Rendezői jobb – Deák Zsigmond publicisztikája

RENGETEG ASPEKTUSBÓL lehet szemlélni a javában zajló párizsi olimpia eseményeit a finoman szólva is megosztó megnyitótól kezdve a majdani záróünnepségig. Mindenkinek megvan a maga szubjektív szemszöge, ezt illik tiszteletben tartani, azt viszont szintén illik nem elfeledni, hogy – bár a mai korszellem próbálja vitatni – léteznie kell egy objektív, (majdnem) mindenki által elfogadott igazságnak is. Amolyan halmazok metszetének, ha úgy tetszik. Egyelőre nem megyek bele a meztelen kék emberes, női bokszolós versus biológiai férfis, Szajna-fekáliás bulvár­utcába, egyszerűen csak jelzem, egyben remélem: a (nem csak az ötkarikás játékok kapcsán) hagyományos értékeken és alapvetően magyar érdekeken nyugvó alapállásommal talán nem lógok ki a sorból. S bizonyára azzal sem, hogy normális határok között nyitott vagyok a konszenzusra.

Innen nézve próbálom megvizsgálni az olimpia­rendezés kérdését. Egyelőre nem a franciát, hanem a magyart, az előbbire ráérünk akkor, ha rendben befejeződik az idei nagy esemény, elülnek a hullámok, s minden bekerül a mérleg serpenyőibe. Őszintén szólva nem szeretnék itthonról okoskodni, amíg helyszíni tudósítóink el nem mondják, mit tapasztaltak, s meg nem jelennek ez első hiteles gazdasági elemzések. Maradjunk tehát magunknál, magamnál. Én úgy vagyok a budapesti olimpia feltétlen híve, mint egy józan és őszinte magyar sportrajongó, aki nem szeretné, ha belerokkannánk a rendezésbe, de a lehetőséget sem szeretné megint elszalasztani. De mikor jön el? A lapok ugyanis eléggé sokáig le lettek osztva: anno a visszalépésünk után a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) gyorsan odaadta 2024-et Párizsnak, 2028-at Los Angelesnek, aztán már nem hagyományos kandidálás, hanem valamilyen homályos „felkérés” alapján 2032-t Brisbane-nek. S állítólag 2036-ra felkészül Doha, májusban legalábbis a Relevo nevű internetes sportnapilap azt írta, a katari olimpiai bizottság és a NOB közel áll a részletek véglegesítéséhez, annak ellenére, hogy még több ázsiai és néhány európai ország is kifejezte szervezési szándékát. Katar mellett szól a kontinensek körforgásának íratlan szabálya (Európa, Amerika és Óceánia után, potens afrikai jelölt híján megint Ázsia „jönne”), s először lehetne olimpia a Közel-Keleten. Ráadásul az arab nagyváros számos világversenynek adott otthont sikerrel a közelmúltban: 2015-ben a férfi kézilabda-, 2016-ban az országúti kerékpáros, 2019-ben az atlétikai, 2022 végén a labdarúgó-, tavaly májusban a cselgáncs-, idén februárban pedig a vizes világbajnokságnak.

Valóban, a Közel-Keleten először lehetne olimpia, de Közép-Európában is, ahol mi gyökereztünk le immár több mint ezeregyszáz éve. Ráadásul a rendezési pedigrénk legalább olyan, mint az araboké (gyakorlatilag az összes kisebb-nagyobb olimpiai sportág világ- és/vagy Európa-bajnokságának otthont adtunk), igazából csak a futball-vb hiányzik a palettánkról. Nyilván ez nem kétszereplős történet, mégis érdemes megtenni az összehasonlítást. Eredmények tekintetében „sok–kevés” ide, hiszen Magyarország szerény mérete és népességszáma ellenére sportnagyhatalom, a nálunk is kisebb Katar ellenben enyhén szólva sem. Viszont arrafelé, ha nem is kolbászból, de olajoshordóból van a kerítés, az anyagi lehetőségek (s ezáltal a NOB-on belüli lobbizás) tekintetében ott a pont. Katarban a kandidálás mögötti társadalmi egységet könnyen megteremti az emírség a maga jól bevált hagyományos módszereivel, nálunk ez bizony másképp van a nagy demokrácia közepette. Ám miután az annak idején a pályázatunk megtorpedózásával berobbanó hazai politikai erő, a Momentum eltűnni látszik a történelem süllyesztőjében, kissé felbátorodtam. Hát még akkor, amikor Karácsony Gergely, Budapest ellenzéki főpolgármestere közösségimédia-oldalán közzétett bejegyzése szerint személyes párizsi találkozójukon egyetértett Thomas Bachhal, a NOB elnökével azzal kapcsolatban, hogy Budapest már most is képes lenne egy nyári olimpia megrendezésére. Ha Karácsony velünk, ki ellenünk? – kérdezhetnénk, mert ő eddig enyhén szólva sem pártolta az ötkarikás házigazdaságot, hasonlóan minden más sporteseményhez vagy sport célú beruházáshoz. Most viszont ezt írta: „Egyetértettünk abban, hogy Budapest már most is rendelkezik szinte az összes olyan sportlétesítménnyel, ami egy nyári olimpia megrendezéséhez szükséges. Azt azonban személyesen is tapasztaltam, hogy még az összehasonlíthatatlanul fejlettebb infrastruktúrával rendelkező Párizsnak is rendkívüli kihívás egy ekkora sportesemény megrendezése.”

Sportnapilap lévén nem mennék bele aktuálpolitikai elemzésbe a főpolgármester – az én szám íze szerint kedvező irányba történő – pálfordulásáról, inkább a magunk tollával ékeskednék. Orbán Viktor miniszterelnök ugyanis 2023 végén a Nemzeti Sportnak nyilatkozta azt, Budapesten nagy léptékű állami városfejlesztés csak akkor történhet, ha előáll valamivel, ami minden magyarnak fontos. A nyári ötkarikás játékok megrendezése épp ilyesmi, s nekem mindegy, ha ez motiválta Karácsony Gergelyt a hirtelen jött olimpiapártiságban, vagy valami más, örvendek neki. Mondjuk 2036-ban, esetleg inkább 2040-ben, amikor valamivel reálisabb esélyünk lenne a rendezésre, szerintem már nem lesz a posztján… Vele vagy nélküle, fontosabb kérdés, gazdasági szempontból mennyire éri meg egy ekkora esemény tető alá hozása, erre viszont nehéz adekvát választ adni. Visszaemlékezve, amikor ebben az évezredben – mert korábban is voltak már próbálkozások – újra felvetődött a magyarországi olimpiarendezés ötlete, az úgynevezett megvalósíthatósági tanulmányt mindig a megrendelő szándékai szerint alakította a készítő cég: optimista vagy pesszimista rezümét rittyentett a végére. S ha kellett, néhány év múlva elővette és megint átgyúrta, ahogy a kedves vendég kívánja… Szóval ettől nem lettünk okosabbak, de az idei játékok kapcsán sem, legalábbis én pár napon belül ugyanazon a platformon, a vilaggazdasag.hu-n olvastam (csak a cikkek címeit idézve): „Kiszámolták, hogy mekkora biznisz a franciáknak az olimpia – óriási üzletről maradhatott le Magyarország”, majd ezzel szöges ellentétben „Sportturizmus: átokká vált az olimpia Párizs számára”.

Ami tény, hogy az újkori olimpiarendezések történetében voltak nagy bukták (például Montreal, 1976 és Athén, 2004) és kifejezetten sikeres projektek (London, 2012) egyaránt, ez is egy szakma, meg kell és meg lehet tanulni. Gyulay Zsolt, a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) elnöke mindenesetre már Párizsból nyilatkozta lapunknak: „A szervezés és az egész, ami mögötte van, kérem, ne bántsanak érte: százszor jobb olimpiát tudnánk csinálni. Szervezésben, transzportban, szállásban, megközelítésben és a helyszínekben is. Ebben teljesen magabiztos vagyok.” Viszont olimpiai bajnokként és gyakorló sportvezetőként már a rendezésen túlmutató leendő eredményességről is beszélt, nem becsomagolva sztaniolpapírba a mondandóját: „Ha abban gondolkodunk – és én ebben gondolkodom természetesen –, hogy valamikor Magyarországon olimpiát rendezzünk, akkor alapvető változtatások szükségesek ahhoz, hogy amikor odaérünk, nagyon sikeres csapatunk legyen.”

Hiszen ez is a házigazdák „dolga”, de hogy mikor lesz a miénk, 2036-ban, 2040-ben vagy még később, tényleg nehéz lenne megjósolni. Egyáltalán, lesz-e még akkor olimpia? Az ókorban időszámításunk előtt 776-tól időszámításunk szerint 393-ig, összesen tehát több mint ezer esztendeig volt, majd ezerötszáz év szünet elteltével újra lett, s a nagy háborúk okozta kényszerszüneteket kivéve 1896 óta tartja magát. A világ jelenlegi helyzetét nézve csak reménykedhetünk, hogy marad az ezeréves nagyságrend. Nekünk, magyaroknak viszont készen kell állnunk, mert a játékok megrendezéséhez nem kizárólag gazdasági erő, hanem lelki elhivatottság és közös akarat is szükségeltetik. A tendenciák alapján van rá esély, hogy amikor eljön az időnk, mindkettővel jól állunk majd.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!