Családbarát futballcsoda – Moncz Attila publicisztikája

Ha csak azt a statisztikát nézzük, amely szerint a Bundesligában eddig 31-szer fordult elő, hogy egy csapat tíz forduló után veretlenül állt, majd közülük 27 bejutott a Bajnokok Ligájába vagy annak jogelődjébe (13 pedig egyenesen bajnok lett), akkor a Freiburgnál lassan készülődhetnek a történelmi, 2022-es őszre. Merthogy az SCF a mezőnyből (mi több, a három német profi ligából) egyedüliként tíz kör alatt sem talált legyőzőre (aztán a tizenegyedikben a Bayern már megverte), és a lendületből a folytatásra is maradt, így harmadikként telelhet. Úgy, hogy a 40–50 millió eurósra taksált költségvetésével csak 14. a ligában, viszont az elátkozott pandémiás időkben is pozitív mérleggel zárt, növelte a forgalmát és a saját tőkéjét.

A freiburgi csoda nem a véletlen, hanem – az én szememben – sokkal inkább a tudatos munka eredménye. Méghozzá minden szinten. Mert ugyan hajlamosak lehetünk csak a kirakatemberre, az első számú helyi rocksztárra, az itt tíz éve vezetőedzőként dolgozó Christian Streichre gondolni, de ez ennél sokkal komplexebb és tetszetősebb folyamat. Mert őszintén: hol kap egy tréner manapság egy évtizede tartó folyamatos bizalmat? Különösen akkor, ha közben egy idényben (2014–2015) még ki is esik az együttessel a második vonalba? Ugye, hogy sehol? A XXI. században a magyar NB I-ben csak egy szakembernek adatott meg az ilyen jellegű „tizedesség” (Garami Józsefnek az MTK élén), de a Kicker szakírói sem nagyon emlékeztek hasonlóra, hiszen a jubileum kapcsán azt írták, arrafelé legutóbb a nyolcvanas-kilencvenes években volt példa hasonló szimbiózisra, méghozzá Otto Rehhagel és a Werder Bremen vonatkozásában. Csak akkoriban még tényleg léteztek csodák, mert az a Werder bajnoki címnek, kupagyőzelemnek, mi több, még KEK-sikernek is örülhetett. A „futballinflációt”, az élmezőny és a „derékhad” kettészakadását figyelembe véve ezzel manapság egyenértékű lenne a Freiburg európai elitbe jutása.

A Leverkusen elleni évzáró 2–1-es sikert követően meg is kérdezték Streichet, álmodik-e már a BL-ről. „Néha szoktam álmodni, például arról, hogy elkések az edzésről vagy arról, hogy a Freiburg játszik, de én nem vagyok ott a kispadon. Ilyenkor hálát adok Istennek, amikor felébredek. És ez nem vicc!” – mondta erre Streich, aki 2011. december 29-i kinevezése óta mindössze két tétmeccset mulasztott el a Freiburgnál, azokat is – derékfájdalmai miatt – indokoltan. A múlt vasárnapi volt a 100. Bundesliga-győzelme az SCF élén, túljutott a 300. Bundesliga-mérkőzésen („Ennek örömére talán gyújtok egy gyertyát, de máshogyan biztosan nem ünneplem meg” – hangzott a rövid értékelése), és ahogyan a Die Welt című lap fogalmazott, a gárdában nincsenek nagy sztárok, a térségben messze-messze Streich arca a legismertebb a futballcsapatnál dolgozók közül. Mondjuk, az is igaz, hogy a hentescsemetéből és -segédből lett vezetőedzőnél érzelmesebben senki sem éli meg az itt történteket. Ő volt az, aki megsiratta az ősszel „elbúcsúzó” Dreisamstadiont, és egyelőre csak kíváncsisággal vegyes félelemmel mer tekinteni az új létesítményre, a több mint 30 ezres Europa-Park Stadionra. „Aggódom. A szurkolókkal kitartunk egymás mellett, na de majd az új stadionban a kemény időkben is ugyanez a szellemiség vesz körül bennünket? Mert biztosan jönnek kemény idők is. Ez lesz a legnagyobb kihívás számunkra. Létfontosságú, hogy az alázatunkat magunkkal vigyük az új helyre is” – fejtegette a szakember.

Ugye, a „letűnt” korban a családias hangulat, a béke volt a jellemző a Freiburgra, egy-egy gyengén sikerült idényben sem a szidalmazás volt az úr arrafelé, most viszont változik a környezet. Nagyobb a stadion, több bevételt várnak, de mindenki abban bízik, hogy a remélt több pénz nem lesz rossz hatással senkire. Streich a maga őszinte módján már Neymar hajdani, több mint 200 milliós átigazolását is erős szavakkal kommentálta („A labdarúgásban a pénz istene egyre nagyobb és nagyobb lesz, egy nap pedig felemészt mindannyiunkat”), most sem szeretne mást, csak nyugodt munkakörülményeket, amelyben bátran elmondhatja a véleményét. Mert abban profi, elég, ha a játékosoknak adott táplálkozási tanácsaira („Kértem őket, hogy ne egyenek 2.5 euróért vett csirkét, mert nem lehet olyat enni, amit egész életében méltatlan körülmények között kínoztak”) vagy a kiesés elleni harc jellemzésére („Nekünk ez nem jelent plusznyomást. A nyomás az, ha annyira félted az életed, hogy inkább a gyerekeiddel együtt csónakba ülsz, hogy átkelhess a Földközi-tengeren”) gondolunk. De ha elégedetlen a csapattal, az öltöző is tud zengeni tőle, ezt Christian Günter, az együttes védője árulta el a Kickernek: „Az ő emocionális mivolta egyszerre áldás és átok a csapatnak. De ha valami nem megy, akkor az öltözőben emelkedik a hangerő. El kell ismernem, az kellemetlen tud lenni...”

Közben meg remekül bánik a játékosokkal, és a szakmain kívül jellembeli fejlődésükre is figyel. „Nem csupán edző, de apafigura is. Én már abban a korban vagyok, amikor tudom, mit miért kell tenni, de ha valaki tizennyolc-tizenkilenc éves, akkor sok hasznot húzhat abból, ha van valaki, aki egyenesben tartja” – tett említést az edző legfontosabb tulajdonságai egyikéről Vincenzo Grifo, a csapat középpályása. És nem szívbajos, hadd tegyem hozzá, a mostani évad előtt is hat játékost hozott fel a korosztályos csapatokból az „egybe”. Az edzésre biciklivel járó, környezettudatos Streich abban is jó, hogy az érkezők gyorsan beilleszkednek, igaz, ebben segítséget is kap, nem utolsósorban azért, mert az ő alemann dialektusát kevesen értik meg elsőre. „Erős játékosokkal veszi körül magát, akik segítenek neki átadni az üzeneteit az öltözőben. Folyamatos a kommunikáció. Nincs olyan freiburgi futballista, aki azt mondja a média képviselőinek, hogy fogalma sincs, miért nem játszik. Streich mindent megtesz azért, hogy mindenkinek racionálisan, de egyben empatikusan megmagyarázza a döntéseit” – árulta el a körülményekről Christoph Ruf helyi újságíró. Akik pedig az ifjak és a Sallai Rolandhoz hasonló érkezők beilleszkedését segítik: a már idézett Grifo és Günter, valamint a Freiburg történetének leggólerősebb játékosa, Nils Petersen. Valamit pedig nagyon jól csinálnak, hiszen egy átlagos profi 3.29 évet tölt el Freiburgban, aminél csak a Mönchengladbach büszkélkedhet jobb (3.93) mutatóval a Bundesligában.

Ráadásul közülük többen nem önként távoznak, hanem amikor a klub jól felfogott gazdasági érdekei ezt kívánják. Jochen Saier, a sportszakmai főnök ugyanis a szárnyalás dacára nem hajlandó átpozicionálni a klubot, ő továbbra is képző és fejlesztő egyletként tekint az SCF-re, amelynek reálisan egy célja lehet minden Bundesliga-idény előtt: a bennmaradás. „Csak kevés csapat van, amely minden bajnokság előtt biztosan tudja, nem esik ki. A többieknek szakaszosan lefelé kell pillantaniuk, nehogy meglepetés érje őket. Nekünk is ez a fő feladatunk” – magyarázta Saier. Az ilyen együttesek fő gazdasági ereje az okos játékospolitikában, a jó megfigyelői és kiválasztói rendszerben, valamint a megfelelő időben történő értékesítésben rejlik. Az iskolapélda Caglar Söyüncüé, akit a Freiburg húszévesen négymillió euróért vett meg a török másodosztályú Altinordutól, majd két esztendőre rá az összeg ötszöröséért adott el a Leicesternek. Hasonló sors várhat Sallai Rolandra is, már ha sikerül visszatalálnia a tavaszi formájához.

A rendszer működtetéséhez kiváló sportszakmai vezetőkre is szükség van, márpedig Saier mellett Klemens Hartenbach sportigazgató is nagyot alkot. Kiépítettek egy prosperáló játékosmegfigyelői hálózatot, ugyanakkor minden eurocentre nagyon vigyáznak. „Kettőjüknek minden százezer eurós kiadás úgy fáj, mintha a saját pénzüket költenék” – mondta róluk Ruf. De ha vesznek valakit (a mostani „csodaszezon” előtt például csak a brémai Maxi Eggesteint), az esetek döntő többségében beválik. Igaz, ennek így is kell lennie, mert arrafelé a gazdasági stabilitás a legfontosabb, ilyen büdzsé mellett melléfogásnak nincs helye. Sőt, nem baj, ha túlteljesítik a várakozásokat. Ez általában megy is, a 2018–2019-es évadban például a statisztikai modellek által vártnál öttel több gólt lőttek, illetve 14-gyel kevesebbet kaptak! De a mostani idény első hét fordulójából ötben is az ellenfél helyzeteinek minősége volt jobb, a csapat mégis négy győzelemmel és három döntetlennel hozta le az időszakot.

Ez Streich keze munkáját is dicséri, ezért is várják sokan kíváncsian januári szerződéshosszabbítási tárgyalásait. Az biztos, hogy nem a pénzen múlik majd az egyezség. Ahogyan Saier fogalmazott, sokkal fontosabb, hogy a vázolt projekthez legyen benne elég tűz és kedv. Aligha lesz kérdés a közös folytatás.


A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
Ha csak azt a statisztikát nézzük, amely szerint a Bundesligában eddig 31-szer fordult elő, hogy egy csapat tíz forduló után veretlenül állt, majd közülük 27 bejutott a Bajnokok Ligájába vagy annak jogelődjébe (13 pedig egyenesen bajnok lett), akkor a Freiburgnál lassan készülődhetnek a történelmi, 2022-es őszre. Merthogy az SCF a mezőnyből (mi több, a három német profi ligából) egyedüliként tíz kör alatt sem talált legyőzőre (aztán a tizenegyedikben a Bayern már megverte), és a lendületből a folytatásra is maradt, így harmadikként telelhet. Úgy, hogy a 40–50 millió eurósra taksált költségvetésével csak 14. a ligában, viszont az elátkozott pandémiás időkben is pozitív mérleggel zárt, növelte a forgalmát és a saját tőkéjét.

A freiburgi csoda nem a véletlen, hanem – az én szememben – sokkal inkább a tudatos munka eredménye. Méghozzá minden szinten. Mert ugyan hajlamosak lehetünk csak a kirakatemberre, az első számú helyi rocksztárra, az itt tíz éve vezetőedzőként dolgozó Christian Streichre gondolni, de ez ennél sokkal komplexebb és tetszetősebb folyamat. Mert őszintén: hol kap egy tréner manapság egy évtizede tartó folyamatos bizalmat? Különösen akkor, ha közben egy idényben (2014–2015) még ki is esik az együttessel a második vonalba? Ugye, hogy sehol? A XXI. században a magyar NB I-ben csak egy szakembernek adatott meg az ilyen jellegű „tizedesség” (Garami Józsefnek az MTK élén), de a Kicker szakírói sem nagyon emlékeztek hasonlóra, hiszen a jubileum kapcsán azt írták, arrafelé legutóbb a nyolcvanas-kilencvenes években volt példa hasonló szimbiózisra, méghozzá Otto Rehhagel és a Werder Bremen vonatkozásában. Csak akkoriban még tényleg léteztek csodák, mert az a Werder bajnoki címnek, kupagyőzelemnek, mi több, még KEK-sikernek is örülhetett. A „futballinflációt”, az élmezőny és a „derékhad” kettészakadását figyelembe véve ezzel manapság egyenértékű lenne a Freiburg európai elitbe jutása.

A Leverkusen elleni évzáró 2–1-es sikert követően meg is kérdezték Streichet, álmodik-e már a BL-ről. „Néha szoktam álmodni, például arról, hogy elkések az edzésről vagy arról, hogy a Freiburg játszik, de én nem vagyok ott a kispadon. Ilyenkor hálát adok Istennek, amikor felébredek. És ez nem vicc!” – mondta erre Streich, aki 2011. december 29-i kinevezése óta mindössze két tétmeccset mulasztott el a Freiburgnál, azokat is – derékfájdalmai miatt – indokoltan. A múlt vasárnapi volt a 100. Bundesliga-győzelme az SCF élén, túljutott a 300. Bundesliga-mérkőzésen („Ennek örömére talán gyújtok egy gyertyát, de máshogyan biztosan nem ünneplem meg” – hangzott a rövid értékelése), és ahogyan a Die Welt című lap fogalmazott, a gárdában nincsenek nagy sztárok, a térségben messze-messze Streich arca a legismertebb a futballcsapatnál dolgozók közül. Mondjuk, az is igaz, hogy a hentescsemetéből és -segédből lett vezetőedzőnél érzelmesebben senki sem éli meg az itt történteket. Ő volt az, aki megsiratta az ősszel „elbúcsúzó” Dreisamstadiont, és egyelőre csak kíváncsisággal vegyes félelemmel mer tekinteni az új létesítményre, a több mint 30 ezres Europa-Park Stadionra. „Aggódom. A szurkolókkal kitartunk egymás mellett, na de majd az új stadionban a kemény időkben is ugyanez a szellemiség vesz körül bennünket? Mert biztosan jönnek kemény idők is. Ez lesz a legnagyobb kihívás számunkra. Létfontosságú, hogy az alázatunkat magunkkal vigyük az új helyre is” – fejtegette a szakember.

Ugye, a „letűnt” korban a családias hangulat, a béke volt a jellemző a Freiburgra, egy-egy gyengén sikerült idényben sem a szidalmazás volt az úr arrafelé, most viszont változik a környezet. Nagyobb a stadion, több bevételt várnak, de mindenki abban bízik, hogy a remélt több pénz nem lesz rossz hatással senkire. Streich a maga őszinte módján már Neymar hajdani, több mint 200 milliós átigazolását is erős szavakkal kommentálta („A labdarúgásban a pénz istene egyre nagyobb és nagyobb lesz, egy nap pedig felemészt mindannyiunkat”), most sem szeretne mást, csak nyugodt munkakörülményeket, amelyben bátran elmondhatja a véleményét. Mert abban profi, elég, ha a játékosoknak adott táplálkozási tanácsaira („Kértem őket, hogy ne egyenek 2.5 euróért vett csirkét, mert nem lehet olyat enni, amit egész életében méltatlan körülmények között kínoztak”) vagy a kiesés elleni harc jellemzésére („Nekünk ez nem jelent plusznyomást. A nyomás az, ha annyira félted az életed, hogy inkább a gyerekeiddel együtt csónakba ülsz, hogy átkelhess a Földközi-tengeren”) gondolunk. De ha elégedetlen a csapattal, az öltöző is tud zengeni tőle, ezt Christian Günter, az együttes védője árulta el a Kickernek: „Az ő emocionális mivolta egyszerre áldás és átok a csapatnak. De ha valami nem megy, akkor az öltözőben emelkedik a hangerő. El kell ismernem, az kellemetlen tud lenni...”

Közben meg remekül bánik a játékosokkal, és a szakmain kívül jellembeli fejlődésükre is figyel. „Nem csupán edző, de apafigura is. Én már abban a korban vagyok, amikor tudom, mit miért kell tenni, de ha valaki tizennyolc-tizenkilenc éves, akkor sok hasznot húzhat abból, ha van valaki, aki egyenesben tartja” – tett említést az edző legfontosabb tulajdonságai egyikéről Vincenzo Grifo, a csapat középpályása. És nem szívbajos, hadd tegyem hozzá, a mostani évad előtt is hat játékost hozott fel a korosztályos csapatokból az „egybe”. Az edzésre biciklivel járó, környezettudatos Streich abban is jó, hogy az érkezők gyorsan beilleszkednek, igaz, ebben segítséget is kap, nem utolsósorban azért, mert az ő alemann dialektusát kevesen értik meg elsőre. „Erős játékosokkal veszi körül magát, akik segítenek neki átadni az üzeneteit az öltözőben. Folyamatos a kommunikáció. Nincs olyan freiburgi futballista, aki azt mondja a média képviselőinek, hogy fogalma sincs, miért nem játszik. Streich mindent megtesz azért, hogy mindenkinek racionálisan, de egyben empatikusan megmagyarázza a döntéseit” – árulta el a körülményekről Christoph Ruf helyi újságíró. Akik pedig az ifjak és a Sallai Rolandhoz hasonló érkezők beilleszkedését segítik: a már idézett Grifo és Günter, valamint a Freiburg történetének leggólerősebb játékosa, Nils Petersen. Valamit pedig nagyon jól csinálnak, hiszen egy átlagos profi 3.29 évet tölt el Freiburgban, aminél csak a Mönchengladbach büszkélkedhet jobb (3.93) mutatóval a Bundesligában.

Ráadásul közülük többen nem önként távoznak, hanem amikor a klub jól felfogott gazdasági érdekei ezt kívánják. Jochen Saier, a sportszakmai főnök ugyanis a szárnyalás dacára nem hajlandó átpozicionálni a klubot, ő továbbra is képző és fejlesztő egyletként tekint az SCF-re, amelynek reálisan egy célja lehet minden Bundesliga-idény előtt: a bennmaradás. „Csak kevés csapat van, amely minden bajnokság előtt biztosan tudja, nem esik ki. A többieknek szakaszosan lefelé kell pillantaniuk, nehogy meglepetés érje őket. Nekünk is ez a fő feladatunk” – magyarázta Saier. Az ilyen együttesek fő gazdasági ereje az okos játékospolitikában, a jó megfigyelői és kiválasztói rendszerben, valamint a megfelelő időben történő értékesítésben rejlik. Az iskolapélda Caglar Söyüncüé, akit a Freiburg húszévesen négymillió euróért vett meg a török másodosztályú Altinordutól, majd két esztendőre rá az összeg ötszöröséért adott el a Leicesternek. Hasonló sors várhat Sallai Rolandra is, már ha sikerül visszatalálnia a tavaszi formájához.

A rendszer működtetéséhez kiváló sportszakmai vezetőkre is szükség van, márpedig Saier mellett Klemens Hartenbach sportigazgató is nagyot alkot. Kiépítettek egy prosperáló játékosmegfigyelői hálózatot, ugyanakkor minden eurocentre nagyon vigyáznak. „Kettőjüknek minden százezer eurós kiadás úgy fáj, mintha a saját pénzüket költenék” – mondta róluk Ruf. De ha vesznek valakit (a mostani „csodaszezon” előtt például csak a brémai Maxi Eggesteint), az esetek döntő többségében beválik. Igaz, ennek így is kell lennie, mert arrafelé a gazdasági stabilitás a legfontosabb, ilyen büdzsé mellett melléfogásnak nincs helye. Sőt, nem baj, ha túlteljesítik a várakozásokat. Ez általában megy is, a 2018–2019-es évadban például a statisztikai modellek által vártnál öttel több gólt lőttek, illetve 14-gyel kevesebbet kaptak! De a mostani idény első hét fordulójából ötben is az ellenfél helyzeteinek minősége volt jobb, a csapat mégis négy győzelemmel és három döntetlennel hozta le az időszakot.

Ez Streich keze munkáját is dicséri, ezért is várják sokan kíváncsian januári szerződéshosszabbítási tárgyalásait. Az biztos, hogy nem a pénzen múlik majd az egyezség. Ahogyan Saier fogalmazott, sokkal fontosabb, hogy a vázolt projekthez legyen benne elég tűz és kedv. Aligha lesz kérdés a közös folytatás.


A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!