Nagyon elégedett magyar don

– Bevallom, ismét irigylem. A múltban a sikerei miatt tettem ugyanezt, most pedig a nyugalma miatt. Látszik, azok közé tartozik, akik elégedetten, nyugodtan várják az ünnepeket, illetve az új évet.
– Ha két hónappal ezelőtt ülünk le beszélgetni, akkor is ilyen elégedett emberrel találkozik. Gyakorlatilag kisebb-nagyobb megszakításokkal harminchárom éve elégedett ember vagyok. Most pedig különösen, mert szakmailag, anyagilag és a családi hátteret illetően is stabilnak érzem magam. Jó helyen vagyok, jó munkát, jó elfoglaltságot találtam. Az ökölvívó-szövetségbe sikerült zökkenőmentesen visszatérnem, a profibunyóban is ott maradtam, a tanulmányaim is rendben mennek, és ami a legfontosabb, a családi életem is kiegyensúlyozott.
– Látom, most is rohangálnak a gyerekek, de mintha nem csupán Gergő és Bence lenne itt, az étteremben.
– A fiaim futballcsapatának, a Csillaghegyi MTE-nek év végi záró buliját tartjuk éppen. Fél éve kapcsolódtak be a srácok az élsportba, helyesebben inkább a gyereksportba, azóta rendszeresen járok a focimeccseikre.
– Pedig mehettek volna bokszolónak is, példa éppen lett volna előttük.
– Én nem furcsállom, hiszen tizenkét-tizenhárom éves koromig én sem tudtam más sportot elképzelni, csak a labdarúgást. Utána jött először a jégkorong, majd a kézilabda, végül az ökölvívás. De még nem mondtam le róluk! Aztán ha nem lesznek bokszolók, az sem baj. Most nagyon jól érzik magukat, szuper csapatuk van, tele jó játékossal. Többek között Bácsi Sanyi kisfia, Olivér és a kis Schirilla is itt játszik, masszív középcsapat a miénk.
– Kovács István igazi futballapuka? A bírókkal például volt már konfliktusa?
– Nem, nem, nem! Egyszer sem voltam még ideges. Sohasem kezdeményeztem konfliktust, nem is voltam partner ilyenben, igaz, részt vettem olyan mérkőzésen, amelyen az egyik apuka nehezményezte a bíró működését, volt egy kis perpatvar is, de semmi több. Ezen a szinten inkább még a játék öröme határozza meg a labdarúgást, nem a tét, a feltétlen győzni akarás. De itt is vannak drámák, küzdelmek, nyertünk már nulla négyről öt négyre, a hangulat azonban nem változott, ugyanolyan családias, baráti maradt, mint az elején.
– Ha már a baráti hangulatot említette: hogyan férnek bele a feszített életritmusába a barátok?
– Nagyon sok, a szó igazi értelmében vett barátom van. Azt mondják, az embernek egy igaz barátja van, úgy érzem, nekem három, négy, talán öt is, akikre bármikor számíthatok. Sajnos ebben a felgyorsult életben éppen rájuk jut a legkevesebb időm. Ezt nagyon sajnálom, próbálok ellene tenni valamit, de látom rajtuk, hogy megértenek, tolerálják, nem nehezményezik, mert az ő életük is gyorsan pörög.
– Van közöttük olyan, akivel gyerekkora óta tartja a kapcsolatot?
– A legrégebbi barátomat tizennyolc éves korom óta ismerem. A gyerekkori legjobb barátom egy Bacsó Laci nevű srác, ő Amerikában él, a többi haverommal-barátommal voltaképpen teljesen megszakadt a kapcsolatom. Amikor egy kisgyereknek van egy nagyon jó barátja, aztán valamelyikük családja elköltözik, kerületek kerülnek a barátságok közé, lassan ellaposodik a barátság. Nem szép, de így van. Igazából felnőttkorban, tizennyolc évtől felfelé kötődnek a barátságok. Akkor már nem játékbarátságok vannak, nem azért barátkozunk, hogy játsszunk, hanem hogy együtt gondolkozzunk bizonyos témákról, egymás segítségére siessünk, ha kell.

– Hogyan állt hozzá a sikerek idején felbukkanó állítólagos barátokhoz?
– Szerintem ez csak egy frázis, amit szeretnek pufogtatni az emberek, hogy amikor a csúcson vagy, nagyon sok barátod van. Nem, akkor sincs sok barátod, maximum több embert ismersz meg. Nekem a telefonkönyvem szerencsére mindig tele volt, és a csúcson sem volt benne sokkal több név, mert nem írtam bele. Lehet, hogy lett volna rá lehetőségem, és a száz név helyett ötszázat véshettem volna be, de nem tettem. Azt mondtam, egy név és egy szám akkor kerül be a noteszembe, amikor annak értelme van. Ez most is így van, számtalan új ismeretségre tettem szert, de nem kell szelektálnom, mert a kapcsolatok magukat szelektálják. Több ezer emberrel tartok vissza-visszatérő kapcsolatot, mégis csak öt ember személye fontos a számomra. Elsősorban persze a családomé, főképp így, karácsony tájékán.
– December vége felé azért sikerül kicsit megpihenni?
– Elég zaklatott időszak van mögöttem, csak az utolsó három-négy napban tudtam direkt a karácsonynyal foglakozni. Nagyon sok feladatom volt, az iskolai elfoglaltságtól kezdve a gazdasági és sportbeli tevékenységen át a televízióig. Be volt táblázva az elmúlt egy hónapom, nem nagyon volt időm arra, hogy magammal vagy a karácsonnyal foglalkozzam. Szerencsére a feleségem szinte mindent megoldott, bevásárolt, beszerezte az ajándékokat…
– Mi maradt akkor önnek?
– Szépen kell énekelnem a karácsonyfa alatt. De tényleg! Évente egyszer-egyszer előfordul, nálunk ez a metodika része. A fiaim még nem olvassák a Nemzeti Sportot, ezért merem elmondani az egészet. Előző este mindent becsomagolunk, a díszeket előkészítjük, és amikor jön szent karácsony ünnepe, huszonnegyedike, dél körül lelépek a fiúkkal. Régebben elmentünk úszni, most lehet, hogy ez elmarad, mert Gergő belázasodott, de valahova elmegyünk, ahol még nem találkoznak a karácsonnyal. Higgye el, nem olyan egyszerű ebben a városban ilyet találni, de valahogy majd csak megoldjuk. Aztán hazamegyünk, addigra a feleségem már feldíszíti a fát, de a fiúk akkor még nem láthatják. Szerencsére meg tudjuk úgy oldani, hogy ne kelljen átmenniük a nappalin, amikor belépünk a házba, azonnal fel tudom őket küldeni az emeletre. Megyek velük én is, játszunk, meséket olvasunk, addig, amíg megszólal a csengettyű. Akkor lemegyünk, addigra már gyönyörűen áll a karácsonyfa, az ajándékok bepakolva a fa alá, kézen fogva elénekeljük a Kis karácsony, nagy karácsonyt vagy valamelyik hasonló dalt, utána jön az ajándékosztás és az ajándékbontás. Ez az első nap, majd huszonötödikén érkezik hozzánk a nagy család. Jönnek a testvéremék, az anyósom, édesanyám, ez egész estés, harmincemberes karácsonyi ünneplés.
– Gyerekkora óta ez a hagyomány, vagy így alakult?
– Inkább azt mondom, változó volt. Amikor nagymamáméknál laktam, egészen más, sokkal vallásosabb karácsonyt éltem át, templomba is jártunk. Később az édesanyámmal éltünk, akkor szűk családi körben, vele és a két testvéremmel ünnepeltünk. Mióta 1988-ban eljöttem otthonról, Krisztivel, a feleségemmel töltök minden karácsonyt.
– Tudjuk, hogy ő már mindent elintézett, de amíg Krisztina nem volt, ki gondoskodott a karácsonyi előkészületekről, illetve az ünnepi hangulatról?
– Nem csak a karácsonyról, az életünkről. Az édesanyám. Egyedül nőttünk fel, csak édesanyám volt velünk, mindig, mindent neki kellett megoldania. Az ünnepek meghitt hangulatának megteremtésétől kezdve az ajándékok beszerzésén át a család összetartásáig mindent. Talán most, hogy felnőttem, valamilyen szinten vissza tudok adni neki valamit, most én próbálom meg széppé tenni az ő karácsonyát.
– Gyerekkorban mindig nagy dilemma, hogy ki hozza az ajándékot…
– Nálunk még tökéletesen érvényesül a hagyomány, még én is hiszek abban, hogy mi csupán földi helytartói vagyunk Jézuskának, és Jézuska hozza az ajándékot. Mi csak elmegyünk érte a boltba, és ott hagyunk érte papírdarabokat.
– Mikor volt az első döbbenet, hogy hoppá, itt más keze is lehet az ügyben?
– Egyszer a nagymamáméknál a fiókban találtam valamit, ami gyanúsan hasonlított arra az ajándékra, amelyet két hét múlva megkaptam. De akkor még azt is gondolhattam, hogy a Jézuska előre lehozta, és elrejtette, én pedig megkaptam két hét múlva. Igazából sohasem foglalkoztam ilyesmivel, nem mentem bele a találgatásokba. Inkább a mondanivalóját szerettem meg. Igaz, csak egy, illetve három napig tart, és jó lenne, ha minden nap karácsony lenne, és ugyanúgy szeretnénk egymást. De ha nem megy, mert a világ olyan gyors és feszült, akkor legalább ezen a három napon próbáljunk meg úgy viselkedni, ahogyan egész évben kellene.
– Kovács István számára mi a lényege a karácsonynak?
– Amióta ilyen gyors életet élek, elsősorban a nyugalom. Három napon keresztül csak azokkal veszem körül magam, akikkel egész évben szeretném. A családommal, a gyermekeimmel, a szeretteimmel. Ez az egyik, a másik pedig, hogy minden emberben van egyfajta érdekes várakozás a karácsonnyal kapcsolatban. Talán azért, mert kicsit megpihentetheti a szervezetét, az agyát, mindenét ebben a három napban. És azt sem szabad elfeledni, hogy nagyon-nagyon szeretek ajándékot adni, szeretem látni az embereken a boldogságot, szeretek örömet szerezni. Nekem elsősorban ettől karácsony a karácsony.
– Szeretet, nagy család, boldogság. Lassan megvalósul, amit pályafutása során többször is vágyként megfogalmazott, hogy jó értelemben vett donként élje az életét.
– Azt hiszem, mondhatom, hogy ez már kialakult rend a családon belül.
– Működik is?
– Abszolút. Örömmel teljesítem ezt a feladatot, amit saját magamnak találtam ki. Azt hiszem, akik együtt élnek velem, nemcsak hogy elfogadták, megszokták, hanem meg is szerették a fölöttük nem basáskodó, sokkal inkább védőszárnyként lebegő énemet.