A pénz beszél – Bobory Balázs publicisztikája

Besokallt. Azért sajnálni nem kell, de Gerard Piqué megelégelte, hogy valótlanságokat állítanak róla a sajtóban, és egyszerűen feltette a közösségi oldalaira azt az utalási bizonylatot, amellyel igazolni tudta nagy nyilvánosság előtt, hogy mennyi pénz üti azért a markát, mert nagy közönség előtt futballozik.

Mondjuk, Piquének manapság ez a legkisebb gondja, sportemberként remélhetőleg azon gondolkodik, miként segíthetné vissza a csúcsra szeretett csapatát, az FC Barcelonát. Edzője, a régi csapattárs, a mélységi irányító, az ész, Xavi igyekszik felszámolni a káoszt, amely a katalánoknál uralkodik, de a bicskája – ha nem is törött még bele – elég hatástalannak tetszik a feladat megoldásához. A Barca az eklatáns példája, hogy a legmagasabb szintről hogyan lehet évről évre leépítenie magát egy klubnak, mind a humán erőforrást tekintve, mind gazdasági téren. A gránátvörös-kékek ott tartanak, hogy megint a saját nevelésű ifjakat tolják előtérbe (pénz nagyon nincs másra), csak éppen az építkezés a mai modern futballban ritkán lehet gyors, sőt vannak olyan „házak” is, amelyek sohasem készülnek el…

Egy ilyen kiélezett helyzetben nem is csoda, hogy a klub egyik emblematikus figurája, nevezetesen Piqué, ugrik a bulvárban megjelenő fake newsra, pedig alapból valószínűleg jót röhögne énekesnő felesége, Shakira oldalán medencés villájuk négyméteres kanapéján. Főleg, hogy a rutinos középhátvéd már nem is igazán a labdarúgásból él, sportkarrierje mellett régóta építgeti magát mint üzletembert – például legnagyobb vállalkozása, a Kosmos szervezi a szisztémájában három éve megújult tenisz Davis-kupa-sorozatot.

Szóval Piqué nem az eurocentjeit rakosgatja otthon perselyből perselybe, hanem igyekszik sikeres lenni az üzleti világban is, ha már nyert Bajnokok Ligáját, világ- és Európa-bajnokságot labdarúgó-karrierje során. Azt azonban nem veszi be a gyomra, ha vészterhes időkben koloncnak, tehernek állítják be a vélt magas fizetése miatt. Ez olybá tűnik neki, mintha a Barcelona összes baja az ő magas béréből fakadna, és most – nyilván azért, hogy megelőzzön minden pletykára okot adó hírt – tulajdonképpen kirakta az adu ászt.

Gerard Piqué a közösségi médiában válaszolt egy újságíró félrevezető, valótlanságokat tartalmazó cikkére. A zsurnaliszta többek között azt állította, hogy a belső védő a katalánok legjobban kereső játékosa, évente 28 millió eurót vihet haza.

Ilyen zsíros, hétköznapi emberi aggyal szinte felfoghatatlanul sok nullát tartalmazó szerződése az elmúlt években két labdarúgónak, Cristiano Ronaldónak és Lionel Messinek volt. Bár a korosodó Piqué a saját posztján mindig is a legjobbak közé tartozott, „láthatatlansága”, a védők hálátlan szerepe miatt nyilvánvalóan bér szempontjából sem emelkedhetett az „űrből” érkező két kollégája mellé, már csak ezért is logikátlan az újságíró fejtegetése Piqué jólétéről.

Szóval, a védő egyszerűen fogta magát, lefotózta az FC Barcelona által átutalt féléves bérigazolást, a nem egészen két és fél millió euróról szóló digitális bizonylatot, és nyilvánossá tette. Persze a fotelhuszárok egy része egyből azzal a reakcióval élt, hogy így sem kell hónap végén zsíros kenyeret ennie lilahagymával, de a lényeg természetesen nem ez.

Piqué tudja, hogy bajban van szeretett klubja sportszakmai és financiális téren is, ami a korábbi diadalmenetek fényében egyébként is megviseli, azt azonban már sehogyan sem tűri el, hogy őt okolják a nehézségekért, hogy miatta döcög a katalánok szekere.

Amerikában létezik egy jól működő gyakorlat. A legnépszerűbb sportágak szervezői egyszerűen kötelezik a professzionális sportolókat és klubokat, hogy mindenki számára nyilvános szerződéseket kössenek, így pontosan tudja mindenki, hogy például a Los Angeles Lakers kosarasa, LeBron ­James az elmúlt évtizedekben hány százmillió dollárt pattogtatott össze. Persze az egyéb tevékenységekből származó, vélhetően ennél is nagyobb bevételeiről nincs hiteles forrás, a szurkolóknak mégis megnyugvást jelent, hogy tudják, kedvencük a parketten nyújtott teljesítményéért mekkora ellentételezést kap.

Ehhez persze kell egy bizonyos szurkolói, sőt társadalmi kultúra is. Az amerikaiak például addig turkálnak csak a zsebedben, ameddig nem tudják, mennyi van benne. És persze azt is tudják, hogy a show-t meg kell fizetni. Az, aki az élményt szállítja tíz- vagy százezreknek, esetleg millióknak, többet keres, mint egy gyári melós. Egészen egyszerűen azért, mert sokakat érdekel a teljesítménye. És nemcsak a minősége miatt, mert egy asztalos is készíthet mindennap hibátlan bútorokat, hanem mert sokakat szórakoztat vele.

Európában, főleg a volt szocialista országokban ez feloldhatatlan anomáliát jelent. Mihez kezdjünk azzal, amikor a piac diktál, a sportot pedig csak úgy lehet versenyképessé tenni, ha a nyugatihoz közelítő fizetésekkel kecsegtetik a sportolókat?

Magyarországon egyenesen titkolni kell a béreket, főleg a labdarúgókét, mert az egyszeri ember felül minden demagógiának, és csak azt szajkózza, hogy azok a milliók, amelyeket a futballisták tesznek zsebre, mennyivel jobban mutatnának az egészségügyben, esetleg az oktatásban. Természetesen nem azt mondom, hogy az említett két ágazat helyzete kielégítő, de soha nem is lesz az, közben az élet más területein is léteznek prioritások – hogy mást nem mondjak, a test épsége, az egészséges életmód, a profi sport tekintetében pedig a szórakoztatás sem utolsó a sorban. Visszakereshető, ki volt (én speciel nem nevesítem) az a nagyon sokszoros válogatott, pályafutása nagy részét külföldön töltő labdarúgó, aki arra a kérdésre, hogy mennyire tartja irritálónak, hogy a futballisták sokat keresnek, azt válaszolta: senkinek sem volt megtiltva gyerekként, hogy labdát kérjen karácsonyra… Nyilván a választ olvasván sokak keze ökölbe szorult, de provokációra időnként provokációval kell válaszolni. Az angol közbeszédben senkit sem hökkent meg, hogy, mondjuk, a Chelsea középpályása hetente hány százezer fontot keres, hazánkban viszont minden ilyen hírt hallva van egy következő számítás, amely perc/forintra bontja le a juttatás mértékét. A sport immár ipar lett, üzlet, amelynek szerves része az értékesítés, a marketing, a reklám. Ezek együtthatója határozza meg a bevétel mértékét, a profit pedig beárazza a produktumot előállítókat is. Aki Gerard Piqué fizetését sokallja, nyugodtan ágálhat akár Robert De Niro juttatása ellen is, aki uszkve 15 millió dollárt rak zsebre egy filmforgatás után. Őrült összeg? Az! Mégis megéri valakinek kifizetni? Igen! Az indok egyszerű: a produkcióért sokan bemennek a moziba, és másfél órára átadják magukat az élménynek, kizárják a gondokat, a munkahelyi, magánéleti problémákat.

Olyan nagy a verseny a minőségi munkaerőért, ezáltal a minden igényt kielégítő produktumért, hogy meghatározhatatlan, miként lehet „normálisan” beárazni a sportolói teljesítményeket. A piac mindent eldönt, ezért értelmetlen még a nyilvánvaló túlkapásokon, túlárazásokon is gondolkodni, ha valaki úgy véli, megéri a befektetése, és érdemes fizetnie, mint egy katonatisztnek.

Visszatérve Piquéhez: a futballista letett már annyit az asztalra, hogy fityiszt mutasson az irigyeknek, de egyúttal kísérletet tett arra is, hogy nyíltan beszéljünk a fizetésekről. Engem nem érdekel más zsebe, az már sokkal inkább, mi zajlik játék közben, mondjuk, a zöld gyepen.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!