Birodalomalapító – Bodnár Zalán publicisztikája

A két évvel ezelőtti nyáron a szokásos átigazolási pletykák között keveseknek szúrt szemet a hír, hogy Ramón Rodríguez, ismertebb nevén Monchi elhagyja a Sevillát, és José Mourinho határozott kérésére a Manchester United sportigazgatója lesz.

Szomorúan nyugtázták az elkerülhetetlen pillanatot Sevillában, hiszen az andalúziai városban valóságos kultuszfigurává vált a transzferguruként elhíresült sportvezető, aki ezer szállal kötődött a klubhoz. Saját nevelésű kapusként teljes pályafutását a Sevillában töltötte, igaz, játékosként kevesekben hagyott mély nyomot: 1990 és 1999 közötti szereplése során mindössze 85 bajnoki mérkőzés jutott neki. Visszavonulása után egy évvel, 2000 tavaszán a Sevilla a bajnokság utolsójaként kiesett az élvonalból, ám a nagy kesergés közepette megszületett a klubtörténelem valaha volt legjobb döntése: a mindössze 31 éves Monchit kinevezték sportigazgatónak.

Ma már nem kell magyarázkodni a döntés miatt: az új főnök16 évnyi sevillai regnálása alatt hamvaiból támasztotta fel az egyesületet, és alakított ki olyan klubmodellt, amely mintaként szolgálhat minden hasonló helyzetben lévő együttesnek. Nem találta fel a spanyolviaszt, nem arról van szó, inkább azt tette, amit a Sevillához hasonló lehetőségű klub tehet, és amit a Bosman-szabály érvényesülése óta a gigaklubokkal másképpen versenyezni képtelen vezetők tesznek, ha van eszük: olcsón vásárolnak – főleg Dél-Amerikából – fiatal futballistákat, akiket néhány esztendeig játszatnak, majd jelentős nyereséggel továbbadnak azoknak a kifogyhatatlan pénztárcájú nagycsapatoknak, amelyek a látszat kedvéért nevelnek ugyan játékosokat, de valójában nem szívesen bíbelődnek fiatalokkal, és nem szívesen kockáztatnak olyanokkal, akik még nem bizonyítottak Európában. A nemzetközi nagybefektetések korszakában a középcsapatok fennmaradásának vagy a legnagyobbakkal való versenyképesség megőrzésének ez az egyetlen járható útja, mások mellett ezt csinálja a Porto, a Benfica, az Ajax vagy a Lyon is. A recept tehát ismert, ám a titok a gondosan válogatott hozzávalókban és a jó fűszerezésben rejlik, márpedig az elmúlt másfél évtizedben senki sem főzött ördögibben ebben az üstben Monchinál.

Először is gyökeresen átalakította a klub utánpótlásképzését, aminek eredményeként a Sevilla kinevelte mások mellett José Antonio Reyest, Luis Albertót, Alberto Morenót, továbbá a két világbajnokot, Sergio Ramost és Jesús Navast, ezzel párhuzamosan pedig kialakította a mára már gigászivá nőtt, négyszáz „scoutból” álló játékosmegfigyelői hálózatot, amelynek köszönhetően került a klubhoz az évek során Dani Alves, Martin Cáceres, Adriano, Ivan Rakitic, Julio Baptista, Seydou Keita, Christian Poulsen, Frédéric Kanouté, Luis Fabiano és Carlos Bacca is. A Monchi kinevezésekor, 2000-ben a csőd szélén álló másodosztályú klub ma már a Real Madrid és a Barcelona mögött következik mind anyagi, mind szakmai értelemben, hiszen a kincstár megtöltésén túl a pályán is sorjázni kezdtek a sikerek; az andalúzok például 2006 és 2016 között ötször is elhódították az Európa-ligát/UEFA-kupát. Az 1890-ben alapított patinás klub a Monchi-éra előtti 52 évben nem nyert semmit, és csupán négy trófeát szerzett, vele viszont a legutóbbi tíz esztendőben 12 döntőben szerepelt, és kilencben diadalmaskodott is.

A Guardiannek adott interjújában 2016-ban Monchi bepillantást engedett a munkamódszereibe. „Tizenhat megfigyelőnk van a labdarúgás szempontjából minden jelentős országban – mondta a brit lapnak, amely az Old Traffordra szerződése ürügyén kérdezte. – Minden ligában az első öt hónapban csak figyeljük a futballistákat minden különösebb cél nélkül; pusztán adatokat gyűjtünk. Minden hónapban minden bajnokságban minden játékosmegfigyelő összeállítja a saját álomtizenegyét. Aztán decembertől elkezdjük tüzetesebben megvizsgálni azokat, akiknek a neve vissza-visszatér ezeken a listákon, és megpróbáljuk a lehető legszélesebb körű profilt felrajzolni róluk. Minden posztra lesz körülbelül kétszázötven célpontunk. Amikor pedig a vezetőedző szól, hogy kell neki egy balhátvéd, aki átlagosan tizenegy kilométert fut meccsenként, amelyből nyolcszáz méter sprint, és mindkét lábbal jó, akkor átszűrjük a rendszeren, és előbb-utóbb meg fogjuk találni azt, akire szüksége van.”

Aztán eltelt a 2016-os nyár, és Monchi mégsem lett a Manchester United vagy bármely másik angol klub alkalmazottja, viszont felmentést kért a munka alól. Senki sem tudta, mi készül, de túlzás lenne azt állítani, hogy a Sevillán túli világban ez bárkit behatóbban foglalkoztatott volna. Egyvalaki tudta csak: James Pallotta, az AS Roma olasz származású amerikai elnöke, aki azóta, hogy 2012-ben átvette az olasz fővárosi csapat irányítását, azon törte a fejét, hogyan alakíthatna ki gyökeresen új klubmodellt. Egyre biztosabb volt benne, hogy Monchi az ő embere. Ám hogyan versenyezhetne a Roma a Manchester Uniteddel és Mourinho hívó szavával? Mégis a Romáé lett. Hogy mi döntött a „farkasok” mellett, arról Monchi így beszélt: „Anglia jó ügyfél, a Premier League remek piac, a klubok rendkívül profik, nagyon sok a játékosmegfigyelőjük, és birtokukban van rengeteg információ tehetséges fiatalokról, mégsem mindig élnek ezzel a lehetőségükkel. Miért? Mert van pénzük. Ez lehetővé teszi, hogy ne foglalkozzanak ilyesmivel. Ahol készen kapnak mindent, ott rám mi szükség van? Én építkezni szeretek.”

Azt pedig Rómában és Olaszországban most lehet. Elmúltak már azok az idők, amikor a Serie A volt az összes világsztár vágyainak netovábbja, és aminek köszönhetően a kilencvenes években egyeduralkodói lehettek a világfutballnak. Az itáliai klubok az immár egyre hosszabbra nyúló regresszió idején kénytelenek belátni, hogy az ázsiai milliárdosok, orosz oligarchák és közel-keleti olajpénzek révén felpumpált újgazdag nagycsapatokkal vagy a tradicionális spanyol nagyhatalmakkal csak úgy vehetik fel a versenyt, ha ők maguk fedezik fel a tehetségeket, majd értékesítik a piacon, miközben megpróbálják a maximumot kihozni belőlük, amíg náluk vannak.

Monchi 2017 áprilisában lett a Roma sportigazgatója, de nem indult fényesen a ténykedése. Nem tudta lemosni magáról a vádat, hogy ő kényszerítette ki Francesco Totti visszavonulását, majd a nyáron – ma már látható – jóval áron alul, 42 millió euróért eladta Mohamed Szalahot a Liverpoolnak. Néhány hónapja állt csak munkába, de máris zúgott az amilyen sikeréhes, olyan türelmetlen római táborból a „Monchi, takarodj!” rigmus.

Ma már senki sem skandál ilyet. Még szép, hogy nem, hiszen története során a Roma először jutott be a Bajnokok Ligája elődöntőjébe – méghozzá a Barcelona ellen, lefegyverző futballal –, egyébként is csupán másodszor van ott a legjobb négyben az első számú sorozatban (1984-ben a BEK-ben lett második). Nehéz nem észrevenni Monchi keze nyomát a csapaton, pedig nagyon rövid időt töltött még a poszton. Az együttes erősödött az egy évvel ezelőtti önmagához képest, miközben első átigazolási idényében 56 millió euróval többért értékesített játékosokat, mint amennyiért vett. Noha az alapcsapat nagyja persze még előtte érkezett, a Barca-verők közül Cengiz Ünder, Federico Fazio, Patrick Schick, Maxime Gonalons már az ő fogása, miként a rutinos Alekszandar Kolarov is. És rengeteg adu ász van még a kezében: Allison kapust és Edin Dzekót bármelyik pillanatban el tudná adni 60–80 millió euróért.

A 4–1-es barcelonai vereség után mindenki a játékvezetői döntések miatt hőbörgött Rómában, egyedül Monchi mondta azt: nyerünk 3–0-ra, és nincs vita. Sokadszorra történt meg, hogy elsőre nem vették komolyan, majd őt igazolta az élet.

Így aztán nem csoda, hogy lángra lobbantja a római lelkeket az, amit a közelmúltban említett: „És ez még nem is igazán az én csapatom. Majd most figyeljetek!”