Népsport: Tízmillió példány is készülhetett volna az Aranycsapat győzelmi bélyegéből

Sporttörténeti jelentőségű dokumentumok kerültek elő a közelmúltban a híres-hírhedt 1954-es „győzelmi bélyeg” korabeli sorsáról, a Bélyegmúzeum által feltárt és lapunk rendelkezésére bocsátott információk pedig gyökeresen átrajzolják mindazt, amit az „V. labdarúgó világbajnokságon aratott győzelem emlékére” felirattal nyomott darabokról tudni véltünk. 

De mit is véltünk tudni? A különböző írásos anyagokból, szóbeli visszaemlékezésekből és a Török Péter által 34 éve megjelentetett oknyomozó riportból (A füstbe ment vb-arany és a tűzre vetett bélyeg, Nemzeti Sport, 1992. december 24.) a következő ismeretsor állt össze: a mohó politikai propaganda céljainak megfelelően, Farkas Mihály honvédelmi miniszter utasítására a július 4-i Nyugat-Németország–Magyarország világbajnoki döntőt meg sem várva, a mihamarabbi kibocsátásra készülve, az ÁVH felügyelete mellett kinyomtak 2.5 millió bélyeget a magyar diadal emlékére, hogy aztán a berni 3:2-es nyugatnémet siker után sietve és teljes titokban semmisítsék meg a kínossá vált anyagot az Állami Nyomda kohóiban. Akkori legjobb tudásom szerint írtam meg a vonatkozó könyvfejezetet (Rajtuk ragadt) a Kapufák és kényszerítők című, 2020-ban kiadott futballtörténelmi kötetbe, és többé-kevésbé erre a változatra épül a képzelet elemeivel is gazdagított 2026-os magyar játékfilm, a Pajer Róbert rendezésében született és az Uránia Nemzeti Filmszínházban bemutatott Bélyeg. Az alkotás Bélyegmúzeumban tartott dupla vetítése adott módot az új felfedezések nyilvános taglalására és kiértékelésére. 

A részben 2024-ben, részben két hónappal ezelőtt napvilágra került hiteles iratok alapján bizonyosan kijelenthető, hogy nem nyomtak ki a bélyegből 2.5 millió példányt (sem 3 milliót, ahogy a filmben szerepel), az elkészült darabokat nem semmisítették meg a döntőt követő órákban, mi több, valószínűleg Sebes Gusztáv csapatának győzelme esetén sem kerülhettek volna forgalomba a mérkőzés másnapján. Kérdőjelek adódnak az államvédelmi hatóság szerepét illetően is, és a tudatos elhallgatás kiemelt szigorát sem olvashatjuk ki egyértelműen a papírokból. 

Ezen a ponton nem árt tisztázni, mi az, amit mégiscsak bizonyítanak a huszadik századi történelem sajátos mozzanatából az átvételi elismervények, elszámolások és leltári bizonylatok, amelyeket a megrendelő Magyar Posta és a kivitelező Állami Nyomda illetékesei írtak alá. Először is: igaz a győzelmi bélyeg legendája. Ahogyan a Bélyegmúzeumban őrzött tervvázlat, próbanyomat és félkész bélyegív eddig is alátámasztotta, a – remélt – magyar hőstettet kidomborító 3 forintos darabokat valóban előre megtervezték, nyomdába küldték és el is kezdték nyomni (a leállás a piros szín felvitele előtt történt, így a gépből kikerült példányokon a magyar zászló fehér-zöld volt és a vörös csillag is hiányzott a címerről). Másodszor: a különböző nyomdatechnikai döntések igazolják, hogy a munkát sietve végezték. Harmadszor: ténylegesen több millió példányban készült volna el az Aranycsapat-bravúr eme lenyomata, sőt, az eddig ismertnél nagyságrendekkel magasabb példányszámban.

Nézzük a vizsgált dokumentumokat! A legérdekesebb talán az 1954. július 5-én, vagyis a döntő másnapján, 14 órakor felvett jegyzőkönyv az Állami Nyomda mélynyomó osztályán végzett számbavételről, Guidi Adolf üzemellenőrzés-vezető, Hirsch Teréz üzemellenőr, Kluták Erzsébet számlálónő és Tölgyesi Béla művezető jelenlétében. Íme, a szöveg betűhíven, némileg kivonatolva!

„Tárgy: A fotbal világbajnoksági bélyeghez felhasznált és fel nem használt bélyegpapírok rovancsa.

A fotbal világbajnokság emlékére készült postabélyeget, az Állami Nyomda mélynyomó osztálya az ügy bizalmas és rendkívül sürgős voltára való tekintettel a repülő sorozatnak a kézi raktárban lévő […] méretben megegyező és a szatinálási műveletén már túljutott papírjára nyomta. A mai napon megejtett ellenőrző vizsgálat az alábbiakban részletezett rovancsa alapján megállapította, hogy a papír felhasználása teljesen az Állami Nyomda hitelkezelési szabályainak, illetve a Posta kiküldöttjeinek jelenlétében a mai napon felvett elszámolási jegyzőkönyvnek megfelelően történt és abból – az ott felsoroltakon kívül – az osztályon semmiféle kérdéses tárgyú levonat, nyomat vagy próbanyomat nem található.

Elszámolás: A […] repülő bélyeghez a hitelpapírraktárból a mai napig kivettünk összesen 70 500 ívet. Fenti mennyiségből szállítás történt (enyvezőnek és selejtezőnek) a mai napig 49 902 ív. A fotball világbajnoksági nyomathoz felhasználást nyert (jó és selejtes nyomat együttesen) 1443 ív.”

Az Állami Nyomdában a papíranyag mellett a nyomtatáshoz szükséges eszközöket is leltárazták és a vonatkozó jegyzőkönyv szerint már július 5-én átadták a Magyar Postának. A korszak kitűnő grafikusa, Vertel József keze munkáját dicsérő tervrajzok, a különböző színváltozatok és színpróbanyomatok pedig július 13-án a Bélyegmúzeum irattárába kerültek. Az Állami Nyomda a számlát is benyújtotta az elvégzett „előmunkákért”, 1954. augusztus 7-én a Posta Értékcikktára hitelkérelmet nyújtott be a 10 394 forintos igény fedezésére (hivatkozva arra, hogy a tétel nem volt tervezve az éves költségvetésben). Utóbbi irat tárgyában a „Bélyegek megsemmisítése” fordulat áll, ami arra utal, hogy a Magyar Posta utóbb ismeretlen módon eltüntette az Állami Nyomdától korábban színhiányosan, de épségben átvett bélyegpéldányokat. 

A pontos darabszám kérdésében Szabó Jenő, a Bélyegmúzeum igazgatója szolgált útmutatással: „A jegyzőkönyv azt jelzi, hogy 1443 ív feldolgozásánál jártak, amikor leállították a nyomást. Tudomásunk szerint 6x25 darabos bélyegívekről van szó, vagyis 150 bélyeg volt egy íven, ami azt jelenti, hogy 216 450 bélyegnél tartottak ennél a nyomási menetnél. A piros még teljesen hiányzott, de a zöld szín is csak a raktárból kihozott 70 ezer ív töredékére került fel. Ha mind kinyomták volna, 10.5 millió bélyeg készült volna, ami példátlan darabszám az addigi hazai alkalmi bélyegkiadások történetében.”

A filatéliai szakember elmondása szerint a sietség jele volt az is, hogy a megbízó Magyar Posta nem az időigényes metszett mélynyomást és a technológiát alkalmazó Pénzjegynyomdát, hanem a gyorsabb raszteres mélynyomásra képes Állami Nyomdát bízta meg a feladattal (noha a tervező, Vertel József a Pénzjegynyomda grafikusa volt). Nem lát okot megkérdőjelezni, hogy a politikai kezdeményezés Farkas Mihály honvédelmi minisztertől indult, bizonyára Katona Antal miniszterhelyettest, a Magyar Posta vezérigazgatóját kereste meg az ügyben, a munka elrendelésének dokumentációját mindazonáltal nem ismerjük. Annak fényében, hogy Vertel József július 2-i dátummal tett javaslatot a zöld és a türkiz színváltozat közül a neki tetsző türkizre, Hódos Rezső, a bélyegértékesítő vállalat igazgatója pedig július 3-án szignózta a végleges verziót, vagyis két nap eltelt a véleményezési folyamattal, Szabó Jenő életszerűtlennek tartja, hogy ezt követően gépfegyveres ávósok kényszerítették volna rohammunkára a nyomdai dolgozókat. Bár Török Péter 1992-es cikkében régi nyomdai dolgozók is utaltak ávósok kontrolljára, a Bélyegmúzeum igazgatója úgy véli, legfeljebb a vereséget követő órákban tűnhetett elképzelhetően efféle drasztikus felügyelet. 

Az Állami Nyomda szakmai és történeti oldalát is alaposan ismerő Novotny Erzsébet azonban ezt is megkérdőjelezi, mondván, a nyomdának a 19. század óta mindig saját ellenőrző szervezete volt, nem volt szükség külső ellenőrökre. A nyomdai szakember a gyártási folyamat fázisait ismertetve azt is elmondta, hogy az adatok alapján a győzelmi bélyeg a vasárnapi mérkőzés másnapjára nagy valószínűséggel nem készülhetett volna el, szerdára viszont már rendelkezésre állhatott volna az ünnepélyes postai kibocsátáshoz szükséges első adag. 

Ami tény: Helmut Rahn 84. percben szerzett berni gólja a kérdést örökre tét nélküli találgatássá silányította.