Címlapsztori: Bolognában újra él Weisz Árpád szelleme

LO SQUADRONE CHE TREMARE IL MONDO FA – az utóbbi hetekben többször felbukkant a Renato Dall’Ara Stadion lelátóján egy transzparens a fenti felirattal, a Bologna minden várakozást felülmúló szereplése, a Serie A táblázatán dobogóközelben álló Thiago Motta-csapat meghökkentő bravúrsorozata előhívta a régi dicsőségek emlékét. „A nagy csapat, amelytől reszket a világ” – szól a bolognai futballkörökben olyannyira kedves titulus, amely 1937-ben ragadt a városi együttesen; a párizsi világkiállítás alkalmából rendezett nemzetközi futballtorna megnyerését bámulattal fogadta a széles közvélemény, különösen azután, hogy az északolasz csapat a döntőben a kontinensen addig hasonló versengésen még sohasem szereplő brit klubot, a félelmetes Chelsea-t győzte le 4:1-re. Lehengerlően sikeres időszakot élt a csapat, az olasz bajnokság 1936-os és 1937-es kiírását is megnyerte, nemigen talált legyőzőre sem külföldön, sem odahaza. A városi aranycsapat edzőjét pedig Weisz Árpádnak hívták.

Az 1896-ban, Solton, a helyi állatorvos fiaként született sportember a Törekvés balhátvédjeként, illetve balszélsőjeként kezdte futballpályafutását, játszott a Maccabi Brünn, a Padova és az Ambrosiana Inter együttesében, magyar válogatottságig vitte, helyet kapott az 1924-es párizsi olimpiára utazó keretben is. Szakmai tündöklése azonban edzői időszakához kötődik: a szombathelyi csapat, a Sabaria ugyan kiesett vele az első osztályból, a következő, 1929–1930-as idényben olasz bajnoki címhez segítette az Ambrosiana Intert, majd a Bolognával is megnyerte a scudettót az említett két évben. Felfedezte Milánóban az olasz labdarúgás egyik legnagyobb csillagát, Giuseppe Meazzát, Aldo Molinarival futballszakmai alapművet jelentetett meg Il giuoco del calcio címmel (az előszót a válogatottal később 1934-ben és 1938-ban is világbajnok olasz szövetségi kapitány, Vittorio Pozzo jegyezte), munkássága nagy hatást gyakorolt az 1930-as években virágkorát élő olasz labdarúgásra.

Bologna szívébe zárta Weisz Árpádot, szerette, tisztelte őt – majd elfelejtette.

A zsidóellenes törvények elüldözték az edzőcsillagot

„Tény, hogy bő hatvan év eltelt a halála után úgy, hogy semmilyen nyom nem maradt utána” – rögzítette Matteo Marani bolognai újságíró, aki 2007-ben megjelent, Dallo scudetto ad Auschwitz című, lenyűgözően alapos könyvében részletesen feltárta, bemutatta az edző és családja tragédiáját. A Benito Mussolini vezette fasiszta Olaszország zsidóellenes törvényei értelmében a klub 1938. október 26-án menesztette a solti edzőt, a család 1939 januárjában elhagyni kényszerült az országot, Párizs érintésével a hollandiai Dordrecht városában kötött ki, Weisz a helyi csapat trénere lett. A 120 ezres délholland városban ma botlatókő őrzi az átmeneti lakók emlékét, akiket 1942-ben letartóztatott a Gesta­po, majd a westerborki gyűjtőtáboron keresztül elindított Auschwitzba. A családanyát, Ilonát és a két kisiskolás gyermeket, Róbertet és Klárát rögtön az érkezés napján, 1942. október 7-én a koncentrációs tábor gázkamrájába terelték. Weisz Árpádot még hónapokig közeli munkatáborokban dolgoztatták, mielőtt megérkezett Auschwitzba, ahol 1944. január 31-én, 47 évesen veszítette életét.

A megdöbbentő történetet röviden és tényszerűen felidézi a Renato Dall’Ara Stadion árkádjai alatt 2009-ben elhelyezett Weisz Árpád-emléktábla is, aki pedig alaposabban megismerné a család kálváriájának bolognai kezdeteit, annak a háttér és a körülmények megértéséhez érdemes felkeresnie az emilia-romagnai városban a Bolognai Zsidó Múzeumot. A zsidókat kifigurázó korabeli karikatúrák, az egykor házfalakra ragasztott uszító plakátok, a jogkorlátozás rendeleteiről szinte lelkendezve beszámoló újságok mellbevágó érzékletességgel tanúskodnak a Weisz család mindennapjait beárnyékoló környezetről. Az Il Resto del Carlino című lap vitrinben mutatott 1938. november 10-i száma részletesen eligazít az új rend szabályait illetően: zsidó származásúaknak tilos egyebek mellett keresztényekkel házasságot kötni, vezető tisztséget viselni, és azt is rögzítették, hogy a külföldi zsidókra legkésőbb 1939 márciusáig kitoloncolás vár. Ami pedig a két Weisz gyermek miatt különösen fájdalmasan érintette a család helyzetét, az a már előző nyáron körvonalazódó iskolai korlátozás volt. K. Farkas Claudia írta a témáról Jogfosztástól a zsidó iskolákig című könyvében: „Az 1938-as esztendő alapvető változásokat tartogatott az olaszországi zsidó közösség számára. »Felejthetetlen év« volt, de negatív értelemben. A Mussolini-rezsim zsidóellenes politikája következtében a zsidók kitaszítottak lettek, átírásra szorult az országhoz fűződő kapcsolatuk, szertefoszlott a befogadó Olaszország illúziója. Az iskola világát érte az első, valódi faji alapú támadás a fasiszta Olaszországban: az iskolafalakon belüli jogkorlátozó intézkedések időben előbb és külön kerültek megfogalmazásra, mint a többi zsidóellenes törvény. A fasiszta rezsim az iskola világából a zsidók totális kizárását célozta. Törvény erejével vette elejét annak, hogy a »tiszta olaszok« közelébe zsidók kerüljenek. A nevelési-oktatási szféra »zsidótlanítása” szerves részét képezte egy nagyobb politikai (ezzel együtt nevelésügyi) paradigmának. A fasiszták uralni akarták a nevelési színtereket, »teljesen olasszá« tenni, azzal az érveléssel a háttérben, hogy itt formálódik a nemzet szellemi ereje, melyet a zsidók jelenléte – a korabeli szóhasználattal élve – valósággal »megfertőzne«.”

Ritka kincsre leltünk a régiségkereskedőnél

Bologna téglavörös házai között, a reneszánsz hangulatú árkádok alatt sétálva az emberrel lépten-nyomon szembejön egy-egy részlet a Weisz Árpád-féle időszakból. Valamelyik széles utcában mozaikberakásos padlózat felirata őrzi az építés 1934-es évét, az említett múzeumban a tekintélyes Rimini család hányattatásai idézik meg az 1930-as évek világát, a stadionhoz közeli csendes utcában, a Via Luigi Valerianiban viszont csupán az olvasmányélmények segítenek feleleveníteni a 39-es számú házhoz kapcsolódó emlékeket. A valaha Weiszék otthonául szolgáló, a stadiontól mintegy tízpercnyi sétára fekvő épület a második világháború bombázásai során súlyosan megrongálódott, a helyén azóta kissé jellegtelen téglaházat emeltek. Az pedig a történelem sajátos tréfája, hogy az egyik közeli utca annak idején a fasiszta félkatonai szervezet dicsőítésére a Feketeingesek utcája nevet viselte (ma Via Irma Bandiera), míg manapság a legközelebbi nagy keresztutca neve Via XXI Aprile 1945 – a szövetségesek és a partizánok 1945. április 21-én foglalták vissza a várost a fasiszta erőktől.

Eltelt majdnem kilencven év Weisz Árpád Bolognába érkezése óta, érthető módon ma már elenyésző az esélye annak, hogy autentikus, korabeli emléknyomot találjunk vele kapcsolatban. A futballtörténeti zarándokoknak marad a stadion maratoni tornyánál (Torre di Maratona) látható emléktábla, a róla elnevezett rövid oldali lelátó (curva San Luca) és néhány alkalmi esemény, amilyen volt például a Bolognai Zsidó Múzeumban tartott, életének szentelt korábbi emlékkiállítás. Ottjártunkkor mégis váratlanul ölünkbe hullott egy maga nemében szenzációs lelet: a San Vitale utcában próba szerencse alapon betértünk egy régiségkereskedésbe, ahol antik hatású porceláncsészék, míves kávéfőzők és a fasiszta kor plakátjai, könyvei, házidíszei mellett egy megsárgult újságköteg alján különleges kincset találtunk: a Sport Illustrato különkiadványaként megjelent 1937–1938-as bajnoki idénybeharangozót, benne kiemelt cikkel a címvédő Bologna csapatáról, többek között a teljes eleganciával, öltönyben, nyakkendővel, kalapban edzést vezénylő Weisz Árpád képével illusztrálva. Illetve a nevek idegen írásmódját kerülő korabeli változatnál maradva: Arpad Veisz képével.

„A klub aranykönyve önmagáért beszél, az eredmények az egyesület szervezeti szilárdságának bizonyítékai. A Bologna manapság zászló, a határtalan szenvedély, a leírhatatlan büszkeség, a klubszínek iránti elhivatottság zászlaja” – olvassuk az 1937 nyarán megjelent jellemzést, amely kiemeli a csapat látványos egységét, erkölcsi tartását, a játékosok egymást segítő hozzáállását. Összecseng az antikvitásban 150 euróért kínált sajtótörténeti ritkaság üzenete a Calcio Illustrato ugyanebben az időben megjelent, Weisz Árpád szerepét méltató leírásával: „Az együttes szereplése az edzői intelligencia hamisítatlan, mélyreható bizonyítéka, sajnos az ilyesmi nem gyakori a mi trénereink körében. Nem véletlen, hogy ez a magyar nyerte meg az egycsoportos rendszer bevezetése óta eddig az összes bajnokságot, amelyet a Juventus nem tudott aranyéremmel zárni.”

Antirasszista drukkerkör szerveződött a tréner nevével

Ahogy az utca népének mondása tartja, Bologna a három T települése: híres a tornyairól (torri), a töltött tésztáról (tortellini) és a szép, formás nőkről (tette – mellek). Legfőképpen azonban gondolkodó, érző város, amelynek szellemi pezsgését a falakra firkált apró bölcsességek, szentimentális üzenetek is jelzik. „Az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy ne Bolognában éljük”; „Hagyd abba az Insta-sztorijaim lájkolását, és csókolj meg végre!”; „Párizsban egy csókot kérek, Berlinben egy korsó sört, Bolognában csak azt, hogy maradj itt.” A falfirkák nyelve mindig pontosan tükrözi a közhangulatot, mint ahogy jelentése volt a második világháború utáni hosszú hallgatásnak is.

„Bolognának a háborút követően nehézséget jelentett szembenézni politikai múltjával, hiszen itt kifejezetten erős volt a szélsőség hangja. A sebeket feltépni nem egyszerű, és talán a problémakerülő hozzáállás is közrejátszott abban, hogy a korszakos edző története olyan sokáig feledésben maradt” – magyarázta nekünk egy belvárosi bárban Alfredo Tassoni, a tragikus sorsú szakember nevét viselő, Club Cosmopolita Arpad Weisz szurkolói kör elnöke. A rasszizmus, az antiszemitizmus és a xenofóbia minden formáját elutasító, a Bologna mérkőzésein rendre megjelenő szervezet mintegy negyven aktív tagot számlál, köztük olaszok mellett vannak magyarok, portugálok, hollandok is. Alapítója 2011-ben a Lisszabonban élő tiszteletbeli elnök, Stefano Salmi volt, akinek édesapja, Guerrino személyesen ismerte és tisztelte bolognai időszakában Weisz Árpádot.

„Tudjuk, hogy amit képviselünk, nem mindenhol népszerű a lelátói közegben, de mi büszkék vagyunk erre a szellemiségre. A nyitottság, a megértés, a szolidaritás pártján állunk – folytatta Alfredo Tassoni. – Fontosnak tartjuk Weisz Árpád munkásságának, szellemi hagyatékának ápolását. Minden évben megemlékezést szervezünk Bolognában, de tartottunk eseményeket más olasz városokban is, iskolákban adunk elő vagy nyilvános felolvasásokat rendezünk Matteo Marani könyvéből. Weisz kortársairól is megemlékezünk, például Egri-Erbstein Ernőről, a »Grande« Torino edzőjéről, aki 1949-ben a supergai légi szerencsétlenség áldozata lett, vagy éppen Bruno Neriről, aki a firenzei stadion 1931-es avatóján a Fiorentina játékosai közül egyedüliként nem volt hajlandó fasiszta karlendítéssel köszönteni a közönséget.”

Ha dióhéjban össze kellene foglalnunk a Club Cosmopolita Arpad Weisz üzenetét, a szintén prominens tagnak számító Maranit idézhetjük: „Hogy miként érdemes küzdeni a rasszizmussal a stadionokban? A kultúrával, a tudással és a tájékozottsággal. Aki tisztában van a történelmi előzményekkel, előbb-utóbb elkezd másként gondolkodni, nem ragadtatja magát antiszemita vagy egyéb kirekesztő megnyilvánulásokra. A tudatosság, a szellemi felkészültség az egyetlen hatékony eszköz.”

A Mussolini-lovasszobor árnyékában

Néhány nappal azután mutatták be 2017-ben a Weisz Árpád és a bolognai stadion történetét közös képregényben feldolgozó könyvet, hogy a Lazio ultrái óriási felháborodást keltve a náci koncentrációs táborban elhunyt 15 éves lány, Anne Frank AS Roma-mezbe montírozott képét használták a római stadionban antiszemita provokációként. Ennek megfelelően feszült várakozás és kiemelt figyelem kísérte Matteo Matteucci grafikus munkájának megjelenését. „Eredetileg több rövid, futballtémájú történet képes kibontását terveztem, a Minerva kiadónál azonban rögtön azt mondták, hogy a többi nem érdekes, ennek a könyvnek Weisz Árpádról kell szólnia – beszélte el a mű születését a Liceo Artistico Arcangeli bolognai művészeti iskolában tanító képzőművész, aki a korábban Bolognában, Milánóban, Cesenában és Veronában is bemutatott Weisz Árpád-kiállítást is segítette grafikusként. – A bolognai stadion pedig azért is játszik fontos szerepet, mert 1926-ban személyesen Benito Mussolini avatta fel, és a kor politikai környezetének szimbólumaként a Duce lovasszobrát állították fel a híres maratoni torony alá, ennek árnyékában dolgozott a magyar edző is. A helyzet ellentmondásosságát éppen az adja, hogy miközben Weisz Árpád többek között a Bolognában nyert bajnoki címeivel is segített kibontakoztatni a fasiszta rendszernek olyannyira fontos sportkultúrát, éppen Mussolini törvényei miatt kényszerült később elhagyni a várost és az országot. A könyvre készülve végigjártam a tréner hétköznapjainak egykori fontos színtereit, és korabeli képeslapok segítségével próbáltam hitelesen rekonstruálni a látványt. A Weisz-történet különösen alkalmas arra, hogy az iskolás korosztályokkal megismertessük a korabeli történelmi viszonyokat és a holokauszt eseményeit, hiszen a futballszál eleve érdekessé teszi a fiatalok szemében, akik a téma iránt egyébként talán közönyösek lennének.” Az egyszerre ötletes, látványos és elgondolkodtató Arpad Weisz e il Littoriale című könyvből egyebek mellett kiderül az utókor abszurd „történelmi tréfája” is: a második világháború után elbontott stadionbeli Mussolini-lovasszobor bronz anyagából öntötték ki a két életnagyságú partizánalakot, amely az Olaszországi Partizánok Nemzeti Egyesülete (ANPI) bolognai székháza előtt ma is megtekinthető.