Real: ne már! – Iglói-Nagy István publicisztikája

Régóta foglalkoztat: vajon mennyire helyénvaló, ha a publicista, újságíró, riporter színt vall, és nyíltan valamelyik klub iránt mélyebb érzelmeket táplál. Magyarán mondva, konkrétan egy csapatnak a szurkolója, s ebbéli elfogult érzései az őt olvasóknak, nézőknek, hallgatóknak is egyértelműen kiderülnek. Nyilván minden szentnek maga felé hajlik a keze, de mint író ember, azzal nehezen tudok mit kezdeni, amikor egy-egy futballmeccs közvetítésekor a kommentátortól egészen mást hallok, mint amit látok, vagyis a mikrofon egyfelé billen. Némi gúnnyal szoktam ilyenkor mondani, engedtessék meg, hogy inkább higgyek a szememnek, mint a hallottaknak. Persze írásban sem szerencsés, ha 3–0-s diadalról tudósítanék a hozzám közelálló csapat 3–0-s vereségekor, de a publicisztika más műfaj. Hazudni ott sem illendő, de a vélemény, az elkötelezettség szerintem helyénvaló, sőt talán ennek a műfajnak kötelező velejárója.

Ezen a ponton bevallom, hosszú évek óta a futballszívem nemzetközi színtéren a Real Madridért dobog. (Nem tartozik szorosan a témához, de elárulom, hogy magyar kedvencem is van, ám miután nem vagyok megátalkodott mazochista, és szeretem, ha a nekem kedves gárda olykor sikereket ér el, szóval a magyar kedvenc ezúttal maradjon hétpecsétes titok, magánügy a hazaiak gyakori szenvedése.)

De vissza a spanyol fővárosba. Az ország egyik vezető sportnapilapja, az As vezető futballpublicistája egy bizonyos Tomás Roncero. Nekem ő a példaképem. Talán még a vére is fehér – na persze nem úgy, csak átvitt értelemben -, olyannyira elvakult Real Madrid-szurkoló, hogy netán még a vére is átlényegült a fővárosi blancók mezének színére. Márpedig ha Tomás barátunk ilyen nyíltan hirdetheti írásaiban a klubhovatartozását, akkor miért ne vallhatnám be itt, Budapesten, hogy bizony, én Real Madrid-drukker vagyok.

Azt persze nem állítom, hogy megkönnyeztem, amikor Sergio Ramos csapatkapitány legutóbb, azon a szép májusi estén a kijevi Olimpiai Stadionban az egyesület történetében immár tizenharmadik alkalommal magasba emelhette a legjobb európai csapatnak járó trófeát, ilyen mély érzelmi hullámok nem vettek rajtam erőt. De azért jobban aludtam, a kedvem is jobb volt, mintha a liverpooli vörösök futottak volna a serleggel tiszteletkört.

A futball, szurkolói oldalról nézve, feltehetően érzelmi kérdés is. Éppen ilyen okok miatt kezdtem el félteni a „csapatomat". Néhány napja viszont megnyugodtam, Neymar bejelentette, hogy minden korábbi pletyka hamis volt, s még legalább egy évig Párizsban marad, a közeljövőt a PSG színeiben képzeli el. Nem kertelek, aggodalommal figyeltem a híreket, amelyek arról szóltak, hogy a brazil játékosra szemet vetett Florentino Pérez klubelnök, hiszen ha az anyagiak terén igen jól eleresztett prezident valamit a fejébe vesz, akkor az meg is szokott történni. Szerencsére a gazdag madridi üzletembernek voltak olyan tervei, hogy az általa elnökölt csapat tizenegyedszer, tizenkettedszer és tizenharmadszor is elhódítja a BL-trófeát, s ez így is lett, köszönhetően neki, a csapatnak, no és persze a jó érzékkel szerződtetett trénernek, Zinédine Zidane-nak. Ez az idea nagyon tetszett. A Neymar-hadművelet már nem annyira.

Röpködtek a százmillió eurók a levegőben, én meg aggódva bíztam benne, hogy az üzletet nem ütik nyélbe. Megőrültem – mondhatná néhány labdarúgó-szakértő, milyen szurkoló az olyan, aki ne látná szívesen a világ egyik, sokak szerint (nem tartozom közéjük, sőt a FIFA tegnap nyilvánosságra hozott év játékosa listáján nem került be a tíz közé) legjobb futballistáját a csapatában. Márpedig, erről persze egyetlen érdekelt fél sem kérte ki a véleményemet, szóval Neymar szerintem nem való a Real Madridba. És van egy olyan érzésem, hogy döntéshozói szinten is ez lehetett inkább az érv, nem pedig azon sajnálkoztak, hogy nincs elég pénz a kasszában. Mielőtt e sportághoz nálam százszorta jobban értők a fejemet vennék, s röviden vagy éppen hosszabban arról értekeznének, hogy ez a fiatalember milyen ügyesen bánik a labdával, milyen fantasztikusan oldja meg az „egy egy elleni" helyzeteket, érzi a „passzsávokat”, olyan szituációkat is meglát, amilyeneket a közönséges halandó képtelen még utólag is értelmezni… Nem szállok vitába, elfogadom a szakmai érveket. És félreértés ne essék, nem az oroszországi világbajnokságon elhíresült fetrengős produkció, a „Neymaring” keltette világméretű felháborodás okozta a hirtelen ellenszenvet. Minap azt találta mondani a PSG brazilja, hogy minden meccs után mindene nagyon fáj, annyit rugdossák, hogy a lefújás után csupán három dolgot nem tud... Állni, ülni, feküdni. Készséggel elhiszem neki, biztosan így van, csak a vak nem látja, hogy mérkőzésről mérkőzésre kap rendesen.

A gondom más természetű. Minden valamirevaló csapatnak van arculata, stílusa, amely – akár tudatosan, akár tudat alatt – az évek hosszú sora alatt formálódik. Persze ez sohasem állandó, játékosok jönnek-mennek. Mindenki hozzáteszi a magáét, futballisták, edzők, vezetők, s ebből lesz az, amit az elkötelezett hívők szeretnek, a más klubért szorítók pedig nem szívelnek, vérmérséklettől függően olykor még gyűlölnek is. Nos, a bennem, a több évtizedes Real-szurkolóban kialakult imázs nem engedi Neymar csapatba kerülését. Nem a haja, nem a tetoválásai, nem az öltözködése, nem a pályán és az azon kívüli viselkedése miatt. Nyilván ezekről mindenkinek lehet önálló véleménye, lehet tetsző és nem tetsző hozzáállásunk, szerencsére nem vagyunk egyformák, más az ízlésünk. Azt gondolom, hogy az egységes Neymar-arculat, ha lehet ilyen marketingfogalmat becsempészni a futballpályák környékére, az, ami értelmezésem szerint nem illik a Real-arculatba. Sajnos nem volt alkalmam Pérez elnök közelébe férkőzni, s megkérdezni tőle, hogy mikor jött el a pillanat, amikor lemondott a kassza kinyitásáról, s eldöntötte, sem 250 milliót, de egyetlen centet sem fizet a párizsiaknak. Legyen az övék a brazil, s ha történetesen újra összetalálkoznak majd valamelyik Bajnokok Ligája-kanyarban a PSG-vel, s a legutóbbi párharctól eltérően Neymar a franciák soraiban mindkét összecsapáson pályára is lép, akkor sem bánja meg a döntését, Ramos, Varane meg a több arra hivatott védő elbánik a brazil játékossal. De ő, mint a klub arculatának megőrzéséért is felelős vezető – aki talán éppen ezért engedte el Cristiano Ronaldót – bölcsen megtette, amiről ő hivatott határozni.

Mélységesen hiszek abban, hogy nem csupán Neymar-ügyről van szó, ennél sokkal összetettebb a kérdés. Igenis, úgy gondolom, hogy nem minden labdarúgó kompatibilis minden csapatba. Természetesen botorság lenne azt állítani, hogy a pályán nem az egyik legfontosabb, hogy meglegyenek azok a futballistaerények, amelyek Neymarban kétségkívül megvannak. Ennél sokkal többről, komplexebb dolgokról van szó. Az arculatépítés fontos tudomány lett, olykor elhangzik az ostobának ható kijelentés: nem elég valamilyennek lenni, olyannak is kell látszani. S a „látszás” nekem, mint a csapatért lelkesedőnek, igen fontos. S ezért is nyugodtam meg, amikor jött a párizsi maradásról szóló hír.

Lehet, hogy csak egy idényre nyugodhatok meg, mert jövőre újra előkerül a Neymar-projekt. Mondjuk, érdekes lenne egy ellenpróba: mi történne, ha emberünk mégis magára öltené a Real Madrid legendás fehér mezét. Ki idomulna kihez? Én azért Tomás Roncero kolléga bátorságán felbuzdulva inkább annak örülnék, ha jövőre minden maradna a régiben. Vagyis Ramos a tizennegyedik BL-győzelmet ünnepelné, Neymar pedig PSG-mezben szomorkodna vagy a vb-n látott módon, makkegészségesen csapkodná magát a földhöz.