Messiász – Berta Mihály publicisztikája

Premier egy vidéki kisváros színházában valamikor a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. Az előadás rendben lemegy, ahogy mondani szokás: zajos, forró siker. Ennél már csak a bankett sikerül jobban, mire a pincér leszedi a tányérokat, és az utolsó hivatalos pohárköszöntő után is tust húz a zenekar, már nincs józan ember a teremben. Az ünnepelt szerző sem az, talán ezért kezd el udvarolni az aznapi ősbemutató egyik beugró – ám aprócska jelenetében is emlékezetes produkciót nyújtó – színésznőjének. Mivel nem akarnak feltűnést kelteni meg a fejüket sem árt kiszellőztetni, a közeli park felé veszik az irányt. Ott az író (amúgy költő), hogy elbűvölje a lányt, váratlanul eredetiben kezdi el szavalni Homérosz Iliászának első énekét, de néhány sor után megakad, nem jut eszébe a folytatás. Ám ekkor – deus ex machina – a bokrok mögül megszólal egy hang és folytatja a disztichont. Az öreg éjjeliőrtől jön a nem várt segítség, aki még a bencéseknél tanult meg ógörögül, s akinek felbukkanása csak megerősíti a darabírót abban a hitében, hogy az antik kultúrának nemcsak múlt-, de lám, jelenideje is van.

Ezt a kis történetet egy inkább érdekes, mintsem jelentős magyar kisregényben olvastam még valamikor, és tegyük bátran a szívünkre a kezünket, ilyesmi ma nemhogy a valóságban nem fordulna elő, de egy ehhez hasonló fiktív prózában is végtelenül erőltetettnek és testidegennek hatna. Az antik kultúra – tetszik, nem tetszik – semennyire sem része a mai ember mindennapjainak, és azokból is egyre kevesebben vannak, akik ezzel az állítással vitatkozni tudnának vagy legalább csak sopánkodva hozzátennék gondolatban, hogy sajnos. Pedig talán csak arról van szó, hogy nem mindegy, ki és főleg hogyan hívja fel a figyelmünket az egykor a szó szoros értelmében a hétköznapi élet részét képező szellemi kincs újrafelhasználásának fontosságára. Én például a mai napig elevenen emlékszem a drága Szepessy tanár úr antikirodalom-óráira, amelyeken sokszor nem is a vonatkozó szakirodalmi hivatkozás, hanem egy mozdulat, mimika, kimondott vagy – épp ellenkezőleg – elhallgatott szó segített a megértésben: hogy mit akartak velünk közölni két-háromezer évvel ezelőtti eleink az emberi létezés máig érvényes viszonyairól. Az Iliászt speciel azzal tette „helyre”, hogy nagyjából másfél percen át sértett-dühödt arccal és karba font kézzel ácsorgott a terem közepén, néha toppantva egyet, mint a sátrában pukkadozó Akhilleusz, s ez pontosan elég volt ahhoz, hogy megértsük, a világirodalom legrégebbről ránk maradt sztorijában a legfőbb mozgatórúgó: a harag.

Aki idáig eljutott az olvasásban, annak egyrészt köszönet jár, másrészt, mivel sportlap volnánk, egy sporttárgyú hivatkozás is: Lionel Messi neve. Merthogy amikor néhány hete arról lehetett olvasni, hogy az FC Barcelona argentin klasszisa besokallt és úgy döntött, mindenütt jó, de a legjobb a gránátvörös-kék színekben pompázó klub kötelékén kívül, nos, akkor nekem valamiért a nagy tudású professzor huszonvalahány évvel ezelőtti „performansza” ugrott be. És még csak a szememet sem kellett lehunynom ahhoz, hogy lássam magam előtt az argentint, ahogy karba font kézzel fel s alá járkálva fújtat a nappali és a fürdőszoba közötti hosszú folyosón.

Pedig ha van az egyetemes kultúrában két egymástól teljesen különböző hős férfiú, az alighanem Lionel Messi és Akhilleusz: azon kívül, hogy mindkettő kapta már állandó jelzőként legalább egyszer a gyors lábút, más egyezés nincs. És valóban, a „közismert tények” alapján nehéz elképzelni, hogy a gyakorta isteninek aposztrofált futballista és az anyai ágon konkrétan egy istennőtől született mondabeli hős párhuzamos életútja akár a végtelenben is találkozzon. Akhilleusz anyjának és apjának esküvője világtörténeti katasztrófába torkollott (lásd: „Ki a legszebb a vidéken?”), Messi szüleinek lagziján legfeljebb az ügyetlen pincér kezéből gurult ki egy alma. Előbbit anyja, Thetisz már újszülöttként a Sztüx vizébe mártotta, hogy sebezhetetlenné tegye, Messit legfeljebb kamillás-aloe verás fürdetővel felturbózott vízbe, hogy ne száradjon ki a bőre. Akhilleuszt gyerekként egy kentaur oktatta szépre és jóra, az argentint nem. Akhilleuszról konkrét jóslat mondta ki, hogy nélküle sohasem vehető be Trója, Messitől legfeljebb csak remélték, hogy a klub történetének meghatározó játékosává növi ki (és ezt egy időben szó szerint kellett érteni) magát.

A sor nyilván a következő lapzártáig sorolható, de mielőtt még túlságosan komolytalanná válna ez az írás, nézzük, akkor mégis mire fel ez az egész hasonlítgatás, mi a közös az antik világ és a kortárs klubfutball legmarkánsabb képviselőjében. Mindenekfölött a már említett harag, amely mindkettejük esetében a legfőbb konfliktusforrást generálta, és amely mindkettejük életében sorsfordító. Akhilleusz, ugye, azon rágott be, hogy a sereg fővezére, Agamemnón, csak hogy megmutassa, ő a legélesebb kés a fiókban, „einstandolta” Akhilleusz szeretett rabnőjét. Akhilleusz erre fel megsértődött és azt mondta: noha őt azért hozták, mert nélküle nem nyerhető meg a mérkőzés, nemhogy kiváltságokat nem élvezhet, de még csak azonos elbírálásban sem részesülhet, hát frászt fog ezeknek trójaiakat kaszabolni. Hirtelen felindulásból elkövetett sértődésnek tetszik, de valójában sokkal mélyebb a probléma gyökere. Ahogy Mogyoródi Emese filozófiatörténész a témával alaposan foglalkozó kiváló tanulmányaiban (e helyütt mi most a Szabadság és az erkölcsiség a homéroszi világban címűből vettünk át gondolatokat) rámutat, Akhilleusznál a pillanatnyi sértettség inkább amolyan nem tudatos, ösztönszerű menekülés. Tisztában van ugyanis – megjósolt – sorsával: „ha harcol a trójai csatában, rövid, de dicsőséges, ha nem, akkor hosszú, ám dicstelen élete lesz”. És ezt ismerve és felfogva végül szabad akaratából dönt. Messinél más a konfliktus tétje, a mozgatórúgó azonban – érzésünk szerint – azonos. Hirtelennek tűnő döntését, mely szerint elege van a klubból, és azonnal el kíván igazolni, nem pillanatnyi szeszély szülte. A múlt pénteki, a goal.com kamerája előtt adott interjújából kiderül, hogy régóta érik benne az elhatározás, mert mint fogalmazott, „jó ideje nincs itt semmiféle sportszakmai projekt, nincs semmi, csak zsonglőrködés van, a lyukak betömése, a problémák elfedése”. Ugyanakkor azt is elmondta, mindig is az volt a vágya, hogy kizárólag ebben a klubban szerepelve legyen teljes a karrierje, meg azt is, hogy nem kíván, mert nem is tud perre menni szeretett egyesületével. Vagyis nála is ugyanúgy megvan a kettős választás jól érzékelhető tragikuma. Vagy kitart a végsőkig a katalán klub mellett, amelynek egyébként sem csak egy játékosa már régóta, hanem a jelképe, sőt inkább arca, beteljesítve ezzel „végzetét”, még akkor is, ha ez egyet jelent azzal, hogy nem lesz több trófea, érem és egyéb elismerés, egyszerűen azért, mert a csapat nem (lesz) elég jó hozzá; vagy eligazol, mondjuk, jövő nyáron, 34 évesen, amikor már nem is kell érte fizetni, és a karrierjéből hátralévő három-öt (vagy ki tudja, hány) idényt egy (talán) nyerő gépezet tagjaként játssza végig. Csak akkor, nem feledve az eddigi 15 éves barcelonai tevékenységét, mégsem ugyanaz a Lionel Messi marad, mint aki volt.

A személyes sorsa miatti düh vagy a végzet elfogadása – jelen állás szerint Lionel Messinek is ez a választási lehetősége. Hacsak nem vágja át a gordiuszi csomót azzal, hogy 2021 nyarán örökre lelép a nagy futballszínpadról. Vagy esetleg azzal, hogy haragját és csalódottságát leleményesen tovább fenntartva nem az ellenfeleken, hanem az „isteneken” áll bosszút. Mert arra is megvan az esély, hogy egy kikényszerítetten újjáalakult FC Barcelonában, új harcostársak között, ütőképes csapatban ismét megtalálja helyben az elveszettnek hitt motivációját. De ha így lesz, azzal inkább majd egy új Odüsszeiában foglalkozunk.