Ép lélekkel – Ballai Attila publicisztikája

MELYIK A LEGSIKERESEBB OLIMPIÁNK? Helsinki, 1952, 16 bajnoki cím – minden átlagos magyar sportkedvelő kapásból rávágja a választ. És a legsikeresebb paralimpiánk? Jelentkezzen, aki tudja! Senki? Nem baj, nincs ebben semmi szemrehányás. Nekem sem ugrott be, utána kellett néznem: 1984, New York, 13 arany, 11 ezüst, 5 bronz. E mindmáig páratlan nyerősorozat után nem borította el eufória az országot, nem állították meg a körúti villamost, nem fürödtek a népek a szökőkutakban. Miként most sem fognak, pedig a vasárnap zárult paralimpián is halmozták a mieink az érmeket.
Hogy mi ennek a magyarázata? Semmiképpen sem az érzéketlenség. Párizsban is folyamatosan telt ház előtt zajlottak a versenyek és rendre vastapssal zárultak. Inkább az, hogy ha ez így nem is mondatik ki, ez az a sportesemény, amelyen a nézőnek – aki éppen ezért elsősorban nem is szurkoló, hanem színházi vagy inkább koncertközönség – elsősorban nem az eredmény számít. Ezért nincs, aki a lelátóról dühösen, elkeseredetten távozna, és nem láttam még egyetlen tudósításban sem leírva, hogy X vagy Y paralimpikon csalódást okozott. Nem is tehette, mert önmagát biztosan legyőzte már a puszta részvételével. És ez az a terep, ahol a coubertini eszmének még maradéktalanul érvényesülnie kellene.

Több okból is, és ezek nagy részéről már számos alkalommal írtunk, beszéltünk. Az egyikről viszont elvétve sem, pedig a végletekig kiélezett párizsi versenyek, futamok kapcsán többször is eszembe jutott: meggyőződésem szerint nincs két sportoló az indulók között, aki hajszálra ugyanolyan fogyatékkal élne. Így a rokkantsági fokozatokba, különböző kategóriákba sorolás csak enyhíti a feltételek és az esélyek (itt most együtt járhat e két, gyakran összekevert kategória) egyenlőtlenségét, de ki nem küszöbölheti azokat. Hiszen két ugyanannyira makkegészséges ember talán van, de két, a legaprólékosabb mércével mérve is ugyanannyira beteg és sérült nincs. Ez pedig döntő tényező ott, ahol villanásnyi idők vagy centiméterek határoznak. Illés Fanni például a 100 méteres mellúszásban négy századdal végzett az első mögött, másodikként. Ez pár körömhossz, a hagyományos olimpián balszerencse. A paralimpián – az előbb mondottak értelmében – ha az előtte célba érő csak egy picit is jobban tudta lábbal hajtani magát, akár igazságtalanságnak is tűnne. De itt nem ez a legfontosabb. Illés Fanni sem utalt erre egyetlen szavával, gesztusával sem, boldogan, kiegyensúlyozott, bölcs derűvel fogadta az ezüstöt. Hiszen csak ő és a legszűkebb környezete élte át, honnan jutott hova. Súlyos születési rendellenességekkel jött világra, ahogy olvastam, az orvosok gyakorlatilag lemondtak róla, ellentétben a szüleivel. Tizenkét évesen kezdett úszni, Tokió paralimpiai bajnoka, de elsősorban is teljes ember és édesanya. Hát kell ennél több? Mit számít mindehhez képest az a nyamvadt négy század? Erre gondoltam akkor is, amikor az egyik futódöntőt nézve, hagyományosan „sportos” reakcióval egy pillanatra felforrt a vérem, mert azt láttam, hogy nyilvánvalóan nem azonos testi adottságú sprinterek vetélkednek egymással, és már az első métereken kitűnt, kizárt, hogy a leginkább hátráltatott megelőzze a többieket.

Más megoldást nem látnék, csupán azt, ha annyi kategória lenne, ahány résztvevő, így persze mindenki egyedül indulna a maga viadalán, és mindenki nyerne is.

Szerintem pedig pontosan ez a lényeg: így is mindenki nyer. Mert magával kell megharcolnia. Kezdetben bizonyára önnön kishitűségével, szorongásával, és talán a mikrokörnyezetével, azokkal, akik a legjobban szeretik és féltik, és akiket ő a legjobban szeret. A család, a barátok, a kollégák esetleges értetlenkedésével, hogy miért nem ír verset, miért nem ássa bele magát inkább a kvantummechanikába, bármibe, ahol tökéletesen egyenlő esélyekkel indulna?

A paralimpikonok azonban valamiért a nehezebb utat választották. Mint hajdan két kedvenc magyar sportbálványom. Egyikük Halassy Olivér. Nyolcévesen megpróbált felugrani a mozgó villamosra, de becsúszott a jármű alá, bal lábát térd alatt amputálni kellett. Olyan sportágat keresett hát, ahol ez nem hátrány, és talált, kettőt is. Vízilabdában 1932-ben és ’36-ban olimpiai bajnok, háromszoros Európa-bajnok, 1931-ben, Párizsban az 1500 méteres gyorsúszásban Eb-t is nyert – hogy „fél” lábtempóval miként, el sem tudom képzelni. Másikuk Takács Károly sportlövő, hivatásos katona, aki 1938-ban gránátbalesetben elvesztette jobb kézfejét, emiatt megtanult ballal lőni. Egy évre rá már az ötalakos gyorspisztolycsapat vb-győztes tagja volt, 1948-ban és 1952-ben egyéni olimpiai bajnok.

Akkoriban, nem lévén még paralimpia, érthetően az eredmény volt az elsődleges, de én azért tartom Halassyt és Takácsot a legnagyobbnak, mert először és elsősorban saját magukat kellett legyőzniük.
Hadd őrizzem meg magamban az illúziót, hogy az 1960-ban létrehívott paralimpián még mindig ez a prioritás. Hogy a sportolók itt sokkal inkább összeadják az erőiket, mint összemérik. Hogy a másik sikeréből is lehet hitet, tartást meríteni. Hogy aki doppingol, aki a kedvezőbb besorolásban bízva a valósnál sérültebbnek mutatja magát – nem beszélve arról a bizonyos 2000-es „értelmi fogyatékos” spanyol kosárcsapatról, amelynek tizenkét tagjából tíz szellemileg is teljesen ép volt –, aki bármiféle sandasággal él, az a kirívó kivétel, és a hivatalos büntetésnél is jobban sújtja társai megvetése.

Remélem, ez így van. Mindenesetre aggasztó képet festett a párizsi rajt előtt Novák Károly Eduárd, a csíkszeredai születésű, román színekben paralimpiai bajnok kerékpáros, Románia korábbi sportminisztere, aki szerint politikai nyomásra osztják fel újra a sérültségi osztályokat, így egyre látványosabban kerülnek be alig sérült sportolók, kiszorítva onnan a végtaghiányosokat és valóban fogyatékkal élőket. „Meg kell kondítanunk a vészharangot, mert lassan kívülről kell néznünk a saját versenyeinket” – jelentette ki Novák Károly Eduárd, és ezt értem legkevésbé. Hiszen a mindenki számára nyilvánvaló csalás pillanatnyi dicsőséget sem jelenthet. Akkor kizárólag a pénz?

Merészelem remélni, hogy nem. Ezért megint csak oda lyukadok ki, hogy a paralimpián nekem messze nem az eredmény a legfontosabb. Hanem az ember és az ő története. Az én legkedvesebb „parasportolómnak” például a nevét sem tudom. A Népligetben szoktunk találkozni, rendre szemben fut velem, bal lába és karja merev, minden lépése küzdelem. És egyben minden lépése győzelem. Még csak a szememmel, a kezemmel intettem neki, megszólítani nem akartam, nem is mertem, nem tudom, hogyan fogadná. Miközben ő is vastapsot érdemelne. Lehet, hogy paralimpiát is nyerhetne. Akár többet. Így viszont nem négyévenként, hanem naponta győz, igaz, sokkal kisebb nyilvánosság előtt.

Ezért nem tartom számon, hogy negyven esztendeje hány aranyat nyertek a magyarok New Yorkban. És ezért nem böngészem a párizsi éremtáblát sem. Mert szerintem riasztóan torz logika az, amelyet egy magyar paraedző így fogalmazott meg még az 1990-es években: a jövőben nehezebb lesz jól szerepelni, mert várhatóan jelentősen megnő a konkurencia a délszláv háború miatt.
Ezzel szemben én azt állítom, egy idilli világban egyetlen érmet sem nyernénk, egyetlen indulónk sem lenne, sőt, paralimpia sem, mert minden ember tökéletes egészségben élne. Mivel azonban ez teljességgel lehetetlen, a paralimpia hasznos, üdvös és kitűnő találmány – ha minden résztvevője joggal győztesnek tarthatja magát. Ha nem is teljesen ép testben, de irigylendően ép lélekkel. És ha ebbéli hitében senki, aki az aranyakat számlálná és az eredményeket hajszolná, nem próbálja megingatni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!