Megtehette, hogy válogasson – Mezey György útja az NB I-es kispadig

Sűrű napjai voltak a Bp. Spartacus futballistájaként. Délelőttönként a TF kutatóintézetében dolgozott, bevallása szerint akkor szerzett mélyebb szakmai tudást, egy szobában volt Székely Évával („Elképedve láttam, hogy törékeny nő létére többet dolgozik, mint más, ereje teljében levő férfi”) . Angol nyelvvizsgát tett, miközben munka után edzés a Szparin, majd rohanás a Szőnyi útra a serdülőket oktatni.

Utóbbiból különös konfliktus alakult ki, a BVSC ugyanis megóvta a Bp. Spartacus elleni meccset, arra hivatkozva, hogy edző nem lehet játékos, pedig éppen náluk dolgozott. Az óvást elutasították, nem utolsósorban azért, mert Mezey papíron felmondta a Szőnyi úti állását, társadalmi munkában folytatta tovább.

Hogy aztán 1971 végén abbahagyja a futballt, s újra szerződjön a BVSC-vel. Amelynél igazán otthon volt, bejárta az edzői ranglétra minden fokát a serdülőktől a felnőttekig, de talán a legfontosabb: „Vezetővel sohasem volt konfliktusom, mert úgy vezettek, ahogyan kellett.”

A serdülők után az ifiket bízták rá, s ott már nem akárkik pallérozódtak. Törőcsik András, Lazsányi László, Varga István, Szakál Béla, Szíjjártó Sándor, Mokalisz Károly (azaz Kosztasz – Görögországban az Arisz Szalonikiben lett élvonalbeli futballista) – enyhén szólva sem ismeretlen nevek.

Egy szép napon, már 1973-ban hívatták a szakszervezeti központba, és közölték vele, hogy át kéne vennie az első csapatot, úgyis sok ifista játszik ott. Első kérdése az volt, hogy tud-e erről az edző, Marosvári Béla. Persze, hogy nem tudott, ezért az volt a válasza, hogy előbb beszél vele. Marosvári rábólintott, megköszönte, hogy szólt neki, így Mezey György 31 évesen felnőttcsapat mestere lett.

Az idény végén megszűnt az NB I B, hogy ott legyen a 20 csapatos NB II-ben, a BVSC-nek osztályozót kellett játszania a Volánnal (1–2) és a Fűzfővel (2–1). A Volán elleni érdekes meccs volt, hiszen a 22. percben Kaszás gólját előbb megadta Petri bíró, majd Bana partjelző közbejöttével visszavonta, a végén pedig a hosszabbítást jelentő 1–1-nél ráhúzott négy percet, akkor lőtte győztes gólját a Volán. Amelynek öltözőjében a játékvezetői hármas együtt pezsgőzött a győztes csapattal.

Véletlenek nincsenek, ám az sem volt az, hogy egy esztendővel később már a második vonalban futballozhatott a BVSC. Ahol nehezen indult az élete, a 4. fordulóban Pécsen például 6–0-ra kikapott, mert a játékosok nem bírták a versenyfutást a Dárdai Pál nevével fémjelzett hazaiakkal. Akkor váltott taktikát Mezey, feladta az emberfogást, és az Ajax játékából ismert kifutást fejlesztette tovább és tanította be, magyarán áttértek a területvédelemre.

Már a következő meccsen megvolt az eredménye, az addig százszázalékos Dunaújvárost 3–2-re győzték le, a tudósító szerint „a BVSC egységesebb, gyorsabb csapatjátékkal megérdemelten győzött”. És heteken át veretlen maradt, még a Volánnak is sikerült visszavágnia (3–2), ráadásul idegenben, köszönhetően annak, hogy „okos taktikával kezdett a BVSC. Hagyta a Volánt támadni, majd gyors ellentámadásokkal kísérletezett”.

Akkor már nem a kutatóintézetben dolgozott az edző, a TF sportjáték tanszékén folytatta, amelyen adjunktusként az edzőképzés felelőse lett. Nincsenek tehát véletlenek – utalunk a későbbiekre, UEFA-licenc és a többiek –, de egyelőre még ott tartunk, hogy egyre többet beszéltek róla. Azért is, mert nemcsak a szakmát tekintve lógott ki a sorból, egyébként is. Például sportos megjelenésével. Személyes emlékem, ahogy egy győztes mérkőzés után kezet fog a bányászcsapat edzőjével: rajta farmeröltöny (nadrág, zakó), hozzá világos ing, a másik oldalon a VOR (Vörös Október Ruhagyár) öltönye, mustársárga alapszínben, kockás ing, nyakkendő, ám a zakót aligha tudta volna begombolni a mester.

Négy évig irányította a vasutasokat, 1977-ben bejelentette, hogy elmegy, szinte valamennyi NB I-es csapat szívesen látta volna a kispadján. Erről a lehetőségről így beszélt a Magyar Nemzetben: „Az edzői pálya nekem nem egzisztenciális kérdés, munkámban inkább a szakmai érdeklődésem, a kíváncsiságom vezet. Természetesen nem mondom, hogy sohasem dolgozom az első osztályban. Csak hát találnom kellene egy olyan egyesületet, amelynél megfelelőnek tartom a vezetést, a játékosállományt és a munkakörülményeket. Úgy hiszem, megtehetem, hogy válogassak, feltett szándékom ugyanis: pályafutásom alatt csak egyetlen NB I-es csapatnál dolgozom majd, szó sem lehet vándorlásról egyik helyről a másikra. Olyan klubot keresek, amelynél maradéktalanul kipróbálhatom az elképzeléseimet.”

Az MTK lett a kiválasztott, amelynél nívós volt a keret. Gáspár József válogatott formában védett, az újak, Varga István, Fülöp Ferenc, Turtóczky Sándor, Egervári Sándor, Kovács János és Morgós Gábor megtalálták a hangot a régiekkel (Palicskó Tibor, Kovács Béla, Borsó János, Takács László, Koritár Lajos).  „Fogékonyak voltak mindenre, jól kiegészítették egymást” – vallotta Mezey. A csapatnak jól ment, 1977–1978-ban a harmadik helyen végzett. A csapat első rangadóját a Bp. Honvéd ellen játszotta (3–2), s remekül kontrázott. „A lényeg itt a gyorsaságon van: meg kell tudni előzni a szemben állók visszafelé rendeződését!” – mondta, ami egyébként a továbbiakban is vezérfonala volt.

Az 1978-as vb alatt az úgynevezett Nemzetközi Kupában (a későbbi Intertotó-kupa) indult a csapat és – remekelt. A Bayern Münchent (0–0, 3–1), a Romát (3–3, 3–0) és a St. Étienne-t (5–2, 4–1) megelőzve nyerte meg csoportját, ami akkor is bravúr, ha az ellenfeleknél hiányoztak a vb-szereplők.

Aztán a következő bajnokságban (1978–1979) már a kezdet kezdetén elszállt az esély a jó folytatásra. Gáspár, Varga, Turtóczky és Fülöp – tehát a csapat „közepe” – bevonult katonának, ráadásul, mint nyilatkozta: „A régi játékosok egy része nem tudott mit kezdeni a pozitívan változó anyagi helyzetével. Elégedetté váltak, ahelyett, hogy belekóstolva a jóba, még többet akartak volna...”  Magyarán, magyar futballisták maradtak, ahogy az MTK vezetősége is hozta a formáját. Raportra hívták az edzőt, amelyen egy gazdasági vezér tudálékosan kioktatta, mire ő:  „Nézze, én már sok olyan gyárat láttam, mint a magáé, mégsem mernék ilyen hangon beleszólni annak irányításába. Egyébként, ha én itt elkezdenék játékrendszerről beszélni, azt maga meg sem értené!” Igaza volt, sikere nem a visszavágással. Az sem erősítette a helyzetét, hogy a végén 14. lett a csapat.

Az utolsó MTK-s esztendőben megpróbált mindent, a „minden” a 8. helyhez volt elég, meg ahhoz, hogy folyamatosan bírálják az MTK-nál, mondván, csak edzői szemmel képes nézni a dolgokat. Edzőként nem tudom, mit tehetett volna, ám a lényegben igaza volt: „Az MTK-VM gondjai híven tükrözik a magyar labdarúgás nehézségeit. A jelenlegi helyzetben bármelyik NB I-es csapat hasonló gondok elé kerülhet, ha az objektív körülmények nehézségek elé állítják őket. Úgy vélem, amíg a jelenlegi ösztönzők nem változnak meg – gondolok itt az anyagi juttatásokra, a szerződési feltételekre és az egyéb egzisztenciális tényezőkre –, addig bármikor, bármelyik együttesünknél kiéleződhetnek ezek a problémák.”

A következő idényben (1980–1981) Szentmihályi Antal lett az MTK edzője. Pillinger Mihály elnök úgy fogalmazott, hogy „mindennap le kell tenni valamit az asztalra. Újat, amelyet a vezetés véleménye szerint – erényeivel, hibáival együtt Mezey György elkezdett” . Ehhez képest decemberben Szentmihályi ment, Szarvas László jött, az MTK pedig – kiesett.

(A következő részben: Bocskoros nemesek között)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. szeptember 25-i lapszámában jelent meg.)