Ki ugorja át a széket? – Malonyai Péter publicisztikája

Díszpolgár lett Csepelen Buzek László a közelmúltban – mit mondjak, eléggé későn. A korábbi világklasszis, születése óta Csepelen élő, a helyi klubot itthon (10 bajnoki cím, 11 kupagyőzelem) és külföldön (Kupagyőztesek Európa-kupája-döntő) egyaránt sikerre vezető röplabdázót 77 esztendősen érte a megtiszteltetés.

Most már könnyű – mondom én –, amikor Európa-szerte ájuldoztak a teljesítményétől, korántsem kapta meg azt a tiszteletet és figyelmet, amit megérdemelt volna. Az általam percemberkéknek titulált pozícióban lévők nehezen tűrték az egyenes beszédet és sajnos a kiemelkedő talentumot is. Tehetséggondozásuk – ahogy ma hívják – szinte a nullával volt egyenlő, zavarta őket, nem tudtak mit kezdeni a klasszisok – egyéniségével.

Meglehetősen sok a példa rá, jellemző, hogy az ifjú Puskás Ferencet kikezdték 1948-ban, majd persze az elveszített világbajnoki döntő (1954) után is, Albert Flórián szintén kapott hideget-meleget súlyos sérülése (1969) előtt éppen úgy, mint felépülését követően, a marseille-i gyalázatot (4:1-es vereség Csehszlovákiától, elúszott világbajnoki szereplés) magyarázgatva pedig főként.

Miért éppen Buzek lett volna kivétel?

Akire csepeli srácként szó szerint az utcán talált rá a klub röplabdázója, Galgócz Deák Antal. A teljes történettel már szolgáltunk (Népsport, 2015. október 8., Szabó Gábor: Kapus a háló fölött), itt most legyen elég annyi, hogy egy év sem kellett hozzá és berobbant az élvonalba, ahogy az természetes egy őstehetségnél. Atletikus termet, 203 centiméteres magasság, kiváló gömbérzék, elszántság – minden együtt volt, hogy kimagasló játékosa legyen a magyar, sőt az európai röplabdának.

Ezek után miért ne lett volna véleménye? És ugyan ki szereti, ha a beosztottjai bírálják? Nos, a hetvenes évek elején Hennig Ernő szövetségi kapitány sem tűrte jól, hogy Buzek értelmetlennek tartotta például, hogy edzésen székeket ugráljanak át, legjobb játékosként rendre elmondta a véleményét, összefoglalásul elegendő egy idézet: „De jó, hogy nem Csepelre jöttél edzőnek!”

Vitáik szinte mindennaposak voltak, Hennig szerint a játékos félvállról vette a munkát, annyiszor kiosztotta őt, hogy végén már csak ennyit válaszolt: „Nézz meg majd az Európa-bajnokságon...!” Igaza lett, olyannyira, hogy Hennig így reagált: „Igazad volt, fiú, megmutattad, hogyan kell játszani!” De a bosszú nem maradt el, megelőzte játékosát, aki az évzárón le akarta mondani a válogatottságot, és minden különösebb magyarázat nélkül kitette a csapatból.

Lett belőle vita, a Népsport három részben igyekezett feltárni a történtek hátterét. Mindenki mondta a magáét, pontosabban a magáét csak Buzek, a többiek azt, amit a magas párt- és sportvezetőség megkívánt. Állítólag Hennig tépelődött, helyesen döntött-e, hogy éppen a legjobb játékossal statuál példát (Bacsó Péter mozija, A tanú óta tudjuk: „A statuálás a lényeg...”), de persze hogy meggyőzte magát: „Ha nem ő, hanem a játékos dirigál, »megette a fene«...” Ingatag magabiztosságára jellemző, hogy hozzátette: „Joga volt bírálni, de az előírt feladatokat végre kellett volna hajtania...”

Hennig mentsége, hogy a szövetség sem volt határozott, rábízta a Csepelre, hogy figyelje Buzeket, és ha „kedvező változásokat” észlel a magatartásában, lehet szó arról, hogy visszavegyék a válogatottba.

Észlelt, visszavették, de jött az újabb eltiltás. Pozsonyban, az 1975-ös tornán már nem Hennig volt a kapitány – csapatvezetőként virított. Szólt a játékosoknak, hogy fejezzék be a tévénézést, mire Buzek visszaszólt, hogy ha majd a szövetségi kapitány, nevezett Tarnawa Ferdinánd utasítja, akkor lefekszenek.

Persze hogy jött az újabb eltiltás. Miközben Olaszországból kapott meghívást a Csepel, s a vendéglátók nyilvánvalóan csak abban az esetben állták a költségeket, ha Buzek is pályára lép. Érthetően, hiszen ereje teljében volt, nem ütött, hanem bombázott, ráadásul találmányát, a felugrásos nyitást mindenütt megcsodálták (ha le nem fújták a bírók, mert kezdetben ez is megesett...).

Nagy volt a szervezkedés, egy olasz túra a hetvenes években nem volt akármi, végül az eltiltott Buzek turistavízummal utazott el, és álnéven (a források szerint: Bóta Gáborként) nemcsak pályára lépett, hanem remekelt is. Állítólag egy olasz bíró áradozott a játékáról, az újságban is volt róla fotó, hamar elért a hír Magyarországra, ahol persze meghosszabbították az eltiltását.

Ekkor már úgy álltak a dolgai, hogy tehetett bármit, fenntartással kezelték. Álszent módon beszéltek róla, az volt az érv, hogy a büntetéseket elsősorban az iránta érzett aggodalom szülte. A Népsport hol kiállt mellette, hol nem, de azt sohasem felejtette el megjegyezni, hogy „a sztárkodást ma már a profi sportban sem tűrik meg”. Erről visszamenőleg is vannak fenntartásaim, azt pedig cáfolom, hogy öntelt lett volna. Én magabiztosságnak nevezném, és jogosnak, hiszen mindent tudott, amit tudnia kellett.

Persze hogy hívták külföldre játszani, ám még akkor sem engedték ki, amikor a futballistákat már igen... „A futball az más...” – ez volt a visszatérő válasz. Aztán 37 esztendősen Németországba szerződhetett, játékosként és edzőként is letette a névjegyét, ám pályája kulcsregénye annak, amikor éppen az hiányzik a vezetőségből, ami legnagyobb erénye lehet – a szituáció(k)hoz igazodó rugalmasság.

Azért ne feledjük a politikai hátteret, amikor ugyan egyenlőséget hirdettek, de egyformaságot értettek rajta. Nem szerette a hatalom, a hatalmasok azokat, akik kilógtak a sorból. Hogy erről eszembe jut a manapság unos-untalan elénk tárt, még álszerénységében is mosolyt fakasztó formula, hogy „nem a góljaim számítanak, a fő, hogy nyerjen a csapat”, legyen az én bajom, a lényeg, hogy a futballban is meglehetősen gyakori volt, hogy ráütöttek a fejére annak, aki kilógott a sorból – a tehetsége jóvoltából is.

A zseniális futballista, Kocsis Lajos pályafutása is példa rá. Utolsó kispesti meccsén (Honvéd–SBTC 6–0) 1977-ben zseniálisan játszott, irányított, remek átadásokkal hozta helyzetbe a többieket, az idény végén az edző, Tichy Lajos kiemelte, neki volt köszönhető, hogy jó néhány meccsen „szorongás, feszengés nélkül játszottunk”. Aztán a felkészülés kezdetén két hétig nem látták, családi okokra hivatkozott, amikor előkerült. A vezérkar lépett, kizárták a klubból, eltiltották, és ezzel véget ért léte az élvonalban. Gyulára költözött, ott lett közönségkedvenc. Tudom, nem az első balhéja volt, de miért gondolta volna, hogy éppen most nem nyer bocsánatot – ahogy korábban ki tudja, hányszor.

Ugyancsak 1977, és ugyancsak jellemző, amit a Népsport írt az esztendő végén, köszöntve, hogy futballválogatottunk kijutott az argentínai világbajnokságra: „Nem ért volna el ilyen szép sorozatot válogatottunk, ha annak idején nem hagyják ki magánéletbeli problémái miatt Kocsis Lajost, Mészárost, nem tiltják el kiállítás miatt a válogatottságtól Magyart, majd vámkihágás miatt hosszú időre Törőcsiket, Ebedlit. Évek óta ezek a játékosok érezték meg először, hogy a válogatottság valóban kötelez, a jó játék, a rúgott gól nem jelent menlevelet a szabályok semmibevevéséhez.”

Nem mentek én fel senkit, nem gondolok meg nem történtként a különféle esetekre, de játékospárti vagyok, sőt – ez fontosabb – emberpárti. Szövetségi és klubvezetőkért még senki sem ment ki a pályákra, csarnokokba, ezért vallom az elöljárók felelősségét. Amióta ember az ember, egy-egy látványos frázis, előrángatott elv gyakran hatásosabb, mint a tett.

A fene nagy profizmus jóvoltából a kívülállónak mostanság csak sejtései lehetnek arról, mi történik a színfalak mögött, fogalmam sincs, hogy kezelik az edzők a „buzeklacikat”. Én azt vallom, hogy szót kell (igen: kell) velük érteniük, mert sehol sem övék a sportág, akkor mesterei a szakmájuknak, ha a legnagyobbakat megnyerik maguknak, szót értenek velük, elérik, hogy a klasszis ne csak tudja, mennyit ér – érezze is, hogy érték.

Nehéz hivatás, ugye?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!