Sárdi Ferenc a Szabad Föld-kupa motorja volt

„Festői tája, történelmi emlékekben rendkívüli gazdagsága, az új 84-es számú Bécs–Balaton közötti fő közlekedési út menti fekvése miatt is, a várossá fejleszthető községek ranglistáján Sümeg az első tíz között szerepel. Hadd említsük meg kuriózumként egy osztrák idegenforgalmi iroda propagandajelszavát: »Egyetlen osztrák sem halhat meg anélkül, hogy ne lássa legnagyobb festőművészünk, Maulbertsch legimpozánsabb művészi alkotását, a sümegi plébániatemplom világhírű freskóit«.” 

A Magyarország című újság 1969. június 8-i számában megjelent városnépszerűsítő cikk szerzőjét nem csupán Franz Anton Maulbertsch (1724–1796) osztrák festő kétségelenül látványos freskói vonzották a Veszprém vármegyei településhez, Sümeg szülöttjeként személyes küldetésének is érezhette a település értékeinek képviseletét.

Sárdi Ferenc 1924. augusztus 18-án látta meg a napvilágot a dunántúli kisvárosban, amelynek gazdag múltjából – ezt cikkeit böngészve okkal gyaníthatjuk – felnőttkori eszményképet is talált magának Ramasetter Vince (1806–1878) polgármester, kékfestő, iskolaalapító személyében. Egy 1972-es Szabad Föld-tárcában így elevenítette fel a legendás városvezetőről fennmaradt anekdotát a furcsa vacsoráról, amelyet a nagyvonalú gazda a jómódú városi uraknak, irigyeinek, ellenségeinek adott, és amelyen a vendégek tapintatlan kérdezősködéssel igyekeztek őt zavarba hozni:

„– Azt mondják, hogy vendéglátónk mindenáron gazdag akar lenni. Így van ez, Ramasetter? 

– Valóban szeretném megtöbbszörözni a vagyonomat – de nem mindenáron.

– Ezért orozza el a nemes urak elől Somló és Badacsony legjobb szőlőit?

– Azért, uraim, hogy virágzásba hozzam a kiváló szőlőket, meg azért is, hogy ismerje meg és adózzon a magyar borért a német, holland, dán, de még az angol Charwood et Owen cég is ott Londonban a Tolley Streeten, a London-Bridge közelében.

– És mire kell a kékfestőnek ennyi pénz?

– Hogy jusson belőle a Kisfaludy Társaságnak, hogy mielőbb felépüljön Balatonfüreden az első magyar nyelvű színház és megrendezésre kerülhessenek a keszthelyi Helikon-ünnepségek. És még valamit, nemes urak! Sümeg közel 200 éve Közép-Dunántúl szellemi, gazdasági és társadalmi életének középpontja. Ugyanekkor a városi iskola egyetlen osztályában tanul írni, olvasni a jövő nemzedéke.”

A Ramasetter-történetből kiolvasható altruista hozzáállás, a közösség nemes szolgálata és hosszú távú építése határozta meg Sárdi Ferenc életútját is. Róla nem mintáztak szobrot, nem neveztek el iskolát, az ő tiszteletére nem alapítottak díjat, a maga területén azonban sokat tett azért, hogy továbbvigye a sümegi városatya szellemi örökségét. A dunántúli újságíró a vidéki, és különösképp a falusi sport ügyét karolta fel, segítette a maga korlátozott, ám kitartásának köszönhetően mégiscsak hasznos eszközeivel. És itt talán érezni némi áthallást abban a jellemzésben, amelyet Eötvös Károly adott a 19. században Ramasetterről: „Bolondos kékfestő, meg akarta valósítani mindazt nemzetünkért, amit az ország vezetőinek kellett volna, de azok meg nem tették semmiért.” 

A falusi sportkultúra csendes „kékfestője” kezdettől lelkes szervezője, lebonyolítója és tudósítója volt a Szabad Föld-kupának, és az ötlet szárba szökkent, a labdarúgásban manapság Amatőr Kupaként futó versengés története immár hat évtizedre nyúlik vissza. De miként is indult 1964-ben a kezdeményezés?

„Mit tehet egy újság a magyar labdarúgásért? – tette fel a kérdést 2015-ös visszatekintésében Palágyi Béla. – Írhat róla cikket, jót, rosszat, attól függően, milyen eredményt kell világgá kürtölni. Olykor felvillanthat egy-egy arcélt azok közül a játékosok közül, akiknek életútját példának ajánlja. Toborozhat híveket a soros összecsapásokra, kinyilváníthatja elfogultságát azzal a táborral szemben, amely esőben, sárban, hóban, fagyban ott toporog a focipályák kerítésénél, vagy dércsípett orral lelkendezik a komfortosabb stadionok lelátóin. […] Ha azonban egy szerkesztőség egyszerre kapja fel a fejét a labda pattogására, biztos, hogy keresi a módját, miként lehetne a tollon kívül mással is szolgálni azt a kollektív tébolyt, amit labdarúgásnak hívnak. Lapunk, a Szabad Föld 1960-ban jutott el oda, hogy hírt adjon az ország sportjáról. Ettől kezdve már nem volt megállás: a sportrovat beindítása után a szerkesztői szobák légteréből kipattant egy szikra: Mi lenne, ha vándorserleget ajánlanánk fel a falusi focicsapatok számára? A dolog csak azért nem volt időszerű, mert a Magyar Népköztársasági Kupa is éppen átmeneti álmát aludta, egyszóval meg kellett várni, míg felébred… Hanem aztán csak levél érkezett az MTS (Magyar Testnevelési és Sporthivatal) elnökségétől, miszerint 1964-ben újra megrendezik a Magyar Népköztársasági Kupát és azon belül akár a Szabad Föld Kupa kiírására is sor kerülhet.”

A Magyar Népköztársaság Kupában szereplő amatőr együtteseket ösztönző, a két legtovább jutó csapatot a Népstadionban rendezendő döntő ígéretével csábító Szabad Föld-kupa első győztese a Budaörs volt, 4000 néző előtt múlta felül az országos futballszentélyben Pilis gárdáját (2:1). Az ünnepi találkozóról a részletes beszámolót a Szabad Földben természetesen Sárdi Ferenc jegyezte, idézve a Török Imrétől, a makói Spartacus titkárától kapott levelet: „A járási bajnokságban szereplő csapatunk hét mérkőzést játszott a Szabad Föld Kupáért folyó küzdelemben. Így tapasztalatból tudom, milyen nagy élményt és örömet keltett ez a kiscsapatok körében. Tűzbe-lázba hozták a csapatokat, sportvezetőket és szurkolókat egyaránt. Labdarúgásunknak ez a sokat ígérő megmozdulása meggyőzően bizonyítja: érdemes törődni a kis csapatokkal. Nemcsak azért, mert részvételükkel növelték a Magyar Népköztársasági Kupa népszerűségét, hanem azért is, mert sok-sok tehetséges fiatal játékos kerülhet felszínre.”

A díjat a szerkesztőség nevében Kovács Imre főszerkesztő-helyettes adta át, de ott volt az események sűrűjében a szervezőmunka dandárját végző munkatárs is. Unokahúga, Judit a készülő cikk alkalmából megosztotta lapunkkal személyes emlékeit.

„Szívügyének tekintette a vidéki labdarúgás sorsát, a Szabad Föld-kupa mozgatójaként járta az országot, és persze ott volt minden évben a díjátadón. Nyolc-tízéves kislányként időnként elvitt magával engem is. Elevenen él bennem az emlék, hogy valami nagy szerkesztőségi autóval – talán Moszkviccsal vagy Volgával – indulunk vidékre, én kuporgok a hátsó ülésen, és figyelem a tájat. Csornán és Móron bizonyosan jártunk, ahogyan a Csóri Csuka csárdában is, de megfordultunk más helyeken is. A labdarúgás mellett a kézilabda és a sakk állt hozzá igen közel, fontosnak tartotta a vidéki tehetségek felkarolását. A családban mindig büszkén gondoltunk rá, az újságírói mesterség rangot jelentett, és szerencsére viszi is tovább a hagyományt lányom, Végh Nóra Judit.”

A vidéki sakkélet helyzetét olyannyira magáénak érezte Sárdi Ferenc, hogy a labdarúgó változat mintájára megalapította a Szabad Föld-kupát sakkban is, a több száz versenyzőt asztalhoz ültető verseny hosszú évekig sikerrel futott. A sümegi újságíró-sportszervező 1996 őszén hunyt el Budapesten, lapja rövid, ám szeretetteljes írással búcsúzott tőle. Életművéről szólva, eszünkbe juthat Ramasetter Vince, a szellemi példakép, sümegi borosgazda Deák Ferenchez intézett levele: „Amit meg nem valósíthatok én, majd elvégzi az utókor. Lehet, hogy ötven vagy száz évet kell rá várakozni, de bekövetkezik. Rendületlenül hiszem, hogy a magyar borok illatáért és zamatéért egykoron még elismeréssel adóznak a világ borszakemberei.” 

Sárdi Ferenc megtanulhatta, a vidék sportja is olyan, mint a jó bor: ki kell forrnia magát.