Milan, ó! – Bobory Balázs publicisztikája

Akadt néhány korszakos futballcsapat, amelynek meghatározó szerepe volt az életemben, amennyiben játékát imádva elköteleztem magam a labdarúgással. Ilyennek bizonyult az 1990-es évek elején a Johan Cruyff irányította Barcelona, amely minden addiginál tökéletesebben játszotta a rövid passzos futballt, a labdabirtoklásra épült a taktikája – a holland szakember iskolája aztán évtizedekre meg is határozta a katalánok stílusát.

Ez a Barcelona Ronald Koeman szabadrúgásgóljával 1992-ben megnyerte az utolsó kiírást, amelyet még Bajnokcsapatok Európa-kupájának, azaz BEK-nek hívtak. A következő évadban már Bajnokok Ligája néven futott a sorozat, és nagy meglepetésre az Olympique Marseille győzött, megelőzve az AC Milant, amely a világ legerősebb bajnokságából, a Serie A-ból „érkezett”. Ez a két évad sejtette, hogy az időszak kétségtelenül két legerősebb csapata, a Barca és a Milan útja keresztezni fogja egymást, és a pillanat 1994 májusában jött el, amikor a két gigász a BL athéni döntőjében nézett farka­s­szemet egymással.

A katalánok a fináléig vezető úton álomfutballt játszottak, a nyolccsapatos csoportkört négy győzelemmel és két döntetlennel tudták le, majd az elődöntőben kiütötték a Portót. A másik ágon viszont – jó olasz hagyományok szerint – a Milan szenvedett, két sikerrel és négy iksszel így is megnyerte a kvartettet, majd a Monaco nem jelentett neki akadályt.

A döntő esélyesének mindenki a Hriszto Sztoicskov, Romário csatárduóval rohamozó Barcelonát tartotta, ám a görög fővárosban minden borult. A Barcának az első félidő feléig volt esélye, addig kontrollálta a mérkőzést, aztán jött Daniele Massaro, akit évekkel később szeretett volna szerződtetni nem éppen józan állapotában egy pécsi futballvezető... Kétszer is betalált, majd a fordulás után Dejan Szavicsevics tesztelte pazar átemeléssel Andoni Zubizarreta emelkedését, a hajrában pedig Marcell Desailly találata teljessé tette a demoralizáló győzelmet. A Milan lett a korszak legjobb csapata.

Ez most vasárnap jutott az eszembe, amikor az olasz élvonal 25. fordulója után megnéztem a tabellát, és azt láttam, hogy a milánói piros-feketék megelőzték a város fekete-kékjeit, és éllovasként várják a folytatást (bár az Inter egy meccsel kevesebbet játszott.)

A Milan drukkereinek ez most kegyelmi állapot lehet. A klub tradícióira gondolva persze nem lenne szabad, hogy különlegességnek számítson, de most olyan egyesületről beszélünk, amelyik 2013 után tavaly tudta kvalifikálni magát újra az európai elitbe, a nagycsapatok pénzes játszóterére, a Bajnokok Ligájába, és 2015-ben az a szégyen is megesett vele, hogy a hazai bajnokságban is csak tizedik lett, még látóhatáron belülre sem került a nemzetközi kupamérkőzés lehetősége.

A Milan a fent megidézett BL-győzelem előtt és után is tündökölt. A BEK 1989-és és 1990-es kiírását is megnyerte, a kiváló olasz mag, Baresi, Maldini, Tassotti, Donadoni mellett ott volt a holland triumvirátus, Rijkaard, Gullit és Van Basten, amely csúcsra járatta a csapatot. És még a 2000-es éveknek is voltak időszakai, amelyekben a piros-feketék domináltak: a 2003-as fináléban tizenegyesekkel sikerült legyűrni a legnagyobb riválist, a Juventust, 2007-ben pedig visszavágtak a Liverpoolnak a két évvel korábban drámai körülmények között elbukott döntőért, amikor a 3–0-s félidei vezetés sem volt elég nekik, és végül tizenegyesekkel alulmaradtak.

Utána viszont jött a lejtmenet. Az olasz bajnokságot 2011-ben még sikerült egyszer megkaparintani, de azóta trófeából csak egy, a 2016-os Szuperkupa került a milánói vitrinbe.

Tény, legfényesebb aranykorszakát akkor élte a klub, amikor Silvio Berlusconi üzletember, politikus, miniszterelnök (esetenként playboy...) tulajdonolta. 1986-ban került a birtokába, és csak 2017-ben vált meg tőle, közben többször csúcsra ért és lehanyatlott politikai karrierje, talán ezért sem tudott mindig teljes erővel szeretett egyesületére koncentrálni. Az is tény, hogy amíg a nyolcvanas-kilencvenes években a világ legjobb labdarúgói szinte egytől egyig Olaszországban játszottak, vagy oda vágytak, a 2000-es évektől fordult a trend, és a célpont inkább Anglia vagy éppen a két spanyol topcsapat, a Barcelona és a Real Madrid lett.

Az üzleti versenyben lemaradtak az olasz csapatok, így a Milan is. Mire a modern világ kihívásaihoz sikerült valamennyire alkalmazkodnia, minden téren olyan deficitet halmozott fel, amelyet hosszú évek alatt lehet csak ledolgozni, és nem jöhet azonnal siker, mert látható, hogy a jelenlegi tulajdonos, az amerikai Elliot Management sem az a vállalkozás, amely – néhány arab sejkhez vagy orosz oligarchához hasonlóan – számolatlanul tudná beleönteni az eurószázmilliókat a kasszába.

Így maradt a fokozatos felzárkózás, amelynek lassan beérik a gyümölcse. A Milan már az előző idényben is stabil teljesítményt nyújtott, és a második helyen zárt a Serie A-ban, 12 ponttal lemaradva a városi rivális Inter mögött, amely azért bőven két-három lépéssel előrébb jár az előmenetelben a Juventus majd' évtizedes olaszországi egyeduralma után. Az elmúlt több mint tíz év számtalan rossz játékosüzlete után a piros-feketék rádöbbentek, hogy rizikót kell vállalniuk, és tehetségesnek vélt fiatalokat kell beépíteniük néhány veterán klasszis mellé. A védelemben a tapasztalt Simon Kjaer és Alessio Romagnoli mindig megbízható, ahogy Alessandro Florenzire is lehet számítani, elöl pedig ki más jelentene garanciát a rendre, a fegyelemre és a hierarchia betartására, mint Zlatan Ibrahimovic (ha ő nincs, Olivier Giroud még mindig lehet a megmentő). És ha a gerinc már megvan, azt csodálatosan meg lehet erősíteni olyan futballistákkal, akik az elmúlt években váltak Milan-szintűvé, és ma már húzóemberek a csapatban: Theo Hernández a bal oldalt száguldja be, Franck Kessié a középpályán robotol végig akár egymás után két meccset is, Sandro Tonallit pedig egyszer-egyszer már Andrea Pirlóhoz is hasonlították – bár talán ez túlzás. A támadósorban a portugál Rafael Leao 22 éves korára egyre érettebb, sokkal több jó döntést hoz, mint korábban, és a vb-ezüstérmes horvát Ante Rebic is tud gondot okozni az ellenfél védőinek.

A legnagyobb nyereség mégis Stefano Pioli vezetőedző, aki 2019-ben, évad közben ült le a Milan kispadjára, és azonnal felfelé ívelő pályára állította a csapatot. Hétidényes szünet után visszavezette a klubot az európai porondra, most pedig azzal büszkélkedhet, hogy a magyar Czeizler Lajos után (aki 1949 és 1952 között volt az elődje) neki a legjobb a győzelmi mutatója az együttes szakvezetőjeként. Ezt az évadot tizenegy győzelemmel kezdte, ezzel a lombardiai alakulat a negyedik csapat lett az olasz bajnokságban, amely ilyen jó rajtot vett, korábban csak a Juventus (kétszer), a Roma és a Napoli volt képes rá.

A Milan agresszív, bátor futballt játszik, elérkezett arra a szintre, hogy harcban legyen a scudettóért, még ha az Inter kerete bővebb, és valamelyest erősebbnek is tetszik. Ha nem következik be bődületes mélyrepülés, a piros-feketéknek sikerül megvetniük a lábukat a Bajnokok Ligájában, ami a klub financiális helyzetére és játékospolitikájára is jótékony hatással lehet. A két kulcsember, Romagnoli és Kessié szerződése a nyáron lejár, de megtartásuk azt üzenné a nagyvilágnak, hogy érdemes Milánóba szerződni.

Abban nem vagyok biztos, hogy a hétszeres BEK/BL-győztes olasz gigász néhány éven belül olyan magasságokba emelkedik, hogy harcolhat Európa és a világ trónjáért (a BL-ben csoportja negyedik helyén végzett), de az biztos, hogy sokan vártak már visszatérésére az elitbe.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!