Kicsit szomorkás – Berta Mihály publicisztikája

„Vártam az estét, hogy bevehessem a tablettát, és aludhassak. Az embereket az illúziók, az érzések, a vágyak vezérlik, az ilyen helyzetekben nincs semmink” – nyilatkozta Andrés Iniesta a spanyol televízió Hatos csatornájának, a LaSextának. Az emberben persze rögtön megszólal a kaján kisördög, hogy a korszakos klasszis középpályás ezt esetleg Luka Modric párizsi megdicsőülése másnapján mondhatta, első csalódottságában, miután a horvát kolléga, megtörve a Lionel Messi, Cristiano Ronaldo tandem évtizedes egyeduralmát, kézbe vehette az Aranylabdát, a sportág legrangosabb egyéni elismerését. Azt a díjat, amely – bár talán joggal tarthatott volna rá igényt (leginkább 2010-ben) – végül sohasem lett Iniestáé.

Csak hát a világ- és kétszeres Európa-bajnok labdarúgó, még ha ne adj' Isten meg is fordulna hasonló a fejében, túlontúl jól nevelt és intelligens ahhoz, hogy nyilvánosan hasonló kijelentésre vetemedjen, meg aztán valójában pontosan tudjuk, hogy a citált megszólalásakor teljesen más témáról beszélt. Az önkényesen kiemelt, amúgy november végén, tehát jóval az Aranylabda hétfői díjátadója előtt adott nyilatkozatnak ugyanis van eleje is, s az egész együtt a depresszióról szól.

Andrés Iniesta depressziójáról.

„A triplázás után, 2009-ben, nyáron kezdődött minden – idézzük Iniesta komplett mondandóját az nso.hu segítségével. – Megnyertük a bajnokságot, a Spanyol Kupát és a Bajnokok Ligáját, továbbjutást érő gólt szereztem az elődöntőben a Chelsea ellen, elképesztő szezonon voltam túl. Aztán a nyáron elkezdtem rosszul érezni magam, tudtam, hogy baj van, de azt nem, hogy mi. Elvégeztem különböző teszteket, amelyek nem mutattak ki semmit, mégsem voltam jól, üresnek éreztem magam, ráadásul akkor halt meg Daniel Jarque (a városi rivális Espanyol akkori csapatkapitánya – a szerző). Emlékszem, visszatértünk az edzőtáborból, és az egyik délután, amikor otthon voltam, nagyon rosszul éreztem magam. Hívtam a csapatorvost, és mondtam neki, hogy tennünk kell valamit, vagy nem tudom, mi fog történni. Még aznap felkerestem egy szakembert, és segítséget kértem tőle.”

Iniesta nem most beszélt először a mentális problémájáról; négy évvel ezelőtt, a So Foot magazin számolt be arról, hogy a 2010-es dél-afrikai világbajnokság előtt fel kellett vennie a harcot a depresszióval. „Volt néhány összesűrűsödő magánéleti problémám, és fizikailag sem voltam rendben, ezért törékenynek éreztem magam” – fogalmazott akkor, ám miután a tornát épp az ő hosszabbításban szerzett góljával nyerte meg Spanyolország Hollandiával szemben, a közbevetett megjegyzésének talán senki sem tulajdonított akkoriban túlzott jelentőséget. Ám ez a most közölt, egy korábbi időszakban is jelentkező pszichiátriai panasz felelevenítése egészen más megvilágításba helyezi a futballista személyes történetét.

Először is: Iniesta, bár már nem a Barcelona, hanem a japán Vissel Kobe játékosa, továbbra is aktív labdarúgó, márpedig hasonló, őszinte és kitárulkozó megszólalásokat a karrierjüket javában űző élsportolóktól nem szoktunk meg. Jó esetben valamikor később, többnyire az életpályát összegző interjúkban jut az esetleges korábbi lelki problémáknak egy félmondat, de semmi egyéb. Aztán Iniestával ez a megbicsaklás talán karrierje legsikeresebb, de kétségkívül legintenzívebb időszakában esett meg, ami szintén nem tucattörténet. Talán azért nem az, mert a csúcskategóriás sportolóktól a közvélekedés mindig és mindenkor acélkeménységű testet és gránitszilárdságú lelket vár el, vereség, sérülés, mélypont, hullámvölgy és ezer más gond esetén is. Holmi depresszióval és egyéb lelki nyavalyákkal legfeljebb a legnagyobbak visszavonulása után vagyunk elfogadók, tudják, amikor a delikvens nem tud mit kezdeni a megváltozott élethelyzettel, az el-elmaradó figyelemmel, az új (sok esetben hiányzó) célokkal és legfőképp azzal, hogy olyan területen (úgynevezett hétköznapi élet) kell maradandót alkotnia, amihez sem megfelelő tudása, sem elegendő tapasztalata nincsen.

Utóbbi történetekből jut is bőven. Csak hogy egyetlen példát említsek: az úszás 23-szoros olimpiai bajnok klasszisa, Michael Phelps például hiába volt utolérhetetlen a medencében, első, a 2012-es olimpia utáni visszavonulását követően – ő mondta el – sebezhetőnek érezte magát a számára kényelmetlen, ismeretlen, ezáltal bizonytalanságot sejtető új valóságban. És ez a nem szuperhősi lét olyan mélységekbe taszította, ahonnan egy pont után az élet önkéntes elutasítása tetszett számára az egyetlen (szerencsére teljesen téves) kivezető útnak.

Pedig – és ezt különféle felmérések és tanulmányok is igazolják – a depresszió, bizony, nagyon is valós és főképp gyakori fenyegetést jelent az élsportolókra – és igen, az élsportolói időszakuk alatt is. A FIFPro nemzetközi érdekvédelmi szervezet valamivel több mint három évvel ezelőtt publikált egy tanulmányt, mely szerint a labdarúgó-társadalom (aktívak és visszavonultak együttvéve) több mint harmadánál észlelhetők e betegség jelei. A felmérés három kontinens tizenegy országára kiterjedő minta alapján készült 826 játékos bevonásával, akiknek több mint a fele szerepelt valamelyik első osztályú bajnokságban. Az adatok összesítése alapján kiderült, hogy az aktív futballisták 38, a visszavonultak 35 százaléka nézett már szembe mentális problémákkal. Csak a tisztánlátás végett: a teljes népességet tekintve ez az érték 13 és 17 százalék közé esik. De szintén érdekes a Portsmouthi Egyetem nyolc évvel ezelőtt közreadott, a témába vágó kutatása, amely az élsportolók és a semmiféle testmozgást nem végző civilek depressziós hajlamait vizsgálta meg. A Paul Gorczynski vezette kutatás megállapította, hogy a versenyzők között lényegesen több a depressziós, ami azért is fontos tapasztalat, mert a depresszióban szenvedő „civileknek” éppen a mindennapi testmozgást (is) szokás javasolni, afféle terápiás jelleggel. Viszont ez az élsportolók esetében, legalábbis a kutatási eredményeket látva, nyilvánvalóan nem célravezető. A tanulmány egyébként azt is megállapította, hogy a vizsgálatban részt vevő nők – akár élsportolók voltak, akár a sport szempontjából inaktívak – több mint fele szenvedett depressziós tünetekben élete során.

Mindezek nem erősítik, legfeljebb csak alátámasztják Iniesta nyilatkozatának legfőbb értékét: a bátorságát. Abban a közegben ugyanis, amit élsportnak hívnak, a mentális problémák vállalását az esetek döntő többségében a gyengeség beismerésének legfőbb jeleként szokás értelmezni, ami vélhetően jelentős mértékben hozzájárul ahhoz, hogy – bár a felmérések szerint sokkal több az érintett – a klasszis labdarúgó megszólalásának különleges jelentőséget kell tulajdonítanunk. És ha Iniesta kiállása akár csak egy „sorstársának” erőt ad ahhoz, hogy a felismert, de az ilyen-olyan okokból a szőnyeg alá söpört problémáival – nem, nem a nyilvánossághoz – szakemberhez fordul, már megérte szokatlanul őszintének lennie. Mert, és ezt a középpályás múlt idejű, befejezettségről árulkodó beszámolója is mutatja, a depresszió olyan betegség, amely megfelelő segítség igénybevételével gyógyítható, tehát megszüntethető – viszont semmiféleképpen sem szégyen.