volt. Ez nem minősítés vagy vélemény, hanem puszta tény, és kizárólag számokon alapul. Miként az is, hogy versenyben maradtak, nemcsak a vb-n, hanem a mi szavazásunkon is, az ismét Európa, ezzel a világ tetejére érő győri női kézisek és ferencvárosi férfi pólósok mellett.

A férfiak versenyében két világbajnok, az úszó Kós Hubert és a kajakos Kopasz Bálint mellé – vagy elé, nem is tudom? – befért Szoboszlai Dominik, aki garantálhatóan a legtöbb feszültséget gerjeszti majd. Ha nyer, azért. Ha nem nyer, azért. Mert az egyik „igazságosztó” szerint futballistának semmi keresnivalója nincs az egyéni versenyben, egyébként is félve nyitja ki otthon, a fürdőszobában még a csapot is, mert már abból is Szoboszlai folyik, a másik ellenben azt vallja, Puskás óta és után ő a második leghíresebb magyar, egyetlen szabadrúgására többen kíváncsiak, mint az egyéni sportok többségének teljes idényére.

Na, itt legyen valaki okos. Vagy az Év sportpillanatának meghatározásakor. Ebben a kategóriában legalább nem a miénk a felelősség, ettől még a kétely él: ama mozzanat adott, aktuális hatását tesszük mérlegre, vagy visszamenőleges hatállyal ítélünk, az azóta történtek ismeretében? Az első verzió esetén azt mondanám, az volt az év pillanata, amikor az ország, a nemzet sportbarátai közül egyszerre a legtöbben üvöltöttek fel diadalmámorban vagy öklöztek a levegőbe; így nálam bizony Szoboszlai egyenlítése Lisszabonban, a portugálok ellen, vagy Varga Barna földöntúli lökete ballal, félfordulatból, húszról az ír kapu bal felső sarkába nyerne – csakhogy, ugyebár, a továbbjutás szempontjából egyik sem ért semmit, mert kiestünk. Bekerült viszont a háromba Kós Hubert vb-, Molnár Attila Eb-győztes úszása, illetve futása mellett Boronkay Péter paratriatlon világbajnok célba érkezése a Spar-maratonin, amint kerekesszékes barátját tolta maga előtt.

Boronkayra több okból is könnyű szívvel mondok igent. Egyúttal azonban évről évre a fogyatékkal élők rangsorolásakor hadakozom leginkább a szakmai lelkiismeretemmel. Mert miközben megtisztelő, hogy a kiválasztottak egyikeként szavazhatok, itt egy meglévő, tízes listát kell egytől tízig berendeznem, és ehhez nem elégséges az ismeretem, a tapasztalatom. Nem tudom például, a szervátültetetteknél mennyit számít, melyik a transzplantált szerv, mint ahogyan az sem, a fizikai korlát az erősebb, vagy a tudati, hogy jaj, vigyázni kell magamra. Arról sincs fogalmam, hogy a halláskárosultság – amelynek fokát sem ismerem egyénenként – melyik sportágban mekkora hátrány. Mert kívülállóként azt gondolnám, sakkban akár előny is lehet, ha a külvilág felesleges, az összpontosítást gyengítő ingereit, hatásait szűri ki.

Úgyhogy tisztelettel kérek mindenkit, a legszélesebb látókörű sportvezetőktől, edzőktől, a legkiválóbb sportolóinkon, bálványainkon át a legbeszűkültebb, legindulatosabb, legmegkeseredettebb kommentelőkig, fogadják el, senkinek sem akarunk rosszat, nincs az egészben semmi sandaság, csupán azt vállaljuk, elődeink kezdeményezéséhez híven, az előtt évtizedek óta tisztelegve, egyre felemelőbb és a magyar sport nagyságaihoz méltó kulisszák között, hogy az almát összehasonlítjuk a lopótökkel.

Aki pedig még az illendőnél, a szükségesnél is komolyabban, véresen komolyan venné e vetélkedést, annak zárásként és lazításként hadd példálózzak a bevezetőben már említett öreg cimborám egy ötletével. Régóta tervezi, hogy 100, 200 esetleg 400 méteres síkfutásban eléri az adott év legjobb eredményét, méghozzá világszinten. Nyugalom, pusztán néhány órára, legfeljebb napra. Szilveszter éjszakáján, néhány perccel éjfél után teljesítené a távot hiteles méréssel, és állítja, hogy azt január eleji atlétikai verseny híján egy ideig nem döntenék meg. A darts-vb-n például biztosan nem. Az idén sajnos, egyéb elfoglaltság miatt, nem jött össze a bravúr, de talán majd jövőre. Addig is igyekszik minél alaposabb ismeretekre szert tenni Suvi Mikkonenről.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!