Ég a harci tűz – Moncz Attila publicisztikája

A legborúlátóbbak már most azt mondják, nem véletlen, hogy Mike Tysonnak nem csupán a példaképe, de életének amolyan zsinórmértéke is volt Sonny Liston. Utóbbi hányattatott és titokzatos (hivatalos, mindenki által elfogadott születési dátuma például nincs is...) gyerekkor után 1962-ben ért fel a profi ökölvívás abszolút csúcsára, a nehézsúlyú trónra, ahonnan később ugyan Cassius Clay (a meccs utántól Muhammad Ali) letaszította, de azért továbbra is ott volt a bokszvilág élvonalában, egészen a Chuck Wepner elleni búcsúmeccséig. Egyes vélekedések szerint ez a találkozó okozta a halálát is. Róla köztudott volt, stábjával együtt szoros kapcsolatot ápolt a maffiával, a Wepner elleni csatáját bundának szánták, ki kellett volna kapnia, ehelyett a kilencedik menetet követően nyert, így elúszott a bűnözők pénze. Listont fél évvel később holtan találták Las Vegasban, egyes vélekedések szerint heroin végzett vele, mások szerint viszont erőszakos halált halt. „Csak ő és aki megölte, tudja pontosan, mikor és hogyan halt meg” – fogalmazott ezzel kapcsolatban életrajzírója, Nick Tosches.

Tyson esetében a balhés gyerekkor pipa (a 13. születésnapjáig 38 alkalommal vették őrizetbe), a nehézsúlyú profi világbajnoki cím szintén, a kaotikus folytatás ugyancsak (a nemi erőszaktól és az ezzel járó börtönbüntetéstől kezdve az anyagi csődön át a három házasságig és a hét gyerekig széles a paletta), és most jön egy olyan találkozó, ami neki is a végzetét jelentheti. Csak nem a bandák, hanem az egészsége miatt, merthogy november 28-án, Los Angelesben a másik legenda, Roy Jones Junior elleni mérkőzése idején már bőven túl lesz az 54. születésnapján, és azért az elmúlt évek nem azt mutatták, hogy aszkéta lett volna. Az alkohol és a drogok megviselhették, hét éve például így nyilatkozott: „Sohasem leszek boldog. Azt hiszem, magányosan halok meg. Egész életemben magányos voltam, a titkaimmal és a fájdalmaimmal.” Erre jön ez a meccs, és a nyugdíjból hajdan sikeresen visszatérő boksznagypapa, George Foreman szinte kampányol érte, hogy állítsák le az egész hajcihőt. Ha meg nem sikerül, akkor Big George abban bízik, annyira lelassult már a két legenda, hogy egyik sem tudja eltalálni a másikat.

Ez persze csak az egyik véglet. A másik pedig az, amit Rafael Cordeiro, Tyson jelenlegi trénere jelentett ki: „Amikor elkezdtünk edzeni, azt mondtam, Uram, Jézus, nem vártam ilyet egy olyan embertől, aki talán tíz éve nem ütött egyet sem. Ha valaki felkészületlenül megy be vele kesztyűzni, azt biztosan leüti.” A leütés/kiütés Tyson esetében nem ritka teljesítmény, az 50 győzelméből 44 született KO-val vagy TKO-val, 23 egyenesen az első menetben. És ha a korábbi nehézsúlyú szupersztáron múlik, ez így is folytatódik Los Angelesben. „Megállíthatatlannak érzem magam. A harc istenei felébresztettek. Lángra gyújtották az egóm, és azt akarják, hogy újra harcoljak” – mondta a minap.

Ebből ugyanakkor kiderül, hogy Tyson feje valamelyest (hangsúlyozottan: nem teljesen!) benőtt ahhoz képest, mint ahogyan hajdan nyilatkozni szokott. Elég, ha csak a 2000-es, Lou Saverese elleni 38 másodperces villámháborúját követő szavait említem: „Én vagyok minden idők legjobbja. Én vagyok a legbrutálisabb, a legádázabb és a legkegyetlenebb bajnok, aki valaha is élt a földön. Nincs, aki megállítana. Hogy Lennox Lewis hódító lenne? Nem. Én Nagy Sándor vagyok. Ő nem Nagy Sándor. Én vagyok minden idők legjobbja. Soha senki nem volt ennyire könyörtelen, mint én. Sonny Liston vagyok. Jack Dempsey vagyok. Nincs belőlem még egy. Belőlük nőttem ki. Senki sem kaphat el. Lendületes a stílusom, a védekezésem áttörhetetlen, én meg vad vagyok. A szívedet akarom. Meg akarom enni a gyerekeid. Dicsőség Allahnak.”

Ezen szavak is hozzásegítették, hogy Tyson legyen minden idők egyik legnagyobb figyelmet kiváltó, illetve legnagyobb hatású bokszolója. És lássuk be, ez az, ami hiányzik a mai professzionális ökölvívásból. Lehet bármekkora klasszis Vaszil Lomacsenko, bármilyen jó bokszoló Canelo Álvarez, jöhetnek olyan feltörekvő bunyósok, mint Gervonta Davis vagy Teofimo López, az a fajta hozzáadott érték hiányzik belőlük, ami Tysonnál megvolt. Ami kell ahhoz, hogy ne csupán a bokszrajongók legyenek kíváncsiak rájuk, hanem a „köznép” is. Iron Mike miatt bárki hajlandó volt bekapcsolni a tévét, Canelóékért nem. Persze átalakult a televíziós piac is, a jegyzett gálák döntő többsége előfizetéses konstrukcióban nézhető, így a konkrét nézettségi számok összehasonlításának semmi értelme sincs, ettől még például a Sport Tv-nél is érezhető, mekkora a különbség az érdeklődés tekintetében, ha, mondjuk, Lomacsenko-meccset adunk, illetve mekkora, ha közeleg egy Tyson-gála. Ha ennyi üzleti háttérinformáció belefér: az előbbinél még egy nappal az esemény előtt sem döntötték ránk az ajtót a hirdetők, az utóbbinál meg már a pletykák megindulásakor jelezték, hogy érdekli őket.

Senkinek se legyenek illúziói afelől, hiába Tyson–Jones összecsapás lesz, hiába volt RJJ hajdan súlycsoportoktól függetlenül is a legjobb bokszoló, a gála eladhatóságát a jó öreg Mike szavatolja. Akkor is, ha elsőre bohóckodásnak tetszik az egész, ha Tyson ma már nem is annyira visszavonult sportolóra, mint tisztességben megöregedett, szakállas nyugdíjasra hajaz. Még mindig ő minden idők legfiatalabb nehézsúlyú világbajnoka, és azért az itthoni kereskedelmi televíziózás hőskorában berobbanó Klicsko-láz hatását figyelmen kívül hagyva, alighanem a többség még ma is az ő vagy Ali nevét mondaná elsőként, ha a királykategória legnagyobb alakját kellene megemlíteni. Pedig 2005 júniusa óta, a Kevin McBride elleni vereségtől számítva nem volt kesztyű a kezén tétmeccsen. A tudása viszont nem kopott, legalábbis ezt állítja a hajdan három súlycsoportban vb-övig jutó, ma edzőként dolgozó Jeff Fenech: „Garantálom, hogy ha Mike Tyson hat hétig készül, egy perc alatt kiüti Deontay Wildert (2020 elejéig nehézsúlyú világbajnok – a szerző). Ha vannak olyan emberek, akiket az egyébként remek bokszoló, de nem nagy ütőerejű Tyson Fury ki tud ütni, akkor Mike Tyson megölné őket.”

Persze rá is igaz, amit idolja, Liston mondott egykoron: „Mióta megszülettem, azért küzdök, hogy életben maradjak és normális életet éljek. Csak erre sohasem voltam képes.” Minden idők egyik legrettegettebb nehézsúlyú bokszolója most újabb sanszot kapott. A meccs bevételének egy részét jótékonysági célokra fordítja, talán nem kell olyan furcsa ajánlatokon töprengenie, hogy elmenjen-e húszmillió dollárért csupasz öklű bokszmérkőzést vívni (a nyáron végül nemet mondott rá), aligha szorul majd rá one-man-show-kra a Broadwayen. Végre megint azzal foglalkozhat, amihez ért, az ökölvívással. Persze a gépszíj már elkapta, trénere szerint ugyanis azt tervezi, a Jones ellen nyolcmenetesre tervezett csata után még hármat vállal. Evander Holyfield (reméljük, most nem a fülét akarja elfogyasztani, mint az 1997-es második meccsükön, amiért diszkvalifikálták), James „Buster” Douglas (a profik között ő mérte rá az első csapást) és Tyson Fury ellen.

Veretes névsor. Ha túléli a Roy Jones elleni mérkőzést, illetve nem égeti le magát, akkor boldog nyugdíjasévei lehetnek a további három összecsapás teljesítése után. Ellenkező esetben újabb lépést tesz meg a listoni úton.