A futball vége – Szöllősi György jegyzete

„A lelkem mélyén tudom, hogy én vagyok a világ legjobbja” – mondta egyszer Zlatan Ibrahimovic az éppen esedékes Aranylabda-szavazásról (amelyet persze nem nyert meg). Nos, a lelke mélyén Messi, Ronaldo, valamint a szurkolóik és mindenki, aki szereti a futballt, pontosan tudja, hogy ő, Zlatan a legjobb. Illetve már csak volt, hiszen vasárnap bejelentette a visszavonulását.

A játékosok megítélése rendkívül szubjektív, ezért persze mondhatják, hogy az enyém is csak egy vélemény. Valóban, de Zlatannal együtt már legalább ketten vagyunk, akik állítjuk: a kortársai között nem volt hozzá fogható zseni.

Akadt, aki erősebb válogatottban, jobb társakkal, mint amilyenek neki adattak a svéd csapatban, nyert nagy válogatott tornákat, ám soha, de soha nem lőtt és nem is fog egyikük sem olyan gólt lőni, mint amilyet (az azon a meccsen egyébként negyedóra alatt mesterhármast szerző) Ibrahimovic ollózott az angoloknak. Ez volt az egyetlen olyan év, amikor nem merte senki megkérdőjelezni sem, hogy csakis egyetlen gól nyerheti a FIFA Puskás-díjat.

Voltak, akik jobban alkalmazkodtak aktuális csapatuk, edzőjük elvárásaihoz vagy szerencsésebb ütemben igazoltak és nemzetközi klubtrófeák sorát nyerték, mégoly szenzációs teljesítménnyel, csak hát egyikük sem fog soha, egész pályafutása alatt egyszer sem olyan gólt lőni, mint amilyet Ibrahimovic lőtt az Ajax színeiben, a Breda teljes védelmét kicselezve.

Egyre kevesebb az olyan egyéniség, mint amilyen ő volt, aki körül szikrázik a levegő, aki a nézők legszebb álmát is felülmúló, általuk addig elképzelhetetlen megoldásokra képes (miközben egyébként alkatával és technikai tudásával is magasan kiemelkedik minden mezőnyből). Talán Zlatan Ibrahimovic volt az utolsó ilyen. Az egységesített edzőképzés, az uniformizált taktikai repertoár, a szorgalmas, precíz, de fantáziátlan és görcsös edzők egész generációi, a lélekölő üzleti szempontok magasan „képzett”, félelmetes erőnlétű, de tökéletesen egyformán játszó, dögunalmas futballisták hadseregeit küldik csatába, hogy szórakoztassanak bennünket. Mi pedig ásítva alszunk el a közvetítéseket nézve, a pazar körítés, a nagy tét, a dübörgő marketing ellenére is. Mert nincs a pályán senki, aki miatt már napokkal korábban várnánk a meccset, aki miatt biztosan érdemes kimenni a stadionba, leülni a tévé elé. Aki mozdulataival, megoldásaival valódi esztétikai, művészi élményt, katarzist képes előidézni, messze túl a győzelem mámorán.

A sok-sok egyedi Ibra-megoldás közül vegyük csak ezt az ollózós gólt. Hasonló improvizáció a futballisták 99 százalékának sajnos eszébe sem jut. Van egy százalék, amelybe azok tartoznak, akiknek bevillan ugyan egy-egy ilyen megoldás, de közülük sem akad más, aki aztán kivitelezni lenne képes és be is ollózná azt a gólt Joe Hart kapujába. Csak Zlatan. Aki most befejezi. Ő maradt utoljára. Annak a futballnak tehát, amibe beleszerettünk Détári, Maradona, Cantona, Zidane vagy Ibrahimovic megoldásain elalélva, most alighanem itt a vége.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!