Ismerkedés a profivilággal

Erdei Zsolt november hatodikán hivatalosan is új életet kezdett. Csomagokkal, olimpiai bronzéremmel és néhány kilóval (tudják: soha többé 75 kg!) gazdagabban elindult Hamburgba, és az Universum Box-Promotion színeiben megkezdte karrierje új szakaszát. Az induláskor még nem lehetett pontosan tudni, hogy a nagyközépsúly (76.203 kg) vagy a félnehézsúly (79.378 kg) lesz a vadászterülete, annyi azonban bizonyos volt, a fogyasztás számára sokszor lélekromboló terhével már nem kellett törődnie.
Talán nem veszik szentségtörésnek, de az első meccsein látszódott is rajta, hogy szabadabban kezelheti a súlyát, ekkor még messze volt attól a szálkásított Madártól, akit január 17-én láthatunk majd a ringben. Persze, magasabb súlycsoport ide vagy oda, az ellenfelek nem jelenthettek gondot az amatőrök között az olimpiai bajnoki cím kivételével minden jelentős trófeát begyűjtő magyarnak.
Mondjuk egy Erdeihez hasonló renoméval érkező bokszolónak méltóbb helyszínt is el lehetett volna képzelni a debütálásra, mint az Universum edzőterme, de a Philip Houthooft elleni, 2000. december 5-én megtartott összecsapásában maximum ennyi kifogást találhatunk. Három leütés és három számolás után megvolt az első strigula a győzelmi rovatban. Másfél hét múlva pedig bevésték a másodikat is, méghozzá végre rendes gálakörülmények között, Esssenben. A Dariusz Michalczewski címvédő meccse köré szervezett programban az 1992-ben a "Tigris" ellen a harmadik menetig küzdő Willie McDonald volt a rivális, immár Fritz Sdunek edzővel (a tréner az első meccset Michalczewski edzőtábora miatt hagyta ki), valamint a jó baráttal, a tolmács szerepét is betöltő Kovács Istvánnal a ringsarokban. Akkor ugyan még kevesen hasonlítgatták Erdeit Darekhez, a későbbiekre nézve viszont jelzésértékű lehetett, hogy a pályakezdő ifjú a második menetben végzett az amerikaival.

Egy hónappal később a budapesti vb után ismét jelentős magyar drukkerhad előtt bunyózhatott. A szurkolók akkor még elsősorban nem az ő, hanem a világbajnoki övért bunyózó Kokó kedvéért rándultak át Münchenbe, persze, a buzdítást ugyanúgy megadták neki is. Ô pedig profikarrierje első pontozásos sikerével (Dennis McKinney) mondot köszönetet mindezért.
Az addig remek pálya íve ezt követően megtört, vesekő, majd autóbaleset vetette vissza, márpedig akkoriban nem volt mindegy, mikor húz kesztyűt, hiszen csak meccspénzt kapott klubjától. A pihenő április elején ért véget, azt talán máig nem tudni, hogy Jerry Lee Williams vagy Henry Mobio Besse ellen (az évkönyvek végül az utóbbit rögzítették), de igazából nem is ez volt a lényeg, hanem a negyedik menetes K. O.-siker.
Ekkor ugyanis már körvonalazódott az első hazai fellépés, márpedig otthon illik hibátlan mérleggel fellépni egy reménységnek. Ez össze is jött, Erdei június 16-án Budapesten, a Kisstadionban is megmutatta magát, és ő azon kevés magyarok egyike, aki kellemes emlékeket is őriz a Kokó–Chacón meccsel fémjelzett gáláról. Átélte ugyan, milyen profiként a padlóra kerülni, de az első menetben beszedett pofontól eltekintve simán hozta a Gerasenko elleni találkozóját.
Budapest után jöhetett egy újabb debütálás – Las Vegasban. 2001 augusztusában Dennis Matthews ellen felvonultatta a teljes ütésrepertoárját, az volt a csoda, hogy az amerikai a harmadik menetig valahogyan kihúzta ellene. Erdei a mérkőzés után fogalmazta meg talán először konkrétan a céljait: "Mint mindenki, én is a csúcsra törekszem. Szeretném elérni, amit a profik között el lehet: kisvilágbajnoki cím, Európa-bajnoki cím, világbajnoki cím. Aztán tízszer megvédem a koronámat, majd jöhet az integetés: pápá, profiboksz, köszönöm szépen, ökölvívás!"
Ezután szisztematikusan folytatta álma valóra váltását, Matthews után is hozta a kötelező sikereket – igaz, a Jesse Corona elleni produkcióját ő maga is förtelmesnek bélyegezte –, és szívós munkájának eredményeként 2002 októberében véget ért a felhozó mérkőzések időszaka. Jöhettek a címmeccsek!