Újra a világelitben a magyar sport

A japán fővárosban 1964. október 24-én kialudt az olimpiai láng, és a tokiói Olimpiai Stadionban kötelező jelleggel elhangzott: „Várjuk a világ ifjúságát négy év múlva Mexico Citybe…” (A Mexikóváros kifejezés csak valamikor 1973-ban honosodott meg a magyar sajtóban, majd a közbeszédben.)

„A záróünnepséget nézve lehetetlen volt arra gondolni, hogy azok a fiatalok, akik felejthetetlen küzdelmekben mérték össze erejüket a sportpályákon, meghatottan ölelkeztek össze a verseny végén, sportszerűen szorítottak kezet egymással a dobogón, gyűlölni tudnák egymást, valaha is fegyverrel, gyilkos szándékkal törnének egymásra. Lehetetlen arra gondolni, hogy azokat, akiket őszinte barátság fűz össze már évek óta, vagy akiket most hozott közel egymáshoz a sport, valaha is elvakíthatnának soviniszta jelszavak, propagandaszólamok, gyűlölködő szónoklatok…” – ezek természetesen a békepárti Népsport gondolatai a záróünnepély után.

És a lényeg: „Egy tőről fakadnak a lélegzetelállító világcsúcsok, teljesítmények és a szovjet űrkutatók nagyszerű fegyverténye, amivel éppen az olimpia ideje alatt a világűrbe juttatták a társasűrhajót.”

A magyar olimpiai küldöttség két részletben érkezett haza. Az első gép a vasárnapi zárás után két nappal landolt Ferihegy betonján, a KLM Pierre de Coubertin névre keresztelt Douglas DC-8-asa még nem az érmeseket hozta haza, fedélzetén elsősorban edzők, vezetők és a különösebb eredményt el nem érő sportolók jöttek haza. Ennek megfelelő volt a fogadtatás is, a párt második vonala parolázott az érkezőkkel: Bárányos József, az MSZMP Központi Bizottságának osztályvezető-helyettese, Terényi Imre, az MTS elnökhelyettese, Vajó Péter, a KISZ KB titkára, az MTS elnökségének tagjai és az MTS osztályvezetői köszöntötték a Tokióból hazatérő sportolókat, edzőket.

Két nap múlva merőben más volt a helyzet, „órákra leállt a hazai és nemzetközi légiforgalom Ferihegyen”. A Pierre de Coubertin ugyanis még kedden azonnal visszament Tokióba, hogy onnan már „aranygépként” térjen haza, és Budapestre repítse az új nemzeti (hivatalosan inkább állami…) hősöket. „A rettentő erejű hátszél következtében gépünk – a KLM repülőtársaság történetében először – túlhaladta az óránkénti 1100 kilométeres sebességet” – számolt be a hazaút részleteiről a Népsport.

A fogadtatás is méltó volt a bajnokokhoz. „Az olimpiai küldöttség fogadására megjelent Biszku Béla, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkára, Pap János, a Minisztertanács elnökhelyettese, Pullai Árpád, az MSZMP KB osztályvezetője, Méhes Lajos, a KISZ KB első titkára, dr. Kós Péter, a Külügyminisztérium főosztályvezetője, dr. Gyalmos János, Budapest főváros tanácsának vb-elnökhelyettese, Terényi Imre, az MTS elnökhelyettese.” De ott volt Ferihegyen Josida Ken Icsiro, Japán rendkívüli és meghatalmazott nagykövete is.

És persze az aranyos, ezüstös és bronzos fiúk-lányok, köztük is a legnagyobb, a nehézsúlyú kötöttfogású birkózó, Kozma Pici. Őt csak nagy nehezen sikerült rávenni arra, hogy a mikrofonhoz lépjen, mert a széles nyilvánosság előtt nem volt kenyere a beszéd. „Roscsin? Sokkal könnyebb ellenfél volt, mint a mikrofon, pedig hát alaposan meg kellett vele küzdeni, amíg az én markomba került az aranyérem. Hogy mit szeretnék most csinálni? Melyek a legközelebbi terveim? Először szeretném magam kialudni, azután aludni, aludni, aludni…” Ezután Kozma „egy filmsztárt meghazudtoló kecsességgel meglengette a kalapját és eltűnt a gratulálók rengetegében.”

Pézsa Tibor a magyar kardhegemónia folytatójaként élvezhette ki idehaza a sikert, kezében egy óriási texasi kalappal lépdelt le a repülő lépcsőjén, kiderült, egy kanadai sporttárstól kunyerálta el („A legnehezebb csörtéje volt életemnek, míg megszereztem…”). Neki beszélnie nem kellett, de a fotósok percnyi nyugtot sem hagytak neki, az egyikük így kapacitálta: „Tiborkám, aranyam! Csakhogy itt vagy. De menj már vissza, kérlek, a lépcsőre és integess még a kalappal. Címlap leszel, ezt megértheted!” Mindeközben az immár háromszoros olimpiai bajnok pólósról, a nem éppen szálfatermetű Kárpáti Györgyről kiderült, hogy a csapattársaival való megállapodás értelmében minden érkezéskor az első sorban áll, hogy jól lásson…

A Népsport nemzetközi kitekintője az olimpia legnagyobb csillagai (Vera Cáslavská, Valerij Brumel, Abebe Bikila, jellemzően a szovjet blokk sportolói) mellett arról is írt, hogy „bealkonyodik a japán női röplabdacsapatnak”. Az olimpia után ugyanis az egyik sztár, Handa Juriko bejelentette, hogy férjhez megy. „A japán sajtó őszinte szívvel gratulált, az olvasók leveleikben kívánták, hogy az aranyérmes lányok minél jobb férjeket kapjanak. A lapok azonban nem mulasztották el megemlíteni azt sem, hogy ezzel ennek a csapatnak is vége. Mert a házasság Japánban a nőknél többnyire együtt jár a sportolás befejezésével…”

De vissza Budapestre! A csütörtöki hazaérkezés után hétfőn délben a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa már az Országház kupolacsarnokában tüntette ki a XVIII. Nyári Olimpiai Játékokon eredményesen szerepelt magyar sportolókat és szakvezetőket.

Ahogyan az lenni szokott, a legeslegjobbak kapták a szocialista rendszer legmagasabb kitüntetését, a Munka Érdemrend arany fokozatát. A három ezüst után győztes birkózó, Polyák Imre, a csapatban is érmes öttusázó, Török Ferenc, a duplázó tőrvívó, Újlaki Jenőné Rejtő Ildikó, továbbá az összesen hat aranyat jegyző birkózó- és vívókapitány, Matura Mihály és Sákovics József. Az ezüst fokozat kitüntetést a további egyéni győztesek mellett két idősebb csapatbajnok, no meg újabb kapitányok kapták meg: Pézsa Tibor kardvívó, Kozma István birkózó, Hammeri László sportlövő, Kausz István párbajtőröző, Boros Ottó vízilabdázó, Hegedűs Frigyes (öttusa), Lakat Károly (labdarúgás), Laky Károly (vízilabda) és Gurics György (birkózó) szakvezetők.

A csapatsportok aranyérmeseinek és az egyéni dobogósoknak a sportérdemérem különböző fokozatai jutottak, már hatvan éve is létezett az állami kitüntetések protokollja. (Csak egy idei példa: a csapatban ezüstérmes Szilágyi Áron most nem volt ott a kitüntetettek között, hiszen az előző három olimpiai nyert egyéni aranyaival már minden létező állami elismerést megkapott, és nincs „feljebb”.)

A kitüntetettek nevében Török Ferenc öttusázó mondott köszönetet és tett fogadalmat arra, hogy „a jövőben is töretlen szorgalommal és akarással készülnek a nagy világversenyekre, segítik a feltörekvő fiatalokat, hogy az 1968. évi mexikói olimpián még ütőképesebb magyar együttes vehessen majd részt”. És a legfontosabb: „Az ünnepi esemény baráti fogadással zárult, amelynek során Kádár János, az MSZMP Központi Bizottságának első titkára, a Minisztertanács elnöke is megjelent a versenyzők között, és szívélyesen elbeszélgetett velük a tokiói olimpia nagy napjairól, versenyeiről.”

Az éremtáblán az első tízbe mindössze három nem európai nemzet (az Egyesült Államok, a házigazda Japán és Ausztrália) fért be, a mieink a maguk tíz aranyával a negyedik és ötödik németektől és olaszoktól csak a további dobogós helyekben elmaradva hatodikként zártak. Mutatójuk nemcsak a nemzetek lélekszámához képest, hanem abban az értelemben is kiemelkedő, hogy a tokiói bajnoki címek 6.13 százalékát tudhatták a magukénak. (Csak érzékeltetésül: ugyanez most Párizsban 1.82% volt.)