Egy az egymillióból – Ballai Attila publicisztikája

MILÁK KRISTÓF TITKÁT nem én fogom megfejteni. Nem is tudnám. Talán ő maga sem. Mert túl van az a hétköznapi lét, a ráció, a számokkal, sőt akár betűkkel leírható világ határán. Mivel úszó mesteredző és sportpszichológus sem vagyok, hipotéziseket sem állítok fel. Mindezek helyett leginkább a szerdán a 200 pillangón elért második helyezése, illetve annak előélete üzenetét igyekszem dekódolni, mert úgy gondolom, a magyar sport és – elsősorban – a fiatal ígéretek, klasszisjelöltek számára és szempontjából az a legfontosabb. Hogy ez az olimpiai ezüst nehogy azt a félreértést gerjessze bárkiben, lám, így is lehet. Mert nem lehet, úszásban meg aztán végképp nem; illetve, ahhoz Milák Kristófnak kell születni. (Máris hozzáteszem: Milák 100 pillangón még úszik – jelen állás szerint legalábbis – Párizsban, de akárhogyan is szerepel ott, az alábbiak érvényességén szerintem nem változtat.)

Kezdjük a média és a talán a közvélemény számára a leglátványosabb és legfájdalmasabb, ám messze nem a leglényegesebb elemmel: nem nyilatkozik, pontosabban nem kommunikál. Mondhatjuk persze, ez mással is megesett már. Például egy párizsi olimpiai bajnokunkkal, Pósta Sándor kardvívóval, igaz, még 1924-ben. Pósta betegesen irtózott a nyilvánosságtól, győzelme után is azonnal bezárkózott a szállodai szobájába, és a tőle interjút kérőnek csak a névjegyét küldte ki, ennyit ráfirkantva: „Megnyertem az olimpiai bajnokságot! Ez az én nyilatkozatom!”

Csakhogy Milák sem a médiával, sem a társaival, a saját sportolói közegével, sem az edzőjével, sem a szövetségi kapitánnyal, sem a szövetség elnökével nem érintkezik, hívásaikat sem fogadta. Hogy ezt megtehette, az nem tőle függött, de mivel ennek a cikknek ő a témája, ezt most ne bontsuk ki. Egyébként pedig úgy tűnik, nem versenyzői, hanem emberi minőségében is ez a viszonya a szűkebb és a tágabb környezetével, így a probléma – bár nem tudom, ő ezt annak éli-e meg – általánosabb. A kollégáknak ezért mindig csak annyit javasoltam, ne akarjanak Milák agyával gondolkodni, lelkével érezni, a „mi” hagyományos eszközeinkkel hatni rá, mert ő egészen más. Talán még annál is sokkal inkább, ahogyan azt sejtenénk.

Ennyit a szárazföldi lényről, nézzük az úszót! Akinek a szakemberek egybehangzó vélekedése szerint rendkívüliek az adottságai, a speciális izmaival, a lábtempójával, a végletekig késleltetett savasodásával pillangózónak teremtetett. Ennek köszönhetően nyert olimpiát, vb-t, Eb-t, repesztett világcsúcsot. És eltűnését követően ugyancsak ennek köszönhetően tért vissza káprázatosan Párizsban: kedd reggel az idén először „ment be” 1:54, aztán este már 1:53 alá, és produkált a szerdai fináléban 1:51.75-öt. Miközben a racionalitás határán belül mozgók többször megfogalmazták saját szempontjaik, tapasztalataik szerinti jogos aggályaikat: ilyen felkészüléssel képtelenség másfél napon belül háromszor teljesítve a 200 pillangót, folyamatosan és jelentősen javítani.

De Milák egyrészt más, másrészt senki sem ismerheti, milyen volt az az „ilyen felkészülés”. Csak annyit tudni, mikor, hol, kivel mit nem csinált. Semmit, ami egy normális olimpiai felkészülés része lenne. De hogy eközben mikor, hol, kivel és mit művelt, azt csupán találgathatjuk. Eredményei ismeretében még döbbentebben, még nagyobb bizonytalansággal. A szintjének megfelelő, de névtelen, vagy nagyon is ismert, ám személyiségét fel nem fedő edző, szakember segítette? Nagyon kevéssé valószínű. Elrejtőzve, egyedül, egy eldugott, rozzant létesítményben, egy magánuszodában vagy valamely folyónk holtágában őrültre hajtotta, dolgozta magát, ám ezt gondosan titkolta, és inkább a tehetségét tékozló, felelőtlen, öntörvényű, megzabolázhatatlan valaki benyomását keltette, hogy mindenkit félrevezessen, megpukkasszon? Még valószínűtlenebb. Hát akkor? Hónapokon át lógatta a lábát egy stégen pecázva vagy szenvedélyének hódolva különleges gyorsulású autókat tesztelt? Akármilyen istenáldotta tehetség is, kinézete és időeredményei alapján ez is kizárható.

Az igazság valahol e két szélsőség között lehet. Annyi megkockáztatható, jóval kevesebbet és kontroll nélkül dolgozott, mint akiket legyőzött, mint az az egy, aki őt legyőzte, mint a döntő közelébe sem került sporttársai. Árulkodó, hogy Virth Balázs, aki, azt hiszem, papíron még a trénere, a párizsi rajt előtt kijelentette, nincsen igazán jó formában; ő meg eszerint nem volt igazán képben. Milák korábbi edzője, Selmeci Attila, akivel még együtt is működött, a francia Marchand-nal vívott párviadaláról találóan fogalmazott: „nem a tehetségesebb, hanem a jobban felkészült versenyző nyert. Kristóf a pillangóra született. Olyan adottságai, mint neki, senkinek sincsenek. Ha ő elvégzi ugyanazt a felkészülést, mint Tokió előtt, akkor most nem kérdéses, kinek szólt volna a himnusz.”

Jártam számos úszóvilágversenyen, kilenc vb-n, Eb-ken, ez a hatodik olimpiám, láttam diadalmaskodni Darnyit, Egerszegit, Rózsát, Czenét, Kovács Ágit, Cseh Lacit, Gyurtát, Risztovot; „Egér” vízfekvésére azt mondták, egyedülálló a föld kerekén, Kovács Ági alsó végtagjait mellúszólábtempóra formálták – e sok, egymástól és a hétköznapi emberektől erősen különböző klasszisban azért volt némi közös. Az úszás – olykor talán gyűlölet melletti – tisztelete és a tehetséggel járó felelősség felismerése és vállalása, az iszonyatos mennyiségű munka.

Milák Kristóf még közéjük sem sorolható be. Én legfeljebb Abebe Bikilát mérném hozzá. Aki kicsi etióp faluban, pásztor fiaként született, ő is pásztorkodott, majd Addisz-Abebában, a fővárosban belépett a császári testőrségbe, egy felvonuláson meglátta egységes melegítőben feszítve az 1956-os olimpiára készülő olimpikonokat, az élmény hatására futni kezdett, és négy évre rá, 1960-ban, Rómában mezítláb futva nyerte meg a maratonit.

Az atlétika felkent szaktekintélyei azt mondták, ilyen nincs. De volt. Más kérdés, hogy Bikila megszállottként edzett tovább, és győzött 1964-ben, Tokióban is. Ahogyan mondják, megvédte címét. Milákról most meg azt olvasom, nem védte meg – de ez tévedés. Nem is kellett megvédenie, tokiói aranyérme és érdeme elvehetetlen.

Párizsi teljesítménye okán pedig az a visszatérő vélekedés, hogy ki kell dobni az elmúlt évtizedek úszó-szakirodalmát. Én ellenben mindenkit tisztelettel kérek, ne tegye! Éppen ellenkezőleg. Az ifjú úszópalántákat határozottan arra intem, meg se kíséreljék követni Milák Kristófot! Kivéve, ha hasonló adottságokkal születtek. Mert különben az ő „módszereivel” a tömbházbajnoki döntőig sem jutnak el. Azaz, ami eddig mindenkire érvényes volt, az továbbra is érvényes egymillióból 999 999 emberre, gyermekre. A versenysportok túlnyomó többségében a munka, a szenvedély, az alázat, az áldozat semmivel sem váltható ki. Még mindig igaz Balczó András örökbecsűje is: nem a siker, hanem a sikerhez vezető út a fontos. Végig kell tehát járni.

Ennek szellemében, a bajnokok életpályája, példája, kisugárzása az őket követő nemzedékekre is kihat. A szülők általában azért fogják kézen csemetéiket, és viszik el őket a közeli uszodába, vívóterembe, pályára, mert az adott sportágban valakitől olyan élményt kaptak, hogy felsóhajtottak: szeretném, hogy a mi gyermekünk is ilyen legyen! Hogy Milák Kristóf e tekintetben milyen inspirációkat ébreszt, azt megtippelni sem szándékozom. Azt viszont állítom, ebből a szempontból egyre megy, hogy szerdán ezüstöt szerzett, nem aranyat.

Miként az is, hogy e sorok írása után, csütörtök este mire ment Kós Hubert 200 háton. Ha megnyerte végre első párizsi bajnoki címünket, háromszoros hurrá! Ha nem, akkor is érdemes a gyerkőcöt elvinni úszni; Kós Hubertnek vagy Németh Nándornak lenni olimpiai bajnokság nélkül is jó.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!