A boldog békeidők utolsó kupadöntője

Ha azt írjuk, a labdarúgó Magyar Kupa hőskorában történtek cifra dolgok, jóformán még nem mondtunk semmit. A honi kupatörténelem krónikájának első néhány lapját böngészgetve az ember sokszor azt sem tudja, nevessen, sírjon vagy bosszankodjon, miközben azt tapasztalja, bár a szándék minden esetben előremutató volt, a szorgalom sokszor alkalmatlansággal párosult.

Hogy maga a kupa, tehát a győztest megillető trófea mikor és hogyan nem készült el éveken keresztül, tanulmányt, azaz inkább kabarétréfát érdemel, mint ahogy az egyes idények döntőinek folyton változó időpontja is minimum az érthetetlen és az értelmetlen jelzőkkel írható le.

Az 1910–1911-es kupakiírás fináléjára például csak 1912 kora őszén került sor, az 1911–1912-es döntőre viszont gyakorlatilag sosem. Győztest persze hirdettek, az MTK kapta meg az elismerést – nem, a serleget nem, hiszen az ekkor is még csak készült – miután az FTC végül nem állt ki a döntőre. A sokszorosan módosított helyszínű és időpontú döntőre. 1913. december 14-én.

A hogyanokról és a miértekről érdemes valamelyest bővebben szót ejteni, hiszen a végkifejlet érinti az itt tárgyalt 1913–1914-es kupasorozatot is. Szóval, az 1911–1912-es döntő időpontja csúszott, egyre csak csúszott, mivel a felek nem tudtak megegyezni a helyszínben. A Magyar Labdarúgó-szövetség, miután eldőlt, hogy a korszak két legjobb klubja, az MTK és a Ferencváros vívja majd a finálét, nagyon helyesen semleges helyszínen, a Millenárison kívánta lejátszani a mérkőzést. Csakhogy ez nem tetszett az MTK illetékeseinek.

Miért? Mert azt az 1912 őszére húzódott, eggyel korábbi kupadöntőt az Üllői úton játszották le, amit a Ferencváros meg is nyert a saját pályáján. A kék-fehérek pedig úgy gondolták, az előny most nekik jár. A szövetség azonban hajthatatlannak bizonyult, mire az MTK nem állt ki, a győzelmet pedig az FTC kapta meg játék nélkül (serleg még mindig nem volt).

Csakhogy az MTK ebbe nem nyugodott bele!

Panasszal fordult a Belügyminisztériumhoz, aminek helyt adtak, és a határozat értelmében a kupadöntőt a Hungária úton kellett lejátszani. Mivel az ügy aktái csak 1913-ban kerültek vissza a szövetséghez, további fellebbezésnek helye nem lévén, az MLSZ az 1911–1912-es Magyar Kupa-döntőt 1913. december 14-ére tűzte ki. Az ügy elintézése azonban ekkor az FTC-nél verte ki a biztosítékot, s azt hangoztatva, hogy sportkérdésben csak sportfórum kompetenciáját fogadhatja el, most ők nem álltak ki. Sőt, egyúttal azt is bejelentették, hogy a következő Magyar Kupa-kiírásban nem vesznek részt. Apró, de annál jellemzőbb szépséghiba, hogy a soron következő, tehát az 1912–1913-as kiírás ekkorra már régen befejeződött. A döntőt az Üllői úton játszották le, amelyet a Ferencváros nyert meg…

A zöld-fehéreken esett sérelem így az 1913–1914-es szezon kihagyásában öltött testet, amit az MTK köszönettel ki is használt.

Az első világháborút megelőző utolsó idényben az MTK egyébként is verhetetlennek tetszett. A szezon során a szakmai irányítást a skót John Tait Robertsontól átvevő angol Robert (Bob) Holmes edző vezetésével készülő csapat veretlenül végzett a táblázat első helyén, a nagy rivális zöld-fehéreket 3:2-re és – idegenben – 4:1-re legyőzve. A csapat kiegyensúlyozottságáról mindent elmond, hogy csupán három alkalommal nem tudott nyerni, sikerének titka pedig a klasszis védekezésben keresendő: tizennyolc mérkőzésen 12 gólt kaptak, a nagy ellenlábas Ferencváros 28-at. Persze a csatársort sem érhette kritika, 56 gólt rámoltak be a hálóba, ennél csak az FTC csatárai (61 gól) voltak szorgalmasabbak.

Ilyen előzmények után aztán a kupagyőzelem nem is lehetett kérdés, s a Holmes-legények a várakozásoknak megfelelően masíroztak a fináléig. A negyeddöntőben a MAFC-ot 9:3-ra, az elődöntőben a BTC-t 3:0-ra győzte le a csapat, s várta nyugodtan a június 7-ére kiírt, MAC elleni összecsapást.

A találkozónak annak ellenére is Brüll Alfréd tulajdonos klubja volt a favoritja, hogy a csapatból három kulcsember hiányzott. Ketten, Kertész II Vilmos és Révész Béla lábtörés miatt, a csapat akkori talán legjobbja, Bíró Gyula ellenben eltiltás okán nem vehetett részt az Üllői úton nyolcezer néző előtt megrendezett, vasárnap délután fél hatkor kezdődött összecsapáson. Hogy mi volt Bíró „bűne”?

Ez is igen tanulságos történet.

Bíró sportszerűtlenül viselkedett klubja 33-as FC elleni mérkőzésén, amiért a szövetség előbb megdorgálta, majd némiképp váratlanul és főleg az akkori szabályokkal ellentétesen egy mérkőzésre eltiltotta, ő ezt persze igencsak zokon vette. Annyira, hogy lemondott a válogatottbeli szereplésről. A válogató bizottságnak sem kellett több, elolvasva Bíró lemondó levelét, indítványozta, hogy év végéig függesszék fel a labdarúgó játékjogát, „büntetésül a nemzeti érdek elárulásáért” – írta az év májusában a Budapesti Hírlap.

Ők tehát nem játszhattak, de a MAC is nélkülözni volt kénytelen egyik alapjátékosát, a sportpolihisztor Kehrling Bélát, akinek a kupadöntő időpontjában Párizsban, a teniszezők (nem hivatalos) világbajnokságán volt jelenése, ahol egyébként párosban a harmadik helyen végzett.

A döntő aztán igazolta is a várakozásokat, amelyben az MTK négy gólt szerezve diadalmaskodott a lelkes és helyenként kifejezetten durván futballozó MAC-cal szemben („A MAC, amely azzal büszkélkedik, hogy úri csapatnak nevezi magát, durván, folytonos szabálysértéssel játszott. Fodor, Bodnár és Ónody vezettek az alattomos szabálytalanságok elkövetésében” – füstölgött a a Népszava újságírója), fennállása során negyedszer kaparintotta meg a Magyar Kupát.

,,A mérkőzés rendkívül gyors iramú és nagyon szép volt – számolt be részletesen a fináléról a Sporthírlap. – Azzá tette a testgyakorló csatársor leleményes, megértő és céltudatos összjátéka. Nem láttunk tőle egyetlen vakon előre rúgott labdát, vagy fölöslegesen bemutatott driblizést. Nem csoda tehát, hogy a MAC védelme rövidesen elvesztette a fejét, rengeteg erőpazarlással futkosott a passzoló csatárok között, s képtelen volt komoly ellenállásra. A 10. percben Taussig beadásából Konrád II. fejeli az első gólt. Öt percre rá Szántó erős lövését Dömötör kiejti a kezéből, mire a ráfutó Taussig a második gólt lövi. Fejlett összjátékkal, amelyet a három belső csatár szemet gyönyörködtetően folytat, az MTK a kapujához szögezi ellenfelét. Egy ilyen cikcakkos adogatás után Rácz lövi a 30. percben a harmadik gólt. A második félidőben a pályán keresztbe fúvó szél sokat ront a játék szépségén. Konrád egy lövését Dömötör a kapuban rávetéssel fogja meg, de a bíró nem veszi észre, hogy a labda túlhaladta a kapuvonalat. A 65. percben Konrád lapos lövése azonban meghozza a kék-fehérek negyedik gólját.”

A bajnoki cím mellé tehát a Magyar Kupát is elhódította az MTK, amely az FTC egy évvel korábbi, történelmi duplázását megismételve, második magyar klubként tudta egy évadon belül elhódítani a két legjelentősebb honi klubtrófeát.

Az viszont már nem (csak) a szövetség, és főleg nem az MTK hibája, hogy a kék-fehérek olyan hosszú ideig védhették a címüket.

1914. június 28-án, alig három héttel a kupadöntő után Szarajevóban Gavrilo Princip elsütötte a fegyvert, s az addig ismert világ megszűnt létezni többé.