Érmeink és érdemeink – Ballai Attila publicisztikája

NEM ÉLMÉNYEKÉRT, HANEM ÉREMÉRT megyünk – adta ki a jelszót, egyúttal határozta meg a célt Laurencz László, női kézilabdázóink szövetségi kapitánya 1996-ban, az Atlantába indulás előtt. A lányok aztán valóban bronzzal tértek haza – és emellett rengeteg élménnyel, mert azokat az olimpián nem nyeri, még kevésbé veszítheti el a sportoló, azokért nem kell küzdenie, hanem zuhognak rá, szakadatlanul, minden percben. És idővel éremértékűvé nemesülnek. Ennek bizonyságául, amikor manapság beszélgetek az idén nyáron kilencvenedik életévét teljes szellemi frissességben betöltő Laurencz mesterrel, sohasem érmekről, hanem élményekről esik szó.

Helyzetemből adódóan én eleve „csak” utóbbiakat hozhattam Párizsból. A hivatalos és számszerű értékeléseket megelőzve alább ezekből adom közre a nekem legfelemelőbbeket, legmaradandóbbakat; úgy gondolom, ezek legalább annyira meghatározzák egy közösség, egy csapat hangulatát, önképét és kisugárzását, a nagyvilágnak mutatott arcát, rá hagyott emlékezetét, mint a medáliatáblán elfoglalt végső helyezés. És állítom, e tekintetben még jobban állunk, mint ahogyan azt e sorok írásakor a szombat délelőtti állapot, az 5–5–5 arany, ezüst és bronz mutatja.

A férfi párbajtőrözők csapatversenyében én például magamban két győztest hirdettem. Az első természetesen a mi együttesünk volt, amely idegölő és lélekemelő döntőben, megindító sportolói, még inkább emberi tartással, aranytussal kerekedett felül 26–25-re a japánokon. A vívóvilág kinyílásával annak eszköztára és illemkódexe is színesedett, latin-amerikai temperamentummal, közel-keleti csalafintasággal, furfanggal, cirkusszal, reklamálásokkal, percek alatt gyógyuló „súlyos” sérülésekkel, pengecserékkel, kikötődött és nehezen újraköthető cipőfűzőkkel. Ez a finálé azonban azt a kort idézte, amikor párbajtőrcsapatban legutóbb, 1972-ben nyertünk – és ez a vesztes érdeme is. Sőt! A címvédő japánok egyetlen zokszó és felesleges gesztus nélkül jutottak el a döntő tusig, és amikor nem adták, hanem kapták – egy minutummal azután, hogy életük, de legalábbis pályafutásuk egyik legragyogóbb esélye tűnt tova, felsorakoztak négyen egymás mellé a pástra, levették a sisakjukat, és néma meghajlással, főbólintással köszöntötték legyőzőiket, az új bajnokokat, a magyarokat és a közönséget. Egy pillanatra megállt az idő, pontosabban visszazökkent legalább kétszáz esztendőt, a szamurájok korába. Még az egyébként e sportágban egészen szokatlan módon, folyamatosan zajongó, üvöltöző, hazai érdekeltség híján is „lé blőző” francia publikum is elcsendesedett, talán meghökkenve azon, hogy így is lehet.

Vagy úgy, ahogyan férfi pólósaink tették az olaszok elleni negyeddöntőben. Nem azzal, ahogy nyertek. Hanem azzal, ahogyan belesüppedtek egy 0–4-es szakaszba. Mint ismert, az ellenfél 3–3-ra egyenlített, de a gólszerző, Francesco Condemi a lövésnél túllendítette a karját, és akaratlanul is arcon találta, megsebezte Jansik Szilárdot. Egy téves, koncepciójában hibás ítélettel azonban megsemmisítették a gólját, mi kaptunk egy ötméterest, az olaszok meg egy négyperces kiállítást. Háromszoros büntetés egy meg nem történt vétségért. 3–3 helyett 4–2, elképesztő előnyhöz jutottunk, olyanhoz, amit az olaszok szemrebbenés nélkül kihasználtak volna, az élen korábbi legcsibészebb, legkíméletlenebb játékosukkal, jelenlegi szövetségi kapitányukkal, Alessandro Campagnával. A mieink bezzeg le­blokkoltak. Bénította őket az érdemtelen, a meg nem szolgált előny, az ajándék. És bevallom, én ezt nagyon díjaztam. Egy általam vad fantáziával elképzelt, idilli létben szándékosan kihagytuk volna a büntetőt, engedtünk volna egy gólt a riválisnak, és lehívtuk volna négy percre egy emberünket; ez persze lehetetlenség, tébolyda, ha Varga Zsolt meglépi, ízekre szedik. A legszebb az egészben, hogy szerintem akkor is nyerünk, és most rólunk beszélne a világ. De fiaink így is, a tudatalattijuk által fékezve megkegyelmeztek a megtört, ám áldozatszerepéből dacot merítő vetélytársnak, amely fordított is 2–4-ről 6–4-re. Vogelék életfunkciói csak ekkor tértek vissza, már újra egyenlő feltételek mellett, azaz mínusz kettőnél, miután vezekeltek azért, amit nem ők követtek el, de a kedvezményezettjei voltak. Majd nemes küzdelemben diadalmaskodtak.

Méltósággal tudtak győzni – manapság ez sem sikerül mindenkinek –, aztán két napra rá a horvátok ellen méltósággal veszíteni. Mint a pólós és kézilabdás lányok a negyeddöntőben, férfi kéziseink a franciák elleni, a továbbjutásról határozó kiesési csoportrangadón. Pedig éppenséggel mindannyian okolhatták volna a „külső körülményeket”, a biztossá vált vereség keserves pillanataiban elégtételt vehettek, üthettek, vághattak volna; ezzel szemben „szamuráj” módjára tisztességgel felsorakoztak, összeölelkeztek, és gratuláltak az ellenfélnek. A saját, rég letűnt „gloárjában” tündöklő francia közönség pedig minden esetben dörgő tapsviharral, integetéssel, „Hongrie, Hongrie!” üdvözléssel, még egy-egy raccsolós „Ria, Ria, Hungáriával” is elismerte, értékelte ezt. Amikor meg két kollégám magyar mezben betért a kézilabdacsarnok melletti étterembe egy gyors öblítésre, az ott ünneplő helyi asztaltársaság ugyancsak vastapssal fogadta őket, és rögvest sört rendelt és fizetett nekik.

Azért persze nemcsak tisztességgel, emelt fővel veszítettünk, hanem nyertünk is. Nem is akárhogyan, nem is keveset. Mindegyik arany, mindegyik érem ugyancsak feledhetetlen, de közülük is kiragyog talán, amiképpen a 10 kilométeres nyílt vízi úszásban Rasovszky Kristóf örült a bronznak. Mármint sporttársa, Betlehem Dávid harmadik helyezésének. Hiszen alighogy kikászálódott majd’ kétórai tempózás után elsőként a Szajnából, máris fordult vissza, hogy üvöltve biztassa Dávidot. Néhány másodperccel a saját olimpiai bajnoksága, karrierje beteljesülése után! Mint amikor 1952-ben az akkor 42 esztendős sportlövő, Takács Károly nem is a maga aranyáért szorított – tudta, hogy az meglesz –, hanem azért, hogy 17 éves tanítványa, Kun Szilárd végezzen mögötte másodikként.

E kettős sikerről és a többi helsinki hőstettről még csak közvetve értesülhetett Rózsás János. Ugyanis a Szovjetunióban raboskodott hadifogolyként, és mint Keserű ifjúság című könyvében megírta, őreik egyszer csak más szemmel néztek a magyarokra, mert hírül vették, hogy azok a finnországi olimpián halmozzák az aranyakat, és akik ilyesmire képesek, csak nem lehetnek olyan alávaló nemzet fiai.

A sport közege ezért is különleges. A nemzetek közötti vetélkedés logikájából is természetesen adódóan, lokálpatrióta és patrióta töltetű, mégis nemzetek fölötti értékközösséget alkot. Nemcsak a pálya, hanem a lelátó népe is. Itt a győztes még bajnok, bálvány, nem sztár, nem celeb – csak a szélesebb nyilvánosság elé kilépve válik akaratlanul is azzá –, és a vesztes sem lúzer, hanem különleges képességekkel megáldott, hatalmas szenvedélyeket, energiákat mozgósító ember, akinél történetesen akadt egy – vagy több – még jobb.

Szoktuk mondani, ha arról már nem is álmodhatunk, hogy az emberiség rendre a jót cselekedje, addig nincs nagy vész, amíg az esetenkénti rossz cselekvés mellett legalább még a jót méltányolja. Addig nem érdem, nem dicsőség rossznak lenni – legfeljebb hasznos. A sport világára ez még feltétlenül érvényes. Ennél szélesebbre azonban most nem nyitnám ki ezt a gyorselemzést.

Már csak azért sem, mert ma véget ér a 2024-es nyári olimpia. Érmeink pontos számát még nem ismerhetem. Érdemeinknek, a magyar sportolók érdemeinek viszont szemtanúja lehettem, és jelentem, jól állunk, mindenféle szívbéli örökranglistán.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!