Népsport: a déli klubok stuttgarti nyilatkozata

Képviselője révén 1933. április 9-én tizennégy délnémet futballklub sorakozott fel Stuttgartban –      „örömmel és elszántan állva a nemzeti kormány”rendelkezésére a testnevelés területén –, hogy aláírásával szentesítse azt a nyilatkozatot, miszerint kész minden következtetést levonni, „különösen a zsidók sportegyesületekből való eltávolításának kérdésében”, egyúttal „hazafias kötelességüknek tekintik azt is, hogy utánpótlás-nevelési programjukba beépítsék a katonai sportot”.

Az eseményre a délnémet bajnokság aktuális 16 döntőse kapott meghívást: az ötlet- és házigazda Stuttgarter Kickers mellett az FSV Frankfurt, az Eintracht Frankfurt, az FSV Mainz, a Wormatia Worms, a Waldhof Mannheim, a Phönix Ludwigshafen, az FK Pirmasens, az 1. FC Kaiserslautern, az Union Böckingen, a Phönix Karlsruhe, a Karlsruher FV, az 1. FC Nürnberg, az SpVgg Fürth, a Bayern München és az 1860 München – csak a két hesseni alakulat, a Mainz és a Worms maradt távol (ismeretlen okok miatt).

A tizennégyek a dokumentum aláírásával, közzétételével azon szándékukat jelentették be, hogy zsidó tagjaikat kizárják a soraikból. Németországban ez volt az első nyilvános jele a zsidók kirekesztésének a sportban. Hogy nevezett egyletek nem utasítást hajtottak végre, hanem önszántukból cselekedtek, jól példázza Hans von Tschammer und Osten 1933. júniusi beszéde, amikor a birodalmi sportvezér a Német Tornaszövetség (Deutsche Turnerschaft) hallgatósága előtt kifogásolta a zsidó sportolók egyesületekből történő gyors eltávolítását. Bár az utóbb stuttgarti nyilatkozatként (Stuttgarter Erklärung) elhíresülő, április 9-én keltezett szöveg már másnap napvilágot látott a vezető stuttgarti lapban, a Neues Tagblattban, nem mindegyik szerzőjét – vagyis aláíróját – ösztönözte azonnali cselekvésre.

A Stuttgarter Kickers nevezetesen nem ilyen volt.

Még az évad vége előtt kiebrudalta sikeredzőjét, az egykori osztrák válogatott Fritz Kerrt. A Fritz Kohnként született tréner 1927 és 1929 között már edzette a Kickerst, 1930-tól két évig az észt válogatott kapitánya volt, ezután szerződött ismét Stuttgartba. Innen a svájci Aarauhoz vezetett az útja. De nemcsak ő járt így, más zsidó származású játékosok és klubfunkcionáriusok is kénytelenek voltak elhagyni az SK-t, mint Julius Baumann, Ferdinand Hanauer, Bernhard Grünfeld vagy Hugo Nathan. Grünfeld 1937-ben Argentínába menekült, további sorsa ismeretlen, a kitűnő játékvezető Baumann Mauthausenben halt meg 1942-ben.

Az akkori ötszörös német bajnok Nürnberg sem húzta az időt. Vezetősége 1933. április 27-én döntött úgy, hogy május 1-jei hatállyal kizárja az egyesületből az összes zsidó tagot – megelőzve a sportegyesületek hivatalos gleichschaltolásának dátumát, 1933 júliusát. Akkor már csaknem egy éve nem volt az 1. FC Nürnberg edzője a magyar Konrád Jenő, akit a nácik 1932 augusztusában üldöztek el a városból(Bővebben: Népsport, 2021. január 4.). A nürnbergi klub azóta posztumusz tiszteletbeli tagsággal tüntette ki Konrád Jenőt, egyszersmind szimbolikusan érvénytelenítette az úgynevezett náci árjaparagrafus nyomán született összes 1933-as klubkizárást.

A szintén bajorországi, 1932-es országos bajnok Bayern München ugyan csak 1935-ben módosította az alapszabályát, és illesztett bele két árjaparagrafust is, már 1933-ban elveszítette prominens zsidó tagjai javát – akik nem várták meg, míg kiteszik őket, önként távoztak szeretett egyesületükből. Kurt Landauer elnök – még a stuttgarti nyilatkozat aláírása előtt, „a németországi feltételek állampolitikai átszervezésére való tekintettel”– 1933. március 22-én jelentette be lemondását, később túlélte a dachaui koncentrációs tábort, Svájcba menekült, majd a háború után visszatért működésének régi színterére.

Az utánpótlás-vezető Otto Albert Beer az elnök közeli bizalmasaként szinte azonnal követte Landauert, ám ő odaveszett a holo­kausztban, 1941-ben gyilkolták meg a kaunasi lágerben. Az 1932-es bajnoki cím sikerkovácsa, a magyar(-osztrák) Dombi (Kohn) Richárd 1933 tavaszán-nyarán hagyta el az FCB-t; Landauerhez hasonlóan túlélte a holokausztot (Bővebben: Népsport, 2022. augusztus 15.).

Wilhelm Buisson, az FC Bayern „hangulatfelelőse” 1926 közepétől volt a klub tagja. A civilben gyógyszerész férfi közgyűléseket, ünnepségeket és csoportos vidéki utakat szervezett. Őt nem azért kezdték el üldözni a nácik, mert zsidó volt, hanem mert baloldali (a nácik szemében marxista). 1933 júniusában Csehszlovákiába menekült, bekapcsolódott a német ellenállásba, egy Hitler elleni merényleten törte a fejét. Az anschluss után a Gestapo 1938. március 14-én a linzi főpályaudvaron letartóztatta, a müncheni népbíróság pedig halálra ítélte. A berlini Plötzensee börtönben vesztette életét, 1940. szeptember 6-án kivégezték.

S ha már ennyire messzire jutottunk a stuttgarti nyilatkozat következményeitől, jussunk még messzebbre. Heinrich Berliner (akinek életrajza az FC Bayern kutatásának köszönhetően vált ismertté) nem tartozott a bajorok vezetői közé, csupán Bayern-szurkoló és -klubtag volt. Müncheni lakos, a város szülötte. Zsidó gyökerei miatt azonban nem úgy alakult az élete, mint a müncheniek többségének, miután kizárták a klubból, a nemzetiszocialisták megaláztatása és jogfosztása nyomán 1940. november 9-én öngyilkosságot követett el.

Stuttgarti nyilatkozat ide vagy oda, olyan zsidókról is tudunk, akikkel 1933–1935 között – már amennyire – kesztyűs kézzel bánt a bajor egylet. A klubújság még 1934-ben is írt az FCB kitüntetett zsidó tagjairól, míg Berthold Kaufmann zsidó ruhakereskedő egészen 1935 júniusáig hirdethetett a lapban. Az FC Bayern tagjainak mintegy tizede München zsidó lakosai közül került ki 1933-ig – annak az évnek a tavaszán feltűnően sokan hagyták el önszántukból a klubot. A következő években a jóval több mint 100 zsidó (ex)tag többsége elmenekült az országból, legalább 27-et meggyilkoltak, és négyen önkezükkel vetettek véget életüknek Gregor Hofmann történész kutatásai szerint.

A bajor klubokkal ellentétben a Kaiserslauternnek és az Eintracht Frankfurtnak még 1936-ban, illetve 1937-ben is voltak zsidó tagjai. (A nemzetiszocialista hatóságok egyébként egészen 1940-ig elnézték, ha egy-egy birodalmi sportegyesületnél zsidók is voltak.) A 1. FC Kaiserslauternt is, mint minden más szervezetet a nemzetiszocializmus idején, gleichschaltolták. A klub fiatal férfi tagjai – a 14 és 18 év közötti fiúk – kénytelenek voltak belépni a Hitlerjugend­be (HJ), a lányokat pedig a Német Leányok Szövetségébe (Bund Deutscher Mädel, BDM) terelték össze. A zsidónak minősülő állampolgárokat egyszerűen kiszorították az egyesületből. A labdarúgók és az atléták között számos zsidó tűnt fel, ám nagy részük asszimilálódott már; még a klub vezérkarában is töltöttek be tisztséget zsidók.

Az elnöknek, a korábbi lauterni futballista Ludwig Müllernek – aki zsidó és hithű náci sem volt éppen – 1931 óta ügyesen sikerült alkalmazkodnia a körülményekhez, és a barnaingesek hatalomátvétele után is jól idomult az új politikai helyzethez. Egyesületét úgy kímélte meg a nemzetiszocialista rezsim ámokfutásától, hogy közben követte a Führer-elvet – és kapcsolatot ápolt a Kaiserslautern korábbi zsidó tagjaival. Továbbá az amatőr viszonyok ellenére jövedelemben részesítette néhány játékosát, titokban fizetett nekik. Az NSDAP-vel és a DFB-vel fennálló súlyos ellentéte miatt aztán 1936 februárjában távoznia kellett az elnöki székből.

Bár a stuttgarti nyilatkozat csak „déli” csapatok nevéhez fűződött, a harmincas években egész Németországra kiterjedt a zsidó labdarúgók megkülönböztetése, majd üldözése. Magyar futballisták (elsősorban edzők, lásd fentebb) is voltak, akik távozni kényszerültek az országból, igaz, olyan magyar labdarúgókról is tudunk, akiket örömmel látott a Birodalom.