Rózsaszín világ – Bobory Balázs publicisztikája

Volt egy pad Torinóban, a Corso Re Umberto utcában, itt gyűlt össze rendszeresen a Massimo D’Azeglio Gimnázium diákjainak egy csoportja, hogy megvitassa az élet nagy dolgait, de legfőképpen azért, hogy megvalósítsa nagy álmát, és életre hívjon egy futballklubot.

Tizenhárom harmadik és negyedik osztályos ifjonc 1897. november 1-jén ezen a padon jutott végső elhatározásra, és miután hosszasan vitatkoztak a névválasztáson, végül Sport Club Juventusnak nevezték el egyesületüket.

A Juventus villámgyorsan népszerű lett a városban, elsősorban a diákság körében, és cseppet sem tetszett feltűnőnek a színválasztás sem: a játékosok rózsaszín mezben futballoztak, amelyet fekete nyakkendő vagy csokornyakkendő és fekete sapka egészített ki.

Néhány esztendővel később azonban már fekete-fehérben játszottak a torinóiak, köszönhetően egy apró malőrnek. A városi rivális FC Torinese angol labdarúgója, John Savage textilkereskedő a kopott rózsaszín mezeket látva 1903-ban felajánlotta segítségét, elküldött egyet az öreg garnitúrából Nottinghambe, és megrendelt 15 hasonló új szerelést. Egy félreértés okán azonban Olaszországba már olyan mezek érkeztek, amilyeneket akkor a Notts County együttese viselt: fekete-fehér, szép hosszanti csíkokkal. Ennek a fejleménynek nagyon nem örültek a Juventusnál, sem a játékosok, sem a szurkolók, de annyira kevés idő volt már a bajnoki rajtig, hogy a csapat kénytelen-kelletlen színösszeállítást változtatott, és ma már tudjuk, legenda lett a zebracsíkos mez.

Az a tizenhárom fiú, aki akkor azon a padon megalapította a Juvét, még álmodni sem merte volna, hogy a klub hová növi ki magát az elmúlt több mint egy évszázadban, de azok sem hitték volna el, hogy a fekete-fehér hosszanti csíkos mez is majdnem ennyi ideig lesz a csapat védjegye, mindaddig, amíg 2019-ben a klub vezetősége hosszú folyamat részeként meghozta az Adidasszal karöltve azt a döntést, amely – lehet, csak időlegesen – átadja a múltnak a zebradresszeket.

A jelenlegi mez eleje három elemből áll, a fekete és fehér oldalt egy hajszálvékony rózsaszín csík választja ketté. A dizájn egyébként tökéletes és mutatós, azonban a tradíciókhoz ragaszkodó drukkerek mereven elutasítják. Hiába, a piac ma már sokkal tágabb, átnyúlik határokon, kontinenseken és óceánokon is, szóval az üzlet megkívánhatja a merész újításokat is, a mezeladásból származó bevételek, a számok úgy is megmutatják majd, sikeres volt-e a ruhaforradalom.

Mindez tehát hosszú folyamat része, olyan folyamaté, amely a 2006-os nevezetes calciopoli botrányt követően kezdődött el, s amely lényegében a klub újjászületését is eredményezte. A Juventus a vesztegetési ügyek sorozata után megvádolt öt olasz klubból a legsúlyosabb büntetést kapta: kizárták az első osztályból, visszasorolták a második ligába, és elvették a 2005-ben és 2006-ban megszerzett bajnoki címét is.

A mai piaci viszonyok között ennél súlyosabb csapás nem érhet csapatot. Olyan világsztárok hagyták el azonnal Torinót, mint Zlatan Ibrahimovic, Patrick Vieira, Fabio Cannavaro és Gianluca Zambrotta, azonban az Öreg Hölgyet nem cserélte le „fiatalabbra” Alessandro Del Piero, Pavel Nedved, Gianluigi Buffon vagy éppen Mauro Camoranesi.

És talán éppen ezeknek a játékosoknak a hűsége mentette meg a Juventust az eljelentéktelenedéstől, a hagyomány és a múlt tisztelete jelentette az alapot az újjáépítésre. A Juve 2007-ben már ismét első osztályú volt, és 2012 óta senki mást nem engedett Olaszországban felülni a trónra, miközben játszott két Bajnokok Ligája-döntőt is.

A csapatban pedig (megint) ott van Buffon, aki sorsfordító időket élt meg Torinóban, de ennél sokkal fontosabb, hogy a klubházban a legendás Agnelli-család sarja, Andrea irányít, akinek már csak a hagyományok miatt is szinte kötelező jól vezetni az egyesületet, és a jobbkeze nem más, mint a Juve-játékosként Aranylabdát begyűjtő Nedved, neki szintén nem kell magyarázni a Juve-életérzést.

S bár az ember azt hinné, hogy ezek az emberek minden erejükkel arra törekednek, hogy azért a régi jó dolgokból még megmaradjon valami, munkájuk most egyértelműen azt célozza, hogy a Juventus valóban 21. századi klub legyen, amely játék- és gazdasági erejét tekintve is az elsők közé tartozik a világon, és ezért szinte minden eszköz, újítás megengedett.

Nézzük a tényeket.

A Juventus a 2006-os sokk után csak úgy erősödhetett meg, hogy első lépésként – első olasz csapatként – saját stadiont építtetett magának, méghozzá az 1990-es világbajnokságra átadott Delle Alpi helyén, amelyet korábban a városi rivális Torinóval együtt bérelt. A 2011-ben elkészült aréna kisebb lett és modernebb, de a bevételeit immár a Juvénak termeli, amely gazdasági szempontból az első oxigénsátort jelentette a klub újkori történelmében.

A következő lépést a tudatos szakmai építkezés jelentette, amelyet szintén 2011-ben Antonio Conte – a sors furcsa fintora, hogy ő immár a leginkább gyűlölt rivális, az Internazionale mestere – kezdett meg, aki ugyan a játékospiacot tekintve sohasem a legmagasabb polcról válogathatott, de olyan klasszisokat, illetve tehetségeket nyert meg a Juventus számára, mint Andrea Pirlo, Carlos Tévez, Arturo Vidal, Paul Pogba vagy éppen Leonardo Bonucci. A nehéz természetű és nagyravágyó tréner saját munkáját már nem fejezte be, mert 2014-ben leült az olasz válogatott kispadjára, az utána következő Massimo Allegri pedig szinte tökélyre vitte a tervét, az olasz egyeduralkodás mellett kétszer, 2015-ben és 2017-ben is volt esély megszerezni a Bajnokok Ligája-trófeát, csak éppen a spanyol óriások, a Barca és a Real kifogott a zebrákon, így maradt az immár 23 éves álom (a Juventus 1996-ban nyert legutóbb BL-t) üldözése.

A torinóiak egyébként az ingyen megszerezhető játékosok szerződtetésének nagymesterei is, így került hozzájuk anno Andrea Pirlo, Paul Pogba, Dani Alves, Sami Khedira és Fernando Llorente is, és a két legfrissebb szerzeményről, az Arsenalt elhagyó Aaron Ramseyről és a PSG-től nem éppen békében elváló Adrien Rabiot-ról sem kell sokat bizonygatni, hogy – főleg grátisz – micsoda fogásnak számítanak.

Nyilván az igazi áttörést tavaly Cristiano Ronaldo megszerzése jelentette, amelynek csak a hírére szárnyalni kezdtek a Juventus értékpapírjai a tőzsdén, és minden más ezzel kapcsolatos gazdasági lépésnek köszönhetően a financiális és a szakmai út egyaránt ki lett jelölve a csúcs felé.

A történet árnyoldala, hogy a klub hazai meccseire bejutni nem olcsó mulatság, jó esetben is másfélszeresébe kerül CR 7-et élőben látni, mint bemenni bármelyik más olasz stadionba meccset nézni. A leghűségesebb szurkolók, az ultrák éppen ezért több mint egy éve harcolnak a klubvezetőséggel, de a legnehezebb pillanatokban – mint például az Atletico Madrid elleni tavaszi BL-nyolcaddöntő-visszavágó volt 2–0-s hátrányból – látványosan kiállnak a csapat mellett. Pedig ezeknek a drukkereknek sem tetszenek az olyan üzleti alapon meghozott modernizációs döntések, mint a jegyárak megemelése, a címer lecserélése (2017) vagy éppen a 2018–2019-es idényre megálmodott, immár nem zebracsíkos szerelés.

Az, hogy miként lehet a tradíciót manapság az üzlet, a gazdasági bővülés és verseny viszontagságaival sikerrel ötvözni, olyan kérdés, amelyet egyre gyakrabban tesznek fel maguknak a szurkolók, de még a klubvezetők is, nemcsak Torinóban, hanem Madridban, Barcelonában, Manchesterben, Székesfehérváron és Budapest IX. kerületében is.

A Juventusnál, nem megkerülve a konfliktusokat előre menekülnek, reményeik szerint Európa legtetejére. És hogy a játék is látványosabb legyen, azért Maurizio Sarri lesz a felelős, aki az elmúlt évek taktikus, megfontolt Allegri-féle stratégiája helyett támadófutballt hozhat Torinóba; a bajnokságot – néhány új erényt felcsillantva – győzelemmel (1–0) sikerült kezdeni Parmában. A piac ráadásul még hétfőig nyitva, s bár nagy fogás volt az ajaxos Matthijs de Ligt megszerzése, az Internél maradó Mauro Icardi valószínűleg már nem érkezik, Neymar nevét még csiripelik a madarak, ami ugyan hihetetlen transzfernek számítana, de Ronaldo megszerzése is annak tetszett. Kérdés: Paulo Dybala és Mario Mandzukic marad-e, a Parma ellen egyikük sem lépett pályára.

Arról, hogy a cél szentesíti-e az eszközt, megoszlanak a vélemények, igazságot úgyis csak az utókor szolgáltathat.

Több mint 120 év távlatából kijelenthető, hogy jó döntés volt annak a tizenhárom srácnak megalapítania a Juventust minden azóta bekövetkező változás ellenére. Az utódok még a rózsaszínt is visszalopták a mezbe, ami nemcsak a múltat idézheti fel, hanem ilyennek láttathatja a jövőt is.