Népsport: Stadionjában hunyt el az építész

Rövid hír a Hajdú-Bihari Napló 1961. március 12-i, vasárnapi számából: „Szombat délután a nagyerdei stadionban lejátszott labdarúgó-mérkőzés közben, a páholyban ülve tragikus hirtelenséggel meghalt Sajó István, a debreceni tervezőiroda építészmérnöke.” 

A Schwarz István néven 1896-ban, zsidó családban született, tősgyökeres debreceni építészmérnök 64 évesen bekövetkezett halálának körülményeiről sokkal többet más forrásokból sem tudunk meg. A szűk szavú beszámolók legfeljebb azt az érdekességet fűzik hozzá a szomorú történéshez, hogy a híresen sportkedvelő, rendszeresen meccsre járó férfit a saját maga által tervezett stadionban érte a halál. Alighanem szívinfarktus végzett a település közismert alakjával, akinek debreceni futballélet iránti különös vonzalmára éppen az a részlet szolgál bizonyítékul, hogy a tragikus esemény nem az NB I-es DVSC mérkőzésén történt (a vasutascsapat a haláleset másnapján fogadta a Tatabányai Bányászt), hanem az NB III-ban szereplő Debreceni Gördülőcsapágy-gyári Vasas és a Miskolci Bányász összecsapásán. A korabeli sajtó legalábbis egyedül ezt a sporteseményt harangozta be a szóban forgó helyszínre aznap. A színtér, az 1934-ben épült, futballmérkőzésekre az 1990-es évekig használt, eredeti Nagyerdei Stadion ma már csak emlék, a helyén 2014-ben átadott modern komplexum – miként azt kitűnő kollégánk, Jakus Barnabás is megemlítette nemrég a Bocskay (későbbi írásmódja szerint Bocskai) történetének szentelt cikkében – egyedül a jellegzetes kaputornyokat „mentette meg” az ősi konstrukcióból. 

Érdemes azonban alaposabban körbejárni az 1934 nyarán, a Bocskai–Bologna (2:1) nemzetközi mérkőzéssel felavatott sportépítmény történetét. „A sport és a város szeretetétől vezérelve ingyen tervezte meg Magyarország első stadionját” – hallottuk nemrég Sajó István méltatását az art deco irányzat mesterének számító, Debrecen mellett Németországban és az Egyesült Államokban is jelentős épületeket tervező mérnök munkásságát bemutató trieszti kiállításon. A megállapítás több szempontból meghökkentőnek hatott, ám a témában végzett kutakodás világossá tette, nem a TriBu.City kulturális fesztivál közreműködői voltak tájékozatlanok: a korabeli debreceni lapokban ténylegesen úgy harangozták be 1934-ben az alföldi város új építményét, mint az ország első stadionját. A magyarázatot Szegedi Péter Riválisok – Debrecen futballtársadalma a 20. század első felében című kötetében találjuk, a főváros–vidék szimbolikus küzdelem és erőfitogtatás sajátos megnyilvánulásaként az alföldi városban a Budapesten (vagy másutt) réges-rég működő, fából ácsolt tribünökkel szegélyezett pályákat nem tekintették stadionnak, az ókori görög és római minták folytatásának egyedül saját büszkeségüket gondolták. És tulajdonképpen volt is igazság a megközelítésben, hiszen tény és való, hogy a nagyerdei volt az ország első földsáncstadionja. Lelátóját a mélyített pályatérről kitermelt földből emelték, így a nézőtéren lehetőség nyílt néhány tekintélyes törzsű fát is „ottfelejteni”, az irgalmatlan mértékű földmunka célja pedig furcsa módon elsősorban mintha nem is a debreceni sport, mint inkább a debreceni munkanélküliek igényét szolgálta volna. 

Ám mielőtt erre a különös ösztönzésre részletesebben kitérnénk, nem árt megvilágítani az imént említett római példa konkrét magyarázatát. A professzionális futball ügye iránt egyébként kifejezetten bizalmatlan polgármester, a labdarúgás támogatását néhány évvel korábban szigorúan elvi – és nem anyagi! – keretek között biztosító Vásáry István 1932 végén Rómában járt, ahol a Sporthírlap akkori beszámolója szerint „megtekintette a Mussolini által elrendelt közmunkákat, és arra a tapasztalatra jutott, hogy megfelelő földmunkával aránylag nagyon olcsón lehet jó stadiont építeni. S miután Debrecenben úgyis sok a munkanélküli földmunkás, elhatározta, hogy ezekkel ínségmunka gyanánt felépítteti a debreceni stadiont.”

Idézett munkájában Szegedi Péter szociológus-sporttörténész utal arra, hogy a mérkőzéseit addig a DVSC pályáján játszó Bocskainak valójában nem volt igazán szüksége új stadionra, annak megépítését nyíltan szociális szempontok ösztönözték. A 77/1933. számú közgyűlési határozat nem is igyekezett a sport köntösébe bújtatni a szándékot: „A munkanélküliség elleni küzdelemben Debrecen sz. kir. város is kivette a részét, az ínségmunka kapcsán, mint nagy tömegeket foglalkoztató építkezést a nagyerdei stadion földmunkáját a tél folyamán elvégeztette.”

A kevésből sokat elv alapján zajló munkák során igen alacsony, 100 000 pengős költségvetésből sikerült a „római mintára” kialakított sánclelátókra felhordani a kiásott talajt, a 650 ember által megmozgatott 30 ezer köbméter földből jutott a közelben két ródlidombra is. Az eredetileg tervezett kerékpárpályát végül lespórolták, a marketing azonban így is erősnek számított, a salakos futópálya vöröse, a nézőtér betonjának fehérje és a gyep füvének zöldje például a nemzeti trikolórt volt hivatva jelképezni. „A stadion a magyar »New Deal« és a Budapesttel való (természetesen egyoldalú) rivalizálásnak köszönhető városi túlinvesztíció egyik legmonumentálisabb debreceni létesítménye volt” – állítja Szegedi Péter, hozzátéve, hogy az ínségmunkában dolgoztatott kubikusok mellett a terveit ingyen készítő Sajó István is hozzájárult a 20 ezer nézőt is befogadni képes stadion olcsó kivitelezéséhez, nem beszélve Némethy László szobrászról, aki végül el sem készítette a főbejárat elé álmodott Toldi-szobrát, annak bronzanyagára ugyanis nem jutott fedezet. Még javában zajlott az építkezés, amikor 1933 májusában a magyar irodalom nagy alakja is rácsodálkozott a készülő látványosságra, legalábbis a Debreceni Független Újság beszámolója szerint: „Legutóbb Debrecenben járt Móra Ferenc, az országos hírű szegedi író, aki vendéglátóival megtekintette az épülő stadiont és az éppen ott tartózkodó Vásáry István polgármesternek gratulálva, elragadtatással jelentette ki: »Ez az Alföld csodája, amelyhez hasonlót még sokáig nem fog alkotni a magyar vidék.«”

Legalább ennyire izgalmas, hogy miként nyilatkozott nagy művéről Sajó István építész. A Nagyerdei Stadion koncepciójáról, elhelyezési szempontjairól és építésének tapasztalatairól igen tanulságos cikket közölt a 8 Órai Újság Debrecen Ünnepi Hete alkalmából szerkesztett kiadásában, 1934 júniusában, itt olvassuk: „Hosszú évek óta foglalkoztam és tanulmányoztam a Stadion kérdését; amikor Amerikából visszatértem szülővárosomba, felvetettem az első magyar Stadion építésének gondolatát s már évekkel ezelőtt terveket dolgoztam ki. Vásáry István dr. polgármester úr római útja után, az ott látott új Stadion hatása alatt, karolta fel szívvel-lélekkel a város egészségügyi szempontjából oly fontos intézmény megvalósítását. […] A Stadionnal kapcsolatban igyekeztem megvalósítani a sportpark kérdését oly módon, hogy a Nagyerdő e része az uszodával egyetemben s a még tervem szerint létesítendő intézményekkel együtt, külföldi nagyvárosok mintájára, egy sportvárost képezzen. Ezek közül elgondolásom szerint a korcsolyázó- és csónakázótó az ezzel kapcsolatos melegedővel együtt már rendeltetésének át is adatott. Az a cél vezet, hogy a német testnevelési törvénytervezet értelmében a városi sport- és játszóterületek s ezzel kapcsolatos létesítmények oly területet foglaljanak el, hogy a város minden lakosára átlag három négyzetméter jusson – s büszkék lehetünk rá, hogy Debrecen Magyarország első városa, ahol ez már meg is van.”

Az említett tömegigények hamar elfelejtődtek, néhány hónappal az átadás után Gombossy Zoltán, a DMTE elnöke arra panaszkodott, hogy a stadion az ígéretek ellenére semmilyen segítséget nem jelent az amatőr sportnak. Építészeti szempontból mindez nem rontotta Sajó István egyedi munkájának értékét. A kritikusokkal is vitatkozva így írt a Tér és Forma című szakfolyóirat R. L. monogrammal futó szerzője: „Irigyeljük Sajó István építészt azért, hogy ennyire józan városnak lehet építésze, hogy egy olyan közületnek dolgozhatik, amelyik az egyszerű megoldások mellett mert állást foglalni és nem tartja szükségesnek, hogy azokat komplikálja, nehézkesebbé és drágábbá tegye.”

A dicsérő vélemények közül is kitűnik a Magyar Hírlap M. V. néven futó szerzőjének leírása a környezetről: „Mindenütt színpompa a remek angol fűmagból előhívott gyepnégyszög mellett, piros salakkal telehintett futópálya, virágok… kristály tiszta levegő… mindenütt csin és rend, közelről áthallatszik a szökőkutak vizének csobogása, a termálfürdők kék vizének fodrai pedig ott csillognak a stadion közvetlen közelében.”

Zárjuk a cikket Sajó István korabeli optimista jóslatával: „Szemünk elébe tűnik ez a hatalmas létesítmény, az első magyar Sport-Stadion, amely ismét méltó határköve annak a nagyvonalú és impozáns fejlődési folyamatnak, amely Debrecen városát Nyugat-Európa nagyvárosainak kulturális és sportbeli színvonalára emelni alkalmas.”