Vérszegény valóság – Hidegkuti Nándor életrajzi könyvéről

Pontos dátumot nem ír, de azért kikövetkeztethető, hogy az 1947–1948-as NB I-es idényben járunk, amikor Hidegkuti Nándor észreveszi, hogy nem bírja erővel a pályán. Nem érti, miért tör rá a fáradtság, mígnem egy orvosi vizsgálat kideríti, vérszegény. Kórházba kerül, hogy vérátömlesztéssel javítsanak az állapotán, de vigyázni kell, mert   „vércsoportok szerint alkalmazzák a véradást. S az én vércsoportomnak megfelelő egyelőre nem akadt.”„vércsoportok szerint alkalmazzák a véradást. S az én vércsoportomnak megfelelő egyelőre nem akadt.”

Akár áthallással is olvashatnánk ezt a jelenetet Hidegkuti – először 1961-ben megjelent – Óbudától Firenzéig című életrajzi könyvében, hiszen ma már tudjuk, a vitézi címmel kitüntetett apa (1945-ig futballista fia is V. Hidegkutiként szerepelt az összeállításokban) és a gyárigazgató anya gyermeke a „fordulat évét” követően csak Sebes Gusztáv politikai súlya és akarata segítségével maradhatott meg a válogatottban. Az Aranycsapat szövetségi kapitánya kitalálta, hogy (afféle ideológiai vérátömlesztésként) a Filmhíradó forgasson egy kisfilmet a gyárban szorgalmasan dolgozó, sztahanovista Hidegkuti mamáról, amelyet ha elégszer lejátszanak, középcsatár fia elkerüli a politikai megbélyegzést és az ellehetetlenítést.

A metafora azonban mégsem működik a szövegben, hiszen erre a történetre nem tesz utalást a könyv (ahogyan Hidegkuti valódi gyökereire sem). Sőt az első fejezet munkásszármazásúnak igyekszik beállítani a kis Nándit, akinek édesanyja hajnalban a gyárba indulna, de nem találja új harisnyáját, ami végül a gyerek párnája alól kerül elő – mint potenciális rongylabda-alkatrész.

De nem ez a kötet egyetlen, pláne nem a legnagyobb valótlansága.

Kezdve azzal, hogy a címlapon Hidegkuti szerepel íróként, s csak a belső borító tünteti fel Fekete Pál nevét mint afféle társszerzőt. Pedig a 260 oldalnyi szöveget végigolvasva egyértelmű, hogy Hidegkuti legfeljebb alapanyagot szolgáltatott, a megírás és (főleg) a szerkesztés már a kívánt politikai sorvezető szerint készült.

Így aztán olvasás közben nem győzzük fogni a fejünket. A magyar futball történetének legsikeresebb időszakát taglaló részben Czibor Zoltán neve egyszer szerepel – az 1953-as londoni angol–magyar összeállításában. De a másik két spanyolországi „disszidens” zseni, Puskás Ferenc és Kocsis Sándor sem érdemel többet, sőt Puskás nevének első említése konkrétan az, hogy kihagyta a tizenegyest a jugoszlávok elleni olimpiai döntőben. S nem nehéz kitalálni, kikre gondolhat a szerző, amikor így fogalmaz:  „Bizonyos fokú önelégültség, dekadencia ütötte fel a fejét a válogatott csapat háza táján. Sajnos, akadtak játékosok, akik visszaéltek a bizalommal, edzéseik látszatedzések voltak.”

Aztán érthetetlen, hogy az olaszországi edzői karrierjét bemutató, már az új kiadásokban helyet kapó fejezetekben miért nem esik egyetlen szó sem arról, hogy Hidegkuti 1961-ben Olasz Kupát és Kupagyőztesek Európa-kupáját nyert a Fiorentinával, s egy évvel később KEK-döntőbe vezette, közben az Újpestet is kiejtve. És az egyetlen – Luzern elleni – megemlített nemzetközi kupatalálkozó sem a Vásárvárosok Kupájában történt, pláne nem így leírva...

S azt sem tudjuk meg, hogy Hidegkuti azért nem hosszabbított szerződést a Fiorentinával, mert az olaszok újabb két évet akarnak vele aláíratni, őt viszont itthonról csak három évre engedték ki. Mint ahogy azt sem, hogy a „nyugati munkáért” cserébe vállalnia kellett, hogy két gyereke közül egyszerre csak egy élhet vele – nehogy még a végén rossz gondolatai támadjanak a kedves édesapának.

A könyvben azonban nem az elhallgatott tények, a kihagyott szereplők, a tárgyi tévedések, a modoros kulturális kitekintések vagy a sokszor indokolatlan tájleírások a legfelháborítóbbak. Nem is az, hogy Hidegkuti nevével adják el a „vonalasított” (sport)történelmünket. Hanem hogy saját korának saját politikai elitje ennyire méltatta, ennyire becsülte azt az embert, aki túl azon, hogy az egyetemes futballtörténet egyik legnagyobbja volt, az „Évszázad mérkőzésén” szerzett mesterhármasával mégiscsak a magyar nemzeti legendáriumba váltott belépőjegyet.

(Hidegkuti Nándor–Fekete Pál: Óbudától Firenzéig, Sport Kiadó, 1965)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. február 5-i lapszámában jelent meg.)