Régi sportképeket nézegetek. Többségükben a családi fotótár darabjai, s ez a körülmény máris kizárja a teljesen objektív szemlélődés lehetőségét. Mert a képeken a karcsú, hátranyalt frizurájú fiatalemberek között többnyire ott van az apám is, márpedig hasonló apróságok már jóval jellemszilárdabb embereket is elgyengítettek. Pláne ha élethű „illusztráció” gyanánt az öreg mellettem üldögél a hokedlin, az ő segítségével igyekszem azonosítani a kisváros egykori menő futballistáit, akik a múlt század ötvenes éveiben nagy zavarokat okoztak, nemcsak az ellenfél védelmében, az egykori lányok szívében is. Idézhetnék történeteket, de minek, a korabeli csinosságok többsége már egy másik világban hódít, a még mindig itt állomásozókat pedig az idő kikezdhetetlen erkölcscsősszé csiszolta. A futballisták – a még közöttünk lévők – meg már maguk is úgy vannak vele, hogy hiszik is meg nem is mindazt, amivel megajándékozta őket a sors.
Hasonlóan tiszavirág-életű sikerekhez persze nem kell feltétlenül labdarúgónak lenni, ismertem én olyan villanyszerelőt, akinek a kegyeiért a textilgyár fél leányotthona hajlandó lett volna naponta sütni tepsinyi túrós buktát. Csakhogy ezek az emberek egyszer csak többnyire megnősültek, s azzal annyi volt a népszerűségüknek, attól kezdve naponta állhattak volna modellt Szécsi Pál Gedeon bácsijának szobrához. A futballisták érdemei viszont nagyjából az évek múlásával arányosan dagadtak, egy idő után még a szürke balhátvéd is képes volt labdabűvölővé fényesedni, az egykori társak meg söröskorsók mögött röhögtek rajta, hogyan törte hajdanán darabokra a labdát és az ellenfél lábát.
A szurkolók elismerésének besöpréséhez többnyire elegendő volt néhány rúgott gól, jó ütemű szerelés vagy kapusbravúr – persze elsősorban néhány rúgott gól. Ahhoz azonban, hogy egy játékost szeressenek is, és ne csak a szerződése idejére szólóan, valami más, valamivel több kellett. Még annál is több, mint együtt sörözéssel bizonyítani, hogy ő is a nép egyszerű, még ha szerencsésebb fia. Elsősorban azért, mert ha a következő meccsen kimaradt a helyzet, valamennyi sörbarát kezében ott volt az aduász. De a szesztestvériség könnyen alkoholizmusba fordulhatott, ami legfeljebb néhány emberrel való sírig tartó kapcsolat megteremtését tette lehetővé, igaz, azt garantáltan.
Mi tagadás, hordoztak azért némi veszélyt azok az idők is, amikor még a futballisták is gyalog jártak. Például több órát is igénybe vehetett, míg hazaértek edzés után, hiszen az utcán minden második embernek akadt valamilyen ürügye, hogy megállítsa, megsimogassa a bálványt. Hogy elmondja neki: csakis érte jár meccsre, de még az asszony is. Aki nem mellékesen olyan töltött káposztára képes, hogy hét nyelven beszél, bármikor szívesen látják, ha lenne ideje beugrani egy kóstolóra. A hentesbolt előtt is fizikai lehetetlenség volt észrevétlenül elosonni, kijátszani a főnök, végső esetben a segéd éberségét. Egy mai étkezési szakember elszörnyülködne, ha megtudná, mennyi húst evett akkoriban a futballista, mert hogyan lehetett volna elutasítani a direkt neki készített párizsit vagy virslit. Ha abban az időben játsszák az irapuatói szovjet–magyart, gond egy szál sem lett volna, hiszen a tésztamenüt még szitokszóként sem ismerték. A Willmann bácsi krémesére viszont azóta is keresik a megfelelő jelzős szerkezeteket, pedig dehogy volt már az övé a cukrászda, a népi hatalom fogyasztási szövetkezetének csak az öreg utolérhetetlen mesterségbeli tudására volt szüksége. Gondoljunk csak bele egy pillanatra: töltött káposzta, párizsi, virsli, krémes. És még haza sem ért az a szerencsétlen futballista, ahol a feleség, anyós, még szélsőségesebb esetben a házinéni főztjét sem lehetett visszautasítani, hacsak az illető nem akarta háztartási baleset miatt kihagyni a következő bajnokit.
A nép közötti elvegyülés közben ugyanakkor bármelyik labdazseniről kiderülhetett, hogy képtelen összehozni két enyhén bővített mondatot. Vagy miután a hölgyek többsége mégiscsak igényt tart az illem diktálta előzetes körökre, az azonnali nyomulás legalább annyira kétesélyes, mint egy Milan–Inter rangadó a totón. A vasárnapi betlit, a kihagyott kihagyhatatlan helyzetet pedig négyszemközt lehetett számonkérni a vétkesen, márpedig egy szurkoló azonnali érvrendszerével való csatára a legjobb vitaiskola is képtelen bárkit is felkészíteni. Életveszély, akárhonnan nézzük is.
De áldás is, hiszen akkoriban is véget ért egyszer csak a futballistakarrier. S ha a játékosnak a napsütéses években sikerült elhitetnie magáról, hogy nemcsak a negyvenméteres keresztpassz műfajában képes maradandót alkotni, a naplemente pillanataiban sem engedték nagyot esni az egyetemi tanulmányokkal csak ritka esetben bajlódó excsillagot. Mert a kommunizmus kusza káderrendszerében mindig került egy bizalmi állás a hajdani kedvencnek, aki aztán bónuszként kifogyhatatlan sztorizással hálálta meg környezetének a kiemelt gondoskodást.
Hol vannak ehhez képest a maiak? Mondja már meg valaki: hány hús-vér Real-szurkolóval volt alkalma vagy késztetése találkozni például Gareth Bale-nek? Az eredmény bizonyára a nulla felé tendál. Az utóbbi időszakban persze nem is volt tanácsos ezt annyira erőltetni, a walesi puszta lélegzetvételekor is kitörő füttykoncert hallatán bárkiben felvetődött volna a kérdés: lehet, hogy ezek az emberek nem kedvelnek engem? A közvetlen meggyőzés eszközének hatékonysága pedig ilyen esetben igencsak kétséges, lásd mint fent. Pedig immár csaknem hat éve, hogy a Santiago Bernabéu Stadion környékén bujkál – a szurkolók elől mindenképpen – az egyre gyérülő kontyú, amúgy remek futballista, mégsem sikerült elfogadtatnia magát a közeggel. Persze nem túl jó annak az üzenete, hogy valaki harcban áll valamennyi arra előforduló edzővel, az meg egyenesen jelentős intelligenciadeficitről árulkodik, ha egyetlen, hasonlóan frusztrált játékostárssal sem sikerül legalább érdekszövetséget kötni. Bár Bale ügynöke cáfolja az állítást, nekem valahogy mégis Marcelo állítása tetszik hitelesebbnek, amikor azt mondja, hogy a walesi ennyi idő alatt sem tanult meg tűrhetően spanyolul, edzéseken testbeszéddel és kézjelekkel kommunikál. Pedig aránylag könnyen lehetne ellenőrizni: tessék már mondani valamit spanyolul, ami meghaladja mondjuk az anya, kenyér, sör és hasonló összetettségű kifejezések kézenfekvőségét.
De hagyjuk is Bale-t és a Realt, van bajuk mostanában épp elég, hiszen okfejtésünk a futballista környezete általi szeretettsége vagy annak épp ellenkezője témakörét célozza. Egy pillanatig mégis Bale-nél maradva: a Bajnokok Ligája tavalyi döntőjében bemutatott ollózásának emlékét megőrzi a digitalizált világ, de az „elkövetőről” legfeljebb annyit fogunk majd tudni, amennyit a hivatásos életrajzírók elénk kozmetikáznak. Miközben Puskás személyéről bizonyára a web3-as nemzedék is úgy fog értesülni mint a Real történetének olyan alakjáról, aki nélkül nincs blancotörténelem. Részben talán azért, mert vele még az utcán is találkozni lehetett.
Még akkor is, ha poénjai örökre Budapesten ragadtak. Akár egy vidéki csapat futballistájának viselt dolgai, amelyek a kisváros folklórkincsének váltak örökbecsű darabjaivá. Ma a is mesélnek róluk, holott az eredeti helyszínekre már a legöregebbek is csak halványan emlékeznek. Legfeljebb akkor, amikor régi sportképeket nézegetnek.