Kísérlet a falusi futball felélesztésére – riport Baranyából

Mintha vízfestékkel kenték volna össze a felhőket, szinte giccses rózsaszínben pompázik az alsószentmártoni égbolt, a naplemente fényjátékának árnyalatai a falu némely házszínével is harmonizálnak. Horvátul Semartin, románul Sanmarta de Jos, cigányul Senmarto az 1200 lakosú település neve, a siklósi járáshoz tartozó, vegyes gyökerű helység lakóinak nyelvében gyakran egy mondaton belül is keverednek a magyar, az őslakosok emlékét őrző horvát-sokác és a románnal elegyedő beás cigány szavak.

Alsószentmártonban a 2011-es népszámlálás során a helyiek 98.6 százaléka vallotta magát cigánynak, gyerek születik bőven, a fiatalodó lakosságnak csaknem felét teszi ki a tizennyolc év alatti korosztály. Nincs iskola, nincs posta, nincs gyógyszertár, az utolsó menetrend szerinti buszjárat délután öt órakor fut be, utána a faluba tömegközlekedéssel se ki, se be.

A két kisbolt, a Lankó József atya nevével fémjelzett plébánia és az óvoda mellett a Szent Márton Caritas Alapítvány fenntartásában 2000 óta működő tanoda a település meghatározó intézménye. A siklósi vagy egyházasharaszti iskolából hazatérve itt tölti délutánját a hátrányos helyzetű fiatalok jó része, és a faluban leselkedő veszélyektől, így az általános iskolás korosztályban is terjedő kábítószerektől legalább védve vannak. Felkészült pedagógusok segítenek nekik a tanulásban, a családi problémák kezelésében és nem utolsósorban a sport kínálta közösségi élmény átélésében. Hogy volt-e valaha szervezett futballcsapat Alsószentmártonban, nehéz kideríteni, nagypálya bizonyosan létezett a faluvégen, annak helyén mostanság rekortán borítású kispálya áll.

 

Ma mégsem ott zajlik a foci, hanem a tanoda mögött kialakított kis hátsó füvesen, a pálya két végén fából ácsolt „kézműves” kapuk támaszkodnak a kerítésre, a köztes placcon pedig jó néhány méretes vakondtúrás domborodik. Alsószentmárton–Siklósnagyfalu tanodák közti rangadót vívnak éppen, a tíz-tizenkét éves fiúk törhetetlen lelkesedéssel és időnként egész ügyesen kergetik a labdát, míg a bójákkal kijelölt oldalvonal mellett a cserék és a lányok biztatják a játékosokat. A „Szentmártoniak, hajrá! Szentmártoniak, hajrá!” rigmus üteme kissé bicsaklik, de a meccsre előkészített színes krepp-papírok látványosan lengenek a gyerekek kezében.

ALSÓSZENTMÁRTONBAN A PLÉBÁNOS ADJA A KISBUSZT

„Cse fács?!” – kéri számon a labda mellé nyúlást a kapuson tüzes csapattársa, a romános „Mit csinálsz?” kérdésre magyarul dörög vissza az e helyütt idézhetetlen válasz. Gyurka Zsolt játékvezető határozottan rendre is inti a piszkos nyelvű fiúcskát, aki tudja a feladatát, automatikusan teszi fel a kezét, kér elnézést, és ígéri meg, hogy többet így nem beszél. A csapatba bekerülni ennyi gyerek között óriási kiváltság, a meccsen bíróként közreműködő edző, tanító, szervező az 1–1-es döntetlen után halkan oda is súgja nekünk, biztosan lesz utólag némi sértődés abból, hogy ki játszott többet, ki kevesebbet, és ki az, akinek most nem jutott hely. Valójában ennél hálásabb problémát nehéz elképzelni, főleg, ha a megyei és az országos tendenciákat nézzük: ha minden kis faluban az okozna fejtörést, hogy a temérdek játszani akaró fiatalnak miként lehet meccsélményt adni, valószínűleg a Magyar Labdarúgó-szövetségben sem kellene új megoldásokat keresni a kisebb települések helyi futballéletének újraszervezésére.

A nagypályás felnőttcsapatok régóta tapasztalható megszűnési hulláma ösztönözte a Kisközösségek Alternatív Labdarúgó Programja (röviden KALAP) 2021-es elindítását, a kispályás lebonyolítás Baranyában talált a leginkább kedvező fogadtatásra. Például éppen Alsószentmártonban, ahol vonzó lehetőséget láttak a három korosztálynak meghirdetett futballszövetségi tornasorozatban, miután a környékbeli tanodák között hét éven át szervezett bajnokság éppen elhalt. Többes szám helyett persze talán indokoltabb egyes számot használni, hiszen általános vélekedés szerint a környék fő futballszervezője, Gyurka Zsolt elhivatottságán múlik itt minden. A nagypályán Orfű megyei harmadosztályú csapatában játszó, Pécsről ingázó 40 éves családapa mozgatja az alsószentmártoni futballéletet. A mai, Siklósnagyfalu elleni barátságos meccset két telefonhívással elintézte, és mondani sem kell, a KALAP Vajszlón rendezett tornáira is ő hozza-viszi a fiúkat és lányokat a plébánostól kölcsönkért kisbusszal.

„Törekszem rá, hogy a kevésbé ügyesek is lehetőséghez jussanak, ne szoruljon ki, aki játszani akar” – mondja a derűjét, energikusságát éles fegyelmezési helyzetekben is őrző fiatalember, miközben a futballcsatát megvívó srácok már a tanoda fűtött szobájában majszolják a jól megérdemelt zsíros kenyerüket.

Pécsre visz tovább az utunk, a városba érve az MLSZ Baranya Megyei Igazgatósága felé vesszük az irányt. A Tímár utcai központ éppen úgy fest, ahogyan egy megyei futballszövetségnek illik: a sarokban labdák, a polcon zászlócskák, kiosztásra váró kupák, az igazgatói asztalon aktuális papírok, hirdetmények. Közöttük egy feltűnően nagy, színes plakát: „Focilehetőség kistelepüléseknek, kisközösségeknek, baráti társaságoknak. Kizárólag verseny­engedéllyel nem rendelkezők vehetnek részt. Kispályás labdarúgó-mérkőzések szervezett keretek között. Sportorvosi engedély nem szükséges, a játékosok az MLSZ révén biztosítva vannak. A csapatok létszáma minimum 6 fő, maximum 18 fő.”

És a lap alján, a korosztályokra vonatkozó adatok (6–11 év, 12–15 év, 16+), valamint a megadott elérhetőségek között ott virít csupa nagy, vastag betűvel: „NEVEZÉSI DÍJ NINCS.”

NEVEZÉSI DÍJ NINCS, SEM SPORTORVOSI

Tagadhatatlanul vonzó lehetőség, főleg budapesti szemmel, gondolva a népszerű fővárosi kispályás bajnokságok sokszor horrorisztikus nevezési költségére. A baranyai térség kistelepülésein – az ország sok egyéb vidékéhez hasonlóan – más a helyzet: nagyon meg kell becsülni a futballozni vágyókat, sőt a körülmények igazításával szinte harcolni kell értük. Baranyában a felnőtt férfi nagypályás bajnokságban szereplő csapatok száma 2000 óta több mint 35 százalékkal csökkent, jelenleg a megyei bajnokságban 61 csapat szerepel (öt együttes idény közben lépett vissza), az olvadó játékosmezőnyt próbálná megfogni, a pályán tartani vagy oda visszacsábítani az új program, a KALAP. A kezdeményezést ösztönző, lépéshelyzetet teremtő jelenség a legtöbb megyét érinti: a falusi futballélet kihívásaival és csökkenő csapatszámadataival foglalkozó korábbi összeállításunkban – a sátoraljaújhelyi Hátsó füves-kiállítás tematikus térképe alapján – rámutattunk, Magyarországon 2000 és 2021 között eltűnt a felnőtt férficsapatok 24 százaléka, a „futballozó” települések aránya pedig 60 százalékról 43 százalékra esett vissza.

„Csökken a csapatszám a felnőtt nagypályás bajnokságokban, ezt látja az MLSZ is, ezért próbáltunk olyan versenyt kitalálni, amelybe könnyű bekapcsolódni – világított rá a 2021-es indítás körülményeire Bogyay Zoltán, az MLSZ Baranya megyei igazgatója. – Fontos volt, hogy a csapatoknak ne kerüljön ez pénzbe, ne járjon felesleges adminisztrációval, sportorvosi engedélyhez se kössük. Hogy miért éppen Baranya? Azért dobtam be éppen én a témát, és azért bíztak meg a program felügyeletével, mert a mi környékünkön a sajátos településszerkezet miatt különösen nehéz megtartani a nagypályás csapatokat. Aprófalvas vidék a baranyai, a 301-ből 261 településen ezer alatti a lakosságszám, egy néhány száz lelkes községben pedig nagy kihívás futballcsapatot fenntartani. Nem könnyű a helyzet, a közelmúltban a csapatmegszűnések kilencvenkilenc százaléka mögött a játékoshiány állt. Az elmúlt évek nehézségeire gondolva talán meglepő, de még azt is megkockáztatom, hogy egyetlen csapat sem oszlott fel azért, mert nem bírta pénzzel. Az ősszel és a tavasszal három-három alkalommal, tornarendszerben, három korosztályban működő kispályás lebonyolítás azért is optimális, mert számos multifunkcionális kispálya épült az Ormánságban, amely tökéletesen használható erre a célra.”

Mint minden új vállalkozásnál, a KALAP-nál is az előkészítés és az elindítás volt a legnehezebb, megtalálni a potenciális résztvevőket, aztán „hideghívásokkal” rábeszélni őket a jelentkezésre. Mint Bogyay Zoltán fogalmazott, kollégája, a programot koordináló Maml Zoltán fülére időnként ráégett a telefon, a fáradozás azonban megérte, az első híváskör során lelkes ígéretek tömegét söpörte be. Más kérdés, hogy amikor később valóban meg kellett szervezni a csapatot és annak utaztatását, már érzékelhetően alábbhagyott a tűz. Jelenleg a három korosztályban 19 településről 45 együttes, összesen 460 játékos vesz részt Baranyában, és ami kiváltképp szembetűnő siker: rögtön az első idényre tizenegy olyan település is bekapcsolódott, ahol korábban emberemlékezet óta nem volt szervezett futballélet.

Ugyanakkor a lehetőségek határai is megmutatkoznak, nem véletlen például, hogy a 16 év feletti korosztályban a városi baráti társaságok adják a mezőny gerincét. Pécsről tizenhét, Komlóról három csapat nevezett (továbbá egy-egy Alsószentmártonról, Cserkútról, Gilvánfáról, Hirics­ről, Lúzsokról, Mánfáról, Mohácsról, Nagynyárádról, Pécsváradról, Siklósról, Tormásról és Vásárosdombóról), vagyis a megyében jellemző, ezer lakos alatti települések köréből mindössze nyolc aktív. Erre mondta Bogyay Zoltán: ahol a munkába ingázók este érnek haza a falujukba, szinte lehetetlen futballcsapatot verbuválni belőlük. Ha pedig mégis sikerül, az általában az olyan lelkes futballszervezőknek köszönhető, akiknek az áldozatos, elhivatott munkája nélkül romba dőlne a helyi labdarúgás. Ami a faluközösség igényeit illeti, általános tapasztalat, hogy az emberek sokkal inkább ragaszkodnak a helybeliekhez, a szomszédhoz, a testvérhez, a keresztfiúhoz, az iskolatárshoz, mint az esetleg valamivel magasabb szintet képviselő, messziről hozott, sokszor nem is olcsó idegenekhez. A megyei futballigazgató, a Pécsi MFC egykori élvonalbeli kapusa búcsúzóul kiemeli a szászváriak példáját: a 2200 lakosú egykori bányásztelepülésen három év szünet után tavaly újjáalakult és benevezett a megyei harmadosztályba a nagypályás csapat, és ki tudja, nem éppen az előzőleg a KALAP-ban résztvevő helyi fiúk szereplése adta-e az ösztönzést az újraéledéshez.

MÁGOCSON IS NÉPSZERŰ AZ „ALTERNATÍV BIGYÓ”

Következő állomásunkon, Mágocson az általános iskolában három „kalapos” baranyai település képviselőivel beszélgetünk – három különböző helyszín, három eltérő futballtörténetet. A kitűzött találkozó előtt kikanyarodtunk a mágocsi pályához, amely ma is szinte kifogástalan állapotban várja a feltámadást, még ha valós esély erre manapság nemigen mutatkozik: a Mágocs VSK 2021-ben feloszlott. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy mint Bodnár Zalán kollégánk a FourFourTwo magazin 2011. szeptemberi számában megírta, itt játszották 1968-ban a magyar futballtörténet egyik legfurcsább bundameccsét, a Mágocsi TSZ SK–Bólyi MEDOSZ Traktor SE megyei találkozót. Az állás a 64. percben még 0:0-s döntetlen volt, ám miután a párhuzamos Vajszló–Pécsi Porcelángyár 1:4-es végeredményéről megérkezett a telefonos jelentés a postahivatalba, hirtelen felélénkült a játék, és végül a feljutásban tizennégy gólos győzelem esetén reménykedő bólyiak 14:0-ra győztek.)

A mágocsi általános iskola tanítója, Füzes Gábor büszkén mutatja az aulában a portafülke mellett kiakasztott oklevelet a tavaly októberi KALAP-tornán elért korosztályos 1. helyezésről, mert ha nagypályás felnőttcsapat nincs is, a gyerekek még mozgósíthatók. Bár Gábor bácsi jóslata nem túlságosan biztató: „Ha én nem fociztatom a gyerekeket, nem tudom, mi lenne itt. A tanító nénivel kidobósoznak vagy kidobósoznak, esetleg lesz majd foci helyett hímzőszakkör.”

A mágocsi hímzőkultúra védelmében el kell mondani, a délelőtti testnevelés órán éppen lelkesen pókfocizó gyerekek bizonyára szívesen ápolnák a nagymamáktól örökölt kézimunkás hagyományt is, de azért érezhetően nem bánják, hogy van a fociban ez az „alternatív bigyó” – ahogyan itt hallottuk a rendhagyó megnevezést.

Ami Bikalt illeti, nagypályás csapat ott legutóbb az 1983–1984-es idényben szerepelt, ma már a futballpályának sincs nyoma, szántóföld terül el a helyén. Viszont működik a faluban a nyolcvanas évek óta a nevét a Gyermekek és Serdülőkorúak Mozgalmának Nemzetközi Bizottságáról máig őrző CIMEA-kupa, a környékbeli falvak iskolás csapatai játszanak egymással, és valamelyik évben Dibusz Dénes is megtisztelte jelenlétével az eseményt. A bikali gyerekek szintén többször jártak az Üllői úti stadionban, a ferencvárosi kapcsolat ma is él, erről a Bikalról érkező Miklós Balázs edző-falugondnok fradis pulóvere is árulkodik. A KALAP-tornákkal kapcsolatban így foglalja össze tapasztalatait:

„Szerintem tökéletesen megy a program a felnőtteknél, ahol a sörhasútól a púposon át a sántáig mindenki játszhat. A gyerekeknél is működik, csak kicsit belterjesnek érzem, jó lenne, ha több település csatlakozna. Könnyítené a feladatunkat az is, ha a tornákra nem kellene elutaznunk Komlóra, hanem a környékbeli településekkel egymást közt helyben lejátszhatnánk.”

Szászvár példája egyszerre szolgál szomorú és előremutató tanulsággal. A csapat két évvel a megyei I. osztályban nyert bajnoki cím után, 2019-ben oszlott fel, az innen-onnan hozott, kötődés nélküli, pénzért játszó futballistákat az első erősebb fuvallat szétfújta.

Futballmentes szűk három esztendő után tavaly nyáron Mészáros András játékosedző és Kelemen Zoltán utánpótlásedző vezetésével újraszerveződött a csapat Mecsekháti Utánpótlásnevelő Sportegyesület néven, a felnőttek huszonnégy tagú keretéből tizennyolc játékos szászvári, az átlagéletkor 19-20 év.

A valamikori virágzó szászvári futballélet egészséges szellemét visszaidézni nem könnyű, de van rá remény: Mészáros András a nemzedékek közötti tiszteletet, az öröklődő hagyomány szerepét hangsúlyozza, felemlegetve azokat az időket, amikor a szászvári ifista kihúzhatta magát, ha az előmeccs után a felnőttjátékos az öltözőfolyosón megveregette a vállát: „Le a kalappal!”

Ami véletlenül sem a szászvári futballt is ösztönző majdani MLSZ-programra vonatkozott…