Sporttal a rák ellen – Moncz Attila publicisztikája

Az április 8-án játszott Dortmund–Union Berlin mérkőzés azon kevesek egyike, amelyről nem egy pályán történt esemény, nem az eredmény, de még csak nem is egy nyilatkozat maradt meg az emberben, hanem egy fotó. Azon Sébastien Haller tart egy 25-ös számú berlini, Timo Baumgartl pedig egy 9-es dortmundi mezt, a mellette álló nevével ellátva. Néhány hónappal korábban ez a fotó hamarabb készült volna el egy kórházban, mint futballpályán. Merthogy akkoriban még mindketten a hererákkal vívták legalábbis kétesélyes meccsüket (Haller állt rosszabbul), a pályára visszatérésükkel kapcsolatban felelősséggel pedig legfeljebb Isten tudott volna véleményt formálni.
Az április 8-án játszott Dortmund–Union Berlin mérkőzés azon kevesek egyike, amelyről nem egy pályán történt esemény, nem az eredmény, de még csak nem is egy nyilatkozat maradt meg az emberben, hanem egy fotó. Azon Sébastien Haller tart egy 25-ös számú berlini, Timo Baumgartl pedig egy 9-es dortmundi mezt, a mellette álló nevével ellátva. Néhány hónappal korábban ez a fotó hamarabb készült volna el egy kórházban, mint futballpályán. Merthogy akkoriban még mindketten a hererákkal vívták legalábbis kétesélyes meccsüket (Haller állt rosszabbul), a pályára visszatérésükkel kapcsolatban felelősséggel pedig legfeljebb Isten tudott volna véleményt formálni.

Különösen Haller esetében volt kemény a helyzet, hiszen néhány héttel a diagnózis előtt elvben mindenre kiterjedő orvosi vizsgálaton esett át, ami előfeltétele volt a Dortmundba igazolásának. Ott még semmit sem találtak, aztán a nyáron, röviddel a Baselnek lőtt mesterhármasa után jött a letaglózó hír. Kirakatsportág lévén, a labdarúgásban történt minden ilyen esetre felkapja a fejét a közvélemény, csakhogy Haller előtt néhány hónappal Marco Richternél (Hertha) és a már említett Baumgartlnál is hasonló betegséget állapítottak meg, Jean-Paul Boetius (Hertha) pedig szeptemberben csatlakozott a körhöz.

Tekintettel arra, hogy Németországban a daganatos megbetegedések mindössze 1.6 százalékát teszik ki a hererákos esetek (ennek 16-szorosa a prosztata-, nyolcszorosa pedig a tüdőrák), egyből felvetődött a kérdés: lehet összefüggés a futball és a betegség ezen alfaja között? A kérdés még akkor is jogosnak tűnt, ha hozzáteszem, hogy a profi futballisták életkorában (18–35 év) a maga 35 százalékával ez a legelterjedtebb daganatos betegség az átlagemberek között. A professzorok válasza eltérő volt (leszámítva azt, hogy mindenki felhívta a szűrések fontosságára és egy új kutatási lehetőségre a figyelmet), hiszen amíg Martin Dötsch azt mondta, nincs összefüggés a sportág és a betegség között, addig például a Hamburgban praktizáló Frank Sommer így fogalmazott: „Azoknál a fiúknál, akik a pubertás előtt rendkívül megerőltető versenysportot űznek, a genetikai tényezőktől függetlenül megnő a hererák kockázata.”

Ami viszont ennél sokkal biztatóbb, hogy e betegségből 95 százalékos eséllyel fel lehet gyógyulni – ahogyan ez a játékosok esetében is történt. Mindannyian a nyilvánosság előtt harcoltak, dokumentálták a történteket, mert úgy érezték, erre a bizonyos fokú példakép szerepük miatt szükség van. „Azt hiszed, hogy elpusztíthatatlan vagy, amíg nem kapsz egy ilyen sokkoló diagnózist – mondta például Richter. – Labdarúgóként nagyon sok embert elérünk, ez pedig csak egy kis teszt. Elmész az orvoshoz, és úgy érzed, mindössze három percig tart. A férfiak között is tabu a téma. De remélem, átgondoljuk ezt, mi ebben is igyekszünk példát mutatni.”

Szövetségesek lettek, írtak egymásnak, támogatták egymást, a kampányukhoz ismert emberek csatlakoztak és bővítették azt. Marcel Reif futballkommentátor például a prosztatarák elleni harc nagykövete lett, a 2003 óta indult Movember-mozgalomhoz (a résztvevők minden év novemberében bajuszt növesztenek, így hívva fel a figyelmet többek között a here-, prosztatarák és a depresszió elleni küzdelemre) jóval többen csatlakoztak, a közösségi médiát pedig a fentebb említett képpel végleg letarolták. Mondjuk, ebben benne lehetett a „Fuck cancer” komment is, de az általuk átéltek fényében ez az erősebb kifejezés szerintem most belefért.

Azt pedig szintén a németek mutatták ki, hogy az aktív sportolás eleve 20-30 százalékkal csökkenti a daganatos betegségek kialakulásának esélyét, ahogyan javítja a gyógyulási sanszot is. Nem beszélve az olyan „kiegészítőkről”, mint hogy a mozgás csökkenti a gyógyszeres terápia mellékhatásait, illetve a visszaesés valószínűségét. A „Rákkal is aktívan” mozgalom tagjai próbálnak ennek szellemében cselekedni.

Ezek fényében az sem meglepő talán, hogy a sportvilágban az átlagosnál jóval több olyan példára bukkanunk, ami pozitív a rák elleni harcban. „Itthonról” nekem a legemlékezetesebb Balzsay Károly korábbi profi ökölvívó-világbajnokunk esete, aki a nyirokmirigyrákkal kétszer is megküzdött, talpra állt, ma pedig a Honvéd bokszolói­nak főnöke. De a nemzetközi sportéletből is akad olyan példa, ami hatással volt a magyar sportra. A 2009-es római vizes vb-n Gyurta Dániel a 200 méteres mellúszás döntőjében mindössze egy századdal előzte meg Eric Shanteau-t, akinél történetesen egy évvel korábban, egy héttel az olimpia rajtja előtt diagnosztizáltak hererákot. Pekingben még elindult (erre elsősorban a szintén „ráktúlélő” édesapja inspirálta), egyéni csúcsot úszott kétszázon (de a fináléhoz kevés volt), majd azonnal kés alá feküdt. „Neked van rákod. Nem te vagy a ráké. A rák egyike azoknak a dolgoknak, amelyek kontrollálhatják az életedet, ha hagyod. Én nem akartam hagyni” – indokolta meg akkori lépését Shanteau, aki később a 4x100-as vegyes váltó tagjaként olimpiai és kétszeres világbajnoknak vallhatta magát.

Az észak-amerikai profi ligákban talán a jégkorongozó Mario Lemieux története a legismertebb, még akkor is, ha a legmeghatóbb film Brian Piccolo történetéből készült. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján running back volt az NFL-ben, aki egyszerre küzdött a rák és a faji megkülönböztetés ellen. Gale Sayers volt a szobatársa, ők voltak az amerikai futball elitligájában az első színes bőrű és fehér szobatársak. Kettőjük történetét dolgozza fel az ABC csatorna Brian éneke című, 1971-es mozija, amely az egy esztendővel korábban, 26 éves korában elhunyt Piccolónak állít emléket. Lemieux sztorija viszont szerencsére kiteljesedett, ő röviddel a felgyógyulása után az NHL történetének egyik legextrémebb húszmeccses sorozatát produkálta. Ezen időszak alatt 30 gólt és 26 asszisztot osztott ki, ebben a periódusban csapata, a Pittsburgh Penguins máig ligarekordnak számító 17-es győzelmi sorozatot „rakott össze”. „Egy tűzcsap is lőne vagy negyven gólt, ha Mario sorában játszana” – méltatta a kanadai zsenit egy másik klasszis, Luc Robitaille, míg Pat LaFontaine így fogalmazott róla: „Ő egyike azoknak a különleges játékosoknak, akik a Holdról jöttek. Az, hogy úgy fejezte be ezt az idényt, ahogyan, és amiként csinálta, hihetetlen volt. Az pedig még különlegesebbé teszi a történetét, hogy tudjuk, min ment keresztül.”

Szerencsére a baseballozó Mike Lovelltől és a most is dobáló Jameson Taillonon keresztül a golfozó Billy Mayfairen át a futballista Arjen Robbenig még nagyon sok példát lehetne előhozni, de ebben a kérdéskörben Lance Armstrong is megkerülhetetlen. Tisztában vagyok vele, hogy a dopping, az elvett hét Tour de France-győzelem örök árnyékot vet a karrierjére, de amikor ítélkezünk, ne feledkezzünk meg a mérleg másik serpenyőjéről sem. Ugye Armstrong 1996-ban lett beteg, többek között 12 hetes kemoterápiás kezelés után felgyógyult a hererákból, majd 1999-ben megnyerte az első Tourját. Lemieux-vel közösen működtette az Athletes for Hope (Sportolók a reményért) mozgalmat, a Livestrong Alapítványon keresztül pedig több mint félmilliárd dollárt gyűjtött, illetve 2.5 millió betegnek segített. Természetesen ez nem menti fel a sportban elkövetett bűnei alól, de az élet egy másik szegmensében jár neki az elismerés.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!