Nem csak nevében szuper – Moncz Attila publicisztikája

A sötét alagút végén mindig ott a fénylő világosság” – ez a reklámszöveg, valamint egy óriási BVB-poszter fogadott a múlt szombaton, amikor kifelé botorkáltam a dortmundi vasútállomás folyosójáról a napfény felé. Önmagában Marco Reus, Jadon Sancho és a többi Borussia-játékos is képes életet vinni a nem mindig vidám dortmundi hétköznapokba (az elmúlt 37 évben mindössze egy hónapban volt tíz százalék alatt a munkanélküliségi ráta), de az aznapi események miatt továbbgondolásra is érdemes volt a felirat. Merthogy augusztus 3-án rendezték a Borussia Dortmund–Bayern München német Szuperkupa-mérkőzést, ami hetvennapos futballmentes időszaknak volt hivatva véget vetni: a május 25-i Német Kupa-döntő óta ez volt a két német klubcsapat közötti első tétmeccs, ha úgy jobban tetszik, az új idény rajtja. Napjaink zsúfolt és részben mesterségesen (éljen például a közösségi hálózat!) felpörgetett világában ennyi idő pedig örökkévalóságnak felel meg. Erre példa, hogy a vasárnap rendezett angol Szuperkupa (hivatalos nevén Community Shield) beharangozójában a Guardian című napilap szerzője nem mulasztotta el megjegyezni: végre vége a 61 napos futballaszálynak. A szigeten azért volt csak ennyi a kihagyás, mert arrafelé a Liverpool–Tottenham Bajnokok Ligája-döntőtől számolták vissza a napokat a Manchester City–Liverpool ütközetig.

A fejlett futballkultúrákban a szuperkupa segítségével találták meg a módját annak, hogy lerövidítsék a két idény közötti „semmittevést”, ráadásul többlettartalommal is felruházzák. Az, hogy trófeáért küzdenek, nem újdonság, talán az sem, hogy messze nem ez a széria a vágyak tárgya (Kyle Walker, a Manchester City védője például így fogalmazta meg, hogy csapata az előző idényben minden angol sorozatban az élen végzett: „Megnyertünk három kupát meg a Community Shieldet”), de hogy fontos és érdekes, az egészen biztos. Sohasem baj, ha sikerélménynyel kezdődik az idény, még ha csak 70-80 százalékos állapotban is, de ezen a találkozón lehet először látni teljes fegyverzetben a kedvenceket, nem utolsó szempont, hogy lehet egy kis pénzt is keresni, továbbá lehet jótékonykodni.

Talán az utóbbi a legmeglepőbb, viszont a benne rejlő PR-lehetőség miatt a klubok sem hagyják, hagyhatják ki. Németországban a liga alapítványa és a helyi sportsegély támogatja az arra érdemeseket évről évre, volt, hogy speciális olimpikonokat, vagy mint az idén, 50 tehetséges utánpótláskorú sportolót. A megfelelő reprezentációról is mindig gondoskodnak, most például két futball-legenda, Karl-Heinz Riedle és Lothar Matthäus kíséretében az alpesi síben háromszoros olimpiai bajnok Maria Höfl -Riesch hozta be a trófeát, de korábban megtehette ezt például paralimpiai bajnok is – 200 FIFA-tagország tv-nézőinek fi gyelme mellett. Angliában pedig olykor a csapatok választják ki, kit vagy mit szeretnének támogatni, az utóbbi évek egyik legmegindítóbb lépése a Chelsea-hez és az Arsenalhoz köthető: 2017-ben a Wembleytől mindössze öt kilométerre lévő Greenfall Tower leégésével bekövetkezett, 72 áldozatot követelő katasztrófa rászorulóin segítettek.

Ez azonban önmagában még nem elég, a részt vevő csapatok szurkolói klubjai, illetve a velük foglalkozó osztályok is jelentős apanázst kapnak, továbbá Angliában a futballpiramis egy jelentős része is hasznot húz az eseményből. Amelyik gárda bejut az FA-kupa első fordulójába, a Community Shield-alapból azonnal 5000 fontot „hasíthat ki” magának, de az összeget szigorúan csak közösségi projektekre fordíthatja, és a felhasználást ellenőrzi a liga.

Az is igaz, van miből bőkezűnek lenni. Akár Londonról, akár az éppen rendező német városról beszélünk, a telt ház garantált, a televíziós társaságok hajlandók fi zetni a csomagban értékesített jogokért, amiképpen a hirdetők is, hogy megjelenhessenek egy-egy ilyen eseményen. De miért ne fi zetnének a televíziók, ha például a Bayern–BVB közönségaránya (share) a ZDF-en 32.5 százalékos volt szombat este, semmiség, úgy 2.5-szerese, mint az abban a sávban adott második legnézettebb műsoré. (A másik közvetítő társaság, az új piaci szereplő, a streamszolgáltató DAZN adatai nem ismertek.) Dortmundban nyolc szponzor feliratait sikerült megszámolnom, ők cégenként 150-200 ezer euróval szálltak be a buliba, Angliában csak a McDonald'snak megérte egymillió fontot letennie a liga asztalára – ilyen bevételi oldal mellett megéri megrendezni az eseményeket, illetve megéri fellépni rajtuk. Merthogy azért a klubok pénzt is kapnak, a németeknél a bevétel 10-10 százaléka a két csapaté, az angoloknál pedig 1.25-1.25 millió font a rajtpénz. Még így is milliós hasznot könyvelhet el a liga mindkét helyen.

Ráadásul a gazdaságilag legjobban prosperáló két szervezet ragaszkodik a hagyományokhoz, és nem játszanak külföldön a szuperkupáért, ahogyan ezt az olaszok, a spanyolok vagy a franciák megtették-megteszik. És nem az amerikaiak vagy a kínaiak két szép szeméért, hanem kőkemény valutáért és piacszerzési lehetőségekért. Amikor az olaszok 1993-ban először vitték más országba, esetükben az Egyesült Államokba a Supercoppát, a Washington Post publicistája így fogalmazott: „Az, hogy a Milan Washingtonban meccset játszott, egyenértékű azzal, mintha a Chicago Bulls masírozna be Londonba vagy Párizsba.” Akkoriban éppen a Milan és a Bulls is világverő volt... Akkor még a klubok érdeke volt a túra, ma már a vendéglátóké is, hiszen Szaúd-Arábia például tavaly 20 millió eurót fi zetett azért, hogy a következő öt olasz Szuperkupából legalább háromnak otthont adhasson. Ma már nincs helye annak a szkepticizmusnak, amellyel a Corriere della Sera publicistája állt hozzá az első „idegenbeli” Supercoppához, hogy tudniillik megéri-e kockáztatni néhány dollárért a felkészülést az idényre... Ma már nem néhány dollár a tét, és arra néznek furán, aki nem iktat be a felkészülési programjába keleti vagy nyugati túrát. A szuperkupa „allokációs modellje” pedig annyira megtetszett másoknak, hogy a törökök is bevetették (minden szempontból logikus választás volt három német város, Frankfurt, Köln és Duisburg), az UEFA is leváltotta az európai Szuperkupa „örökös rendezőjét”, Monacót, és helyette többek között Tbiliszire, Trondheimre, Szkopjéra, valamint Tallinnra bízta a nemzetközi idénynyitót.

Sajnos nem a véletlen műve, hogy a magyar sorozat nem szerepel a példák között. Ahhoz ugyanis nem ártana egy szuperkupa, amelyet az MLSZ 2016-ban megszüntetett (igaz, abban az évben a 2016 tavaszán duplázó Ferencváros még megkapta az elismerést), és 2017-től az egyesületek tiltakozása miatt ki sem írta. Sipos Jenő, az MLSZ szóvivőjének korabeli nyilatkozata szerint „A klubok évekkel ezelőtt jelezték, nem támogatják a Szuperkupa-meccset, mert nem illeszkedik a nemzetközi porondon szereplő csapataink felkészülésébe, és a helyszínválasztás is minden évben problémákat okozott”. Kétségtelen, az elmúlt több évre visszapillantva, úgy tetszik, már az idény elején is csak heti egy tétmeccs fér bele a csapatok programjába (avagy: éljen az új nemzeti sport, a halasztás), ahogyan azt is nehéz lenne tagadni, hogy a központi vagy központosított bevételektől erősen függő klubokkal meg kellene vagy meg lehetne értetni, az ő érdekük is egy-egy ilyen mérkőzés. Már csak a szurkolók kiszolgálása, az esetleges piaci bevételek megjelenítése, a jótékonyság vagy éppen a PR miatt. Ezen a területen is meg kellene próbálni felzárkózni a nyugathoz. Marketing és szándék kérdése az egész.