A Duna aranya – Csillag Péter publicisztikája

MOST, HOGY LEVONULTAK az olimpiai Szajna-pánik hullámai, szerencsésen gyógyulgatnak a fertőzött olimpikonok és Rasovszky Kristóf vitrinjében is zavartalanul csillog a „párizsi szennyvízből” kihalászott aranyérem, ideje beszélgetni a Dunáról. Fecseg a felszín, hallgat a mély, József Attila dinnyehéja már réges-régen lebomlott, molekulái talán egy krími hadihajó oldalát simogatják a Fekete-tengerben, a zavaros, bölcs és nagy folyó azonban itt maradt velünk. Ha lesz egyszer budapesti olimpia (mondjuk, 2036-ban vagy 3620-ban), akkor bizonyára Buda és Pest fickándos szerelemgyermeke, a partmenti népeket összefűző folyam, az imázsvideók elengedhetetlen látványeleme is meghatározó szerepet kap, nem beszélve a vízminőséget figyelő Nemzeti Nép­egészségügyi és Gyógyszerészeti Központról. De a gonosz Enterococcus és Escherichia coli baktériumokról kicsit később, egyelőre foglalkozzunk a folyóvíz legnemesebb összetevőjével!

Olimpiai vetületben szinte kínálja magát a visszakacsintás a dunai aranymosók hagyományaira, a folyóban ugyanis ma is ott rejlenek az aranypikkelyek, becslések szerint másfél köbméternyi homok vagy kavics átszűrésével lehet reménykedni egy gramm kiszitálásában. Felötlik a dunai, tiszai mondákat kötetbe gyűjtő Lipták Gábor elbeszélése az egykori szigetközi aranylesőkről, a folyóparti párbeszéd a szinte emberfeletti kitartást igénylő mesterségről.

„– Sok a szegény ember mindenfelé – sóhajtott az öreg –, a föld nehezen tartja el őket, másként kell szerencsét próbálniuk.
– A Duna meg hozza-viszi a teméntelen aranyat – nézett végig a lomposan hömpölygő folyamon Jóska – egész a tengerig!
– Mi pedig megvámoljuk, ahogy tudjuk – nevetett Bősi Márton.”

Az olimpiai álmokat most félre is tehetjük kicsit, a dunai egyenlőség ősi és természetes ígérete ugyanis éppen a hajdani szigetközi ember, Bősi Márton mondatában rejlik: a folyó aranyából részesüljön mindenki, függetlenül attól, hogy az illető tíz kilométeres nyílt vízi úszással, naphosszat tartó türelmes kavics­szitálással vagy csupán szelíd rakparti sétával venné le a maga vámját. Nem kell kiemelt csúcsesemény és globális csinnadratta ahhoz, hogy találkozzon egymással ember és folyó: a budapesti rakpartok „autópályátlanítása”, a gyalogosbarát partmenti környezet kialakítása segíti a törekvést, ahogyan az Erzsébet híd lábánál a korábbi lépcsősor tervezett visszaépítése is. Így a rakodópart alsó kövén ülve talán majd újra figyelmeztet minket valaki arra, hogy szívünk „a múltnak már adósa szelíd jövővel”, „s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés”.

A Duna-élmény demokratizálásának szándékát az idők során sokan sokféleképpen megfogalmazták már. Ha visszalapozunk a magyar sport történelemkönyvében, a nyitott szellemiség egyik legtisztább megmutatkozását észlelhetjük a 19. század végének meghatározó szereplője, a Hunnia Csónakázó Egyesület hitvallásában. A Lisznyai Damó Tihamér által 1882-ben alapított, gróf Teleki Pál elnöklete mellett működő klub felfogását így jellemezte az Uj Idők 1895-ben: „A Hunnia sportegyesület, a sportot azonban nem céljaként, hanem eszközként ápolja. Célja nem a kizárólagos verseny-training, mint inkább a társas életnek a testedzés szabad és kellemes keretében való fejlesztése.” Miután idén januárban volt alkalmam megcsodálni a Hunnia 1885-ös Fekete-tengeri expedíciójának emlékére készített lenyűgöző tablót a BOK-csarnok épületében, a Magyar Olimpiai és Sportmúzeumot 1990 és 2024 között igazgató Szabó Lajos irodájában, igyekeztem megismerni a nagy dunai túra hátterét. Így bukkantam Siklóssy László írására A magyar sport ezer éve című, 1929-es kiadványban: „Az 1883–84-es esztendők evezős sportéletét a hunn iram jellemzi. Igaz, hogy az evezős sportot az ideig egyfolytában a Nemzeti Hajós Egylet tartotta kezében. Csakhogy a Nemzeti egymagában nem tudta volna a zátonyra futott hajót visszajuttatni az árba, ha a Hunnia nem jön segítségére. A lankadt, unott csónakos világba a Hunnia hozott életkedvet, amely oly mértékben ragadt rá a Nemzetire, a régi, az idősebb kollégára, hogy túlcsapongó öntemperamentuma következtében ketté vált. […] Egyetlen klub nem ölelhet kebelére mindenkit, a klub végre is a hasonszőrű emberek érintkezésének előmozdítására van hivatva. Ezzel szemben a Duna mindenkié. És a sport is mindenkié. Mindenkié, aki sportintellektusa által méltónak bizonyul rá.”

A Hunnia évszázados gondolatát érdemes újra és újra leporolni. A „Duna mindenkié” és a „sport mindenkié” elv harmonikusan összecseng, talán csak némi „sportintellektus” kell a befogadásához. Figyelemre méltó, örvendetes fejlemény, hogy a labdarúgó Európa-bajnokság, illetve a párizsi olimpia apropóján született reklámok jelentős része éppen az ünnepelt bajnokok és a hétköznapi hősök világát elegyítette. Az üzenet világos: bezúzták a versenysport kirakatát, nincsenek többé szupercsillagok, vagy ha mégis, talán éppen nyugdíjas nénik vagy pancsoló gyerekek képében tempóznak a ráckevei strandon.

A Dunában ugyanis lehet fürdeni, persze kellő körültekintéssel, mégpedig a következő települések és partszakaszok kijelölt strandjain: Alsógöd, Baja, Dömsöd, Dunabogdány, Dunakeszi, Dunasziget, Dunaújváros, Felsőgöd, Győr, Halászi, Kopaszi-gát, Koppánymonostor, Mosonmagyaróvár, Nagymaros, Ráckeve, Római-part, Szentendre, Szigetcsép, Szigetszentmárton, Verőce, Zebegény. Bizonyára mindegyik fürdőnek megvan a maga varázsa, a szelíd folyóöbölben elnyúló dunabogdányi szabadstrand azonban egyedülálló élményt kínál, a maga természetes egyszerűségével és persze a környék legendás egyéniségével, a népszerű strandfelügyelővel, úszómesterrel, Brazillal. Orsós György alakjáról tavaly­előtt kitűnő portrécikket írt Nagy József, a 24.hu újságírója, itt olvastuk a Duna-parti bölcs észrevételét a folyón elharapódzó motorcsónakozás és luxusjach­tos pöffeszkedés kérdésében. „Húzzák a gázt, menőznek, verik a hullámot, zavarják a fürdőzőket. Azt hiszik, világot látnak, pedig nem látnak, nem hallanak semmit, csak a motor bőgését. Ha világot akarsz látni a vízről, menj evezni, a kenu sebessége mellett van módod csodálni a tájat, plusz átmozgatod a testedet, és máris jobban kívánod az életet, mintha punnyadnál a kormánykerék mögött.” És hogy miként szoktatja vízhez Brazil egy-egy dunai kenutúrán az elkényelmesedett, városi kanapégyerekeket? „Először csak a kezét merítettük bele, aztán a lábát is, és így tovább, a végén úgy evezett, mint egy olimpikon. És megtanulta, hogy nem szemetelünk, nem üvöltözünk, csak szépen beszélgetünk, haladunk, és közben megértjük, hogy vízen lenni a legjobb élet, nagyon király. Csak tessék vigyázni rá!”

Csak tessék vigyázni rá! – szól Brazil figyelmeztetése fürdőzőknek, hajósoknak, Duna-parti népeknek, de leginkább a folyóparti üzemek, ipari létesítmények, szennyvízkezelő telepek üzemeltetőinek. Júliusban a víz szennyezettsége miatt néhány napra le kellett zárni a dunakeszi és a zebegényi strandot, az eset pedig újfent rávilágított a Dunát fenyegető veszélyekre. Az illetékes Köjál-utód, a Nemzeti Népegészségügyi és Gyógyszerészeti Központ aktuális fürdővízminőségi térképe szerint a magyarországi Duna-szakasz vizsgálati pontjain szinte mindenütt „kiváló” vagy „jó” a legutóbbi négy idény adatát összegző éves minősítés, csupán a Római-parton és Szigetcsépnél „tűrhető”, és egyedül Dunakeszinél „kifogásolt”. A Szajna tisztításáért vívott harc nekünk, dunaiaknak is tanulsággal szolgál, Dunakeszi példája intő jel lehet – és nem csak az olimpiai tervezgetés keretei között. Maradjunk a hétköznapi fürdőzők, a folyópartot élvezők szempontjainál és a Hunnia ma is érvényes újításánál, amely – mint olvashattuk – „életkedvet hozott a lankadt, unott csónakos világba”. Ez lenne az igazi Duna menti iskola: a társadalmi egyenlőtlenségeket elmosó, közéleti zátonyokat kikerülő, politikai hullámverésre érzéketlen, lelkünkben az összetartozás illúzióját ringató, talán sohasem létezett Hunnia-szellem.

„Mióta ő zúgva kivágott, boldog népet itt sohse látott” – írta Ady Endre A Duna vallomása című versében. De az is lehet, hogy csak nem járt a költő a dunabogdányi strandon.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!