Beígérte Beckhamet – amikor Joan Laporta először ült a Barcelona elnöki székébe

 

Joan Laporta újbóli elnökké választását sokan nagy várakozással fogadták Barcelonában. Mint ismert, a katalán ügyvéd 2003 és 2010 között már betöltötte a pozíciót. Az biztos, hogy az azóta eltelt idő némileg szépített tevékenysége megítélésén – akkor szintén nehézségekkel teli időszak után érkezett –, érája vitathatatlanul sikeres volt a trófeák száma alapján, talán ezért is tekintenek rá most egyfajta megváltóként. Regnálása azonban így is ellentmondásos időszak volt, amelyet a diadalok mellett intrikák, botrányos események jellemeztek, korábbi szövetségesei is ellene fordultak, nem beszélve arról, hogy rögtön fő kampányígéretét sem sikerült teljesítenie.

Sorozatunk első részében a megválasztásáig vezető időszakot vizsgáljuk meg, a másodikban elnökségének hét évét, a záró, harmadik fejezetben pedig visszatérését és a rá váró feladatokat vesszük számba.

A Barcelonát Joan Laporta feltűnésekor Josep Lluís Núnez vezette, akinek 1978-tól 2000-ig tartó elnöksége huszonhét trófeát eredményezett. Hozzá köthető a La Masia nevű „tehetséggyár” elindítása, ő nevezte ki a klub újkori filozófiájának atyját, Johan Cruyffot vezetőedzőnek. Vaskalapossága, Cruyff későbbi menesztése azonban megosztotta a szurkolótábort, a kilencvenes évek második felében pedig egyre kevesebb sikert ért el és egyre nagyobb adósságot halmozott fel a klub.

Ez az elégedetlenség hívta életre az Elefant Blau (Kék Elefánt) nevű mozgalmat, amelynek egyik emblematikus figurája a fiatal ügyvéd, Joan Laporta volt, aki Nunez félreállítását tűzte ki céljául. Fiatalos lendületével az „autokratikus öregembereknek” látszó elnökökkel ellentétben Laporta egyfajta lázadónak tűnt. Egyházi iskolába járt, misszionáriusnak készült, ám kirúgták, majd amikor a „messzi” Tenerifére küldték katonának, azért kapott elzárást, mert lázadozott, hogy társaival lejárt szavatosságú tevehúst kapott, később engedély nélkül hazaszökött, s barátnőjével Egyiptomba ment nyaralni. Ezek után meglepődünk, hogy gyerekként a hatalom ellen ágáló Cruyffért rajongott?

Első nekifutásra csak félsikert ért el, a bizalmatlansági indítványát elfogadták, de Núnez megnyerte a szavazást, az elmozdítására voksolók száma (több mint 14 ezer) azonban azt jelezte, az „elefántok” hátországa erős. A nyomás nem csökkent Núnezen, aki 2000-ben lemondott és alelnökét, Joan Gaspartot választották utódjának a Laporta által is támogatott Lluís Bassat ellenében. A helyzet alapvetően nem változott, ráadásul sokakat arculcsapásként ért, amikor a csapat egyik legnagyobb sztárja, Luís Figo az ősi rivális Real Madridhoz szerződött.

Laporta vélhetően akkor érezte, eljött az idő arra, hogy maga álljon az elnöki kampány élére. A feltörekvő ügyvéd fiatal és hozzáértő emberekkel vette körül magát, Sandro Rosell, Marc Ingla és Ferran Soriano később is fontos szerepet kapott a klub életében, de fegyvertársai közül olyan is akadt, aki később ellene fordult. Akkor azonban még teljesnek tűnt az összhang, lehet, hogy Laportának voltak nála hozzáértőbb emberei, ám sármja és karizmája miatt ésszerűnek tűnt, hogy ő legyen a mozgalom arca. A „trónkövetelők” lelkesek, energikusak és talán kissé idealisták is voltak, vagy legalábbis annak tűntek.

„Esélytelennek tartottak minket, de olyanok voltunk, mint a szökőár   – emlékezett vissza a The Athleticnek a kampányban részt vevő Cláudia Vives-Fierro. – Támogatói bázist építettünk, az energikusságunk »fertőző« volt, mindenki rendkívül lelkesen vetette bele magát a munkába.”

Ez persze szépen hangzik, de a korabeli beszámolók szerint Laporta korántsem tűnt befutónak, így kellett egy olyan húzás, amely lökést adott a kihívónak.

Nem sokkal a választás előtt, 2003 júniusában Laporta és az egyik leendő alelnöknek kijelölt Sandro Rosell ezért összehívta a média képviselőit a Passeig de Grácia sugárúton lévő kampányközpontba és nagy bejelentést tett: megegyeztek a Manchester Uniteddel David Beckham átigazolásáról – már ha ők nyerik meg az elnökválasztást. Rosell ezután hosszas PowerPoint-előadásban ecsetelte, hogy a szakmai előnyök mellett milyen pénzügyi hozadéka lesz majd az angol világsztár érkezésének.

A bejelentést talán túlzás lenne arcátlan hazugságnak nevezni, mert a United állítólag valóban elfogadta Laportáék ajánlatát, de akkor már hetek óta azt pletykálták, Beckham a Real Madrid játékosa lesz, és később ő maga is megerősítette, esze ágában sem volt a BL-ről lemaradó, évek óta semmit sem nyerő Barcelonához szerződni.

Az állítást ugyan sokan kétkedve fogadták, mégis hatalmas lökést adott az elnökjelöltnek.  „A Beckham-bejelentésnek köszönhetően megelőztük az ellenfeleinket – idézte a későbbi igazgatósági tag Marc Inglát a Barcelonáról írt könyvében Graham Hunter. – Lendületbe jöttünk. Hitelesnek tűntünk, a szurkolók úgy látták, ezek az emberek valóban képesek elmenni Manchesterbe és leigazolni egy rocksztárt.”

Bár csak formaságnak tűnt, Beckham ezen a ponton hivatalosan (vélhetően) még nem egyezett meg a madridiakkal, így nyilvánosan nemigen cáfolhatott. De Florentino Pérez, az ősi rivális Real Madrid elnöke két elejtett mondattal vagy egy megfelelő újságíró fülébe súgott információval könnyedén leránthatta volna a leplet a barcelonai ígéretről, mégsem tette meg, pedig ezzel meg is torpedózhatta volna Laportáék kampányát. Hogy miért nem tette? Ma sem tudjuk. Ingla így magyarázta az említett könyvben: „Sandro Rosell főszerepet játszott ebben az ügyben, szerintem sokat segített, hogy ő jó kapcsolatot ápolt Florentino Pérezzel. Gyakorlatilag félig kötötték meg az ügyletet, de a háttérben Sandro kézben tartotta a játszmát.”

A kocka el volt vetve, 2003 júniusában Joan Laporta lett a Barcelona történetének 38. elnöke, a Real Madrid pedig néhány nappal később bejelentette David Beckham szerződtetését.

A koronát sikerült megszerezni, a következő feladat a klub rendbetétele volt.

Na meg kellett egy sztár.

(A következő részben: A „cruyffi álom” beteljesülése)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. április 17-i lapszámában jelent meg.)