Menekülési útvonalak – Ballai Attila publicisztikája

Öngyilkos lett egy fiatal lány. Nem kínozta sem gyógyíthatatlan betegség, sem magány, nem dobták el maguktól a szülei, nem sanyargatta fizikai vagy lelki nyomor, nem ismert, hogy valaha is feldolgozhatatlan trauma érte. Épp ellenkezőleg. Julia Ituma tündökletes tehetségű élsportoló volt, az olasz Novara röplabdázója, utánpótlás Európa-bajnok, tizennyolc esztendős, sikeres és népszerű ifjú hölgy. Előtte állt az élet. Csütörtök hajnalig. Szerda este csapatával sima vereséget szenvedett Isztambulban, a BL-elődöntőben, majd a szállodai kamera felvételeinek tanúsága szerint egyedül téblábolt a kihalt, éjszakai folyosón, aztán lekuporodott a földre, hosszasan ücsörgött, végül benyitott a szobájába. Ez az utolsó kép róla. Kivetette magát a hatodik emeletről, másnap reggel találtak rá. Édesanyja nem hiszi el, hogy öngyilkos lett, hogy e tragédia megtörténhetett. Én is alig hiszem, pedig holtában hallottam először Itumáról.

Lendvai Miklóst valamelyest ismertem, az ő februári halálhíre ezért még mélyebben megfogott. Ifiválogatottként elszakadt keresztszalaggal játszott végig mérkőzést, zalaegerszegi edzőként egy sajtótájékoztatón verbálisan felkoncolta lélektelen futballistáit – őserőnek, rendíthetetlennek tűnt. Mint Jesús Rollán, a megszállott spanyol pólókapus. Atlanta olimpiai bajnoka, ha bepörgött, nem a labdát, még a puskagolyót is kiütötte volna a ficakból, a félénkebb támadók a közelébe sem igen merészkedtek, mert leüvöltötte a fejüket, de a győzelemért talán le is tépte volna. Krisztina spanyol infánsnő – János Károly király leánya – közeli barátja volt, ő mutatta be neki későbbi férjét, a kézilabdázó Inaki Urdangarint. Vízen és szárazon csupa siker és csillogás volt Rollán élete, ezért amikor először hallottam, olvastam, hogy súlyos depressziója miatt kezelésre szorul, hírlapi nagyotmondásra, kacsára gyanakodtam. Mígnem egy szanatóriumféleség teraszáról ő is elindult a mélybe.

Anna Vjahireva viszont szerencsére él és virul. Vagy legalábbis kezd újra kivirulni. Saját bevallása szerint csak azért, mert hónapokra elmenekült a kézilabdából, az élsportból. Pedig hogy csodáltuk, nemcsak a virtuóz cseleit, passzait, hanem azt is, ahogyan a zene ütemére szinte nem is melegített, hanem táncolt, ahogyan széles vagy huncut mosollyal az arcán játszott végig éles tétmeccseket és lőtte zseniális góljait! Aztán egyszer csak besokallt, és a minap a Nemzeti Sportnak adott interjújában így mesélt erről: „...túl sok mindent áldoztam fel a kézilabdázásért, csak ez töltötte ki az életem, és ez lassacskán felemésztett. ...Teljesen üresnek éreztem magam, máig nem tudom, hogyan csináltam végig az olimpia előtti idényt. ...Már 2020-ban egy roncs voltam, mentálisan teljesen padlóra kerültem. ...Nem voltam már képes kezelni azt a nyomást, amelyet elsősorban a magammal szembeni elvárások tápláltak. ...Pókerarccal csináltam végig az edzéseket, senkivel sem beszéltem, semmi érzelmet sem mutattam, majd hazamentem, és nem csináltam semmit, vagy jól kisírtam magam. Megutáltam a játékot, látni sem akartam a labdát.” Mint Mikkel Hansen, nemcsak minden idők egyik legsikeresebb és legkiválóbb, hanem látszatra leglazább, legflegmább férfi kézilabdázója. A vb-döntő hajrájában vagy a szállodai reggelinél ugyanazt a lezser, „teszek mindenre és mindenkire” formáját hozta – januárban meg is nyerte a dán válogatottal a világbajnokságot, ám orvosaival és családjával egyeztetve ezt követően pihenőre vonult, mert mint mondta, betelt nála a pohár. A földkerekség legsikeresebb, legnépszerűbb, pályafutásuk során eurómilliókat kereső és szekérderéknyi érmet nyerő kézilabdázóinak megpróbáltatásaiból adtunk ízelítőt.

Sokan nem is értik, miként lehetséges ez. Egyenesen úgy tartják, „ezek” a sztárok jó dolgukban nem tudják, mit csinálnak. Hiszen próbálna csak meg pár hónapra kilépni a saját életéből az a két-három gyermekét egyedül nevelő édesanya, aki hajnalban kel, hogy felkészítse az óvodába, iskolába indulásra a csonka családot, aztán rohan a munkahelyére, onnan délután a másodállásába, este hazazuhan, megmelegíti az ételt, kimossa a szennyest, ha még marad csipetnyi ereje, átnézi a leckét, picit esetleg beszélget is, és éjszaka beleájul az ágyába, hogy néhány óra múlva kezdődjön minden elölről. Valószínűleg nála is betelik „néha” a pohár, ő is roncsnak érzi magát. De mivel egy világszintű élsportoló jövedelmének pár százalékát keresi csak meg, ő egyetlen hétre sem szállhat ki, mert nem tudna enni adni a gyerekeknek.

Nem tanulság nélküli e felvetés, de ne érjük be ennyivel, az „elkényeztetett sztárocskák” klisével! Mert aki önkezével vet véget az életének, az bizony nem merő szeszélyből teszi ezt. Hanem mert valamiből végleg, menthetetlenül, visszavonhatatlanul elege lett. Mint annak is, aki szerencsére képes félúton megállni, ahonnan néhány hét, hónap szusszanás, feltöltődés után még vissza lehet térni – az élsportba, az életbe.

De mi ez a valami? Persze adódik a legkézenfekvőbb válasz: minden sportágban sokkal feszítettebb a versenynaptár, több a torna, a mérkőzés, a válogatott és a klubszezon egymásba csúszik, már nyáron sincs megállás, az élsportoló naponta éli át azt, amit az egyszeri rétesevő viadal győztese, aki jutalmul megehetett még egy rétest. Hiszen minél tovább jutsz az adott kupában, bajnokságban, minél jobb, nélkülözhetetlenebb vagy, annál kisebb az esélyed arra, hogy legyen egy szabad hétvégéd, legalább egy szerda délutánod.

Ez tagadhatatlan, ugyanakkor magyarázatnak kevés. Szerintem nem a fizikai terheléssel van a baj. A régi bálványok is edzettek, nem ritkán többet, látástól vakulásig; alapozásként fát vágtak, kifutottak a világból satöbbi. És mindeközben nem tudták, mi az a „rehab”, dietetikus, terapeuta, táplálékkiegészítő, krioszauna. Aki fáradt volt, aludt, aki gyenge, még többet melózott, legfeljebb bekapott egy C-vitamint.

Viszont a pihenés pihenés volt. Nem azért, mert így rendelte a mittudomén, milyen szakember, hanem egyszerűen egyéb inger híján is. A hétköznapi embereknek is. Ha gyerekkoromban SZOT-üdülésre mentünk a családdal, két hétre megszűnt a külvilág. Siófokon azt sem tudtuk, mi történik Zamárdiban, csupán azon járt az agyunk, hogy lengőtekével vagy pingponggal indítsuk a délelőttöt, és az étkezdében az A vagy a B menüt karikázzuk-e be ebédre. Emellett a szürke hétköznapok is a „nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás” részben hamis illúziójában, részben azonban nagyon is gyakorlati valóságában teltek. És nem csak a szocialista tömbben. A tokiói olimpia tévéközvetítései során elhíresült „Lucky, lucky, lucky me” kezdetű dal 1950-es eredetijében például ugyanígy benne foglaltatik e háromszor nyolcas.

Ha mondjuk 1986-ban a tömegkommunikáció a mai szintjén állt volna, állítom, a médiából károsabb sugárfertőzés ömlött volna ránk, mint a felrobbant csernobili atomerőműből, miként napjainkban számos online médiumban nagyjából percenként áll küszöbön a harmadik világháború. Az élsportoló mindezt még nagyobb dózisokban szenvedi el. Hajdan két edzés és mérkőzés között ő is visszavonulhatott a magánszférájába, de most valóságos vagy virtuális pr-eseményekre rángatják, laptopon, telefonon, mindenféle kütyün bombázzák, lájkolják, követik, kikövetik, kommentelik, agyonszeretik, ócsárolják, gyalázzák. Ugyanúgy elér hozzá a mindennapos világvége, a tehetségtelenségét tájékozatlansággal és gátlástalansággal ötvöző médiamunkás, a tőle interaktív kapcsolatot követelő, öntudatos és akaratos szurkoló. Vagy az ismeretlen, ismerős sporttárs döbbenetes halálhíre. És nem csoda, ha ilyenkor nem találja a helyes magatartásformát – mert az nincs.

Hajdan azzal riogatták az Újpesti Dózsa kapusát, Szentmihályi Antalt a Ferencváros elleni rangadó előtt a Fradi-drukkerek, hogy esténként, éjszakánként felhívták, és azt mondták neki, Szőke Pista nagyon gyakorolja a szabadrúgásokat. Ezt elkerülendő a Szentmihályi-lakásban elég volt kihúzni a – természetesen vezetékes – telefont. Most viszont olykor az egész világot kellene „kihúzni”, kiiktatni, csakhogy ez reménytelen próbálkozás.

Mert a világ elől nincs menekvés. Vagy ha mégis, annak a módja nem az ugrás, felülről lefelé, hanem a fontolva haladás, kívülről befelé.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!