Lesújtó szaktanácsadás – Csinta Samu publicisztikája

LEHET LATOLGATNI: egy hatalmas klub mérhetetlen professzionalizmusával van-e dolgunk, amely minden előre látható történésre igyekszik felkészülni, vagy ugyanannak a klubnak az ugyancsak mérhetetlen arroganciájáról, ahol úgy tartják, nekik mindent szabad. A Barcelonáról van szó, amelynek elnöke, Joan Laporta ellen is vádat emelt nemrég a Negreira-üggyel foglalkozó vizsgálóbíró. Csakis az újszülöttek kedvéért az alaphír: a Barcelona éveken át fizetett „szakmai tanácsadásért” a katalán futball-játékvezetői testület alelnökének, José María Enríquez Negreirának.

Itt hosszasan lehetne időzni, megpróbálni szétszálazni, vajon mi és mennyi fér a szakmai tanácsadás fogalmának tudatosan szélesre hagyott keretei közé. Elvetve azokat a vulgáris megközelítéseket, amelyeket egyes játékvezetők személyes preferenciáinak feltérképezése kínál, azaz, hogy az illető természetben, készpénzben vagy egyéb bónuszok ellenében billenti-e meg a pályát az egyik vagy másik csapat érdekében. Mondom, elvetve, de nem teljes mértékben kizárva ezeket. Miközben egyre komplikáltabbá bonyolított világunkban hajlamosak vagyunk eleve kizárni a kézenfekvő megoldásokat. Mert mi lehet „célravezetőbb” annál, mint amikor vetített képes előadások nélkül a felek egyszerűen megüzenik egymásnak a tranzakció paramétereit, miszerint a játékvezető megad a „kedvezményezettnek” legalább egy tizenegyest, apró mezőnybeli szabálytalanságoknak az ellenfél javára való megítélésével, de a veszélyes zónában mindent, illetve semmit el nem engedve idegbajba sodorja az „áldozatot”, s ily módon garantált az ellenfél egy-két játékosának kiállítása.

Hamvas gyermekkorom emlékei között szerepelnek hasonló tartalmú párbeszédek. Játékvezető édesapámat elkísérve, a felnőtt-társaságtól elbűvölve, asztal alatt ülve, puszta jelenlétemet valamilyen csendes foglalkozásba fojtva, a fejem fölött párálló hatalmas tál sült hús perspektívájába kis híján belebetegedve hallgattam a fentiekkel rokon mondatokat. Igazából nem is értettem akkor az elhangzottakat, csak később, néha évek múltán álltak össze a mozaikdarabok, akkor azonban már nem érdekelt az egész, távoli újságírói-közírói jövőmről pedig legfeljebb a csillagokban olvashatott, aki értett hozzá.

Az a fehér-fekete világ talán már a jelen falusi futballbirodalmában is rég a múlté, az emberi gyarlóság azonban időtlen, és a jelek szerint kiirthatatlan, így aztán a Barcelona esetében szinte sértésnek érezném bármiféle hasonló eszköztár alkalmazását. Ám akkor milyen tanácsadásról beszélhetünk, marad a kérdés, a dolog erkölcsi vonatkozásának kitárgyalását kissé elhalasztva, de nem feledve. Mert a tényálladék megállapítása megtörtént, maga a „tanácsadó”, a katalán játékvezetői testület korábbi alelnöke ismerte be az adóhatóságnak, hogy jelentéseket készített a Barcelonának a bírói gárda ténykedéséről azzal a céllal, hogy a csapat futballistái tudják, hogyan érdemes beszélni a játékvezetővel. Állítólag azért, hogy a klub megelőzhesse a Barcelonát sújtó ellentmondásos játékvezetői ítéleteket. Kisebb szépséghiba, hogy mindez azt követően bukott ki, hogy az adóhatóság nem talált dokumentumot a két fél közötti üzleti kapcsolat létezéséről, miközben a kifizetések egyértelműen megtörténtek. A „szakmai tanácsadásként” feltüntetett munkavégzést pedig egy olyan cég számlázta ki a klubnak, amelynek egyetlen tagja a korábbi játékvezető volt. Amúgy bagatell összegért, a 2016–2018 közötti periódusban kifizetett alig 1.5 millió euróért.

Számomra legfeljebb a Barcelona könyvvitelének megfelelő működéséről árulkodik, hogy – legalábbis az akkori vezetőséghez közeli források szerint – a Dasnil 95 nevű cég elvégezte a munkát, a jelentések archiválva, a bíróság igénylésére szükség esetén bármikor előhívhatók, egyszóval a felek közötti üzleti kapcsolat létezése kétségbevonhatatlan. Kifejezetten hideglelős azonban, hogy a mundér becsületét védeni igyekvő közleményében a Barcelona úgy fogalmaz, a profi játékvezetőkről a videókészítés bevett eljárás a hivatásos labdarúgóklubok köreiben. Próbálom értelmezni a dolgot. Ott ül egy – vagy több – videóelemző a gép előtt, és kikockázva figyeli, milyen indulósebességgel követi a meccsen történteket a bíró, mekkora távolságtartással igyekszik tiszteletet teremteni, illetve megtartani. Bizonyára sokan fel tudnak idézni eseteket, amikor egy játékvezető csak igen indokolt esetekben megy be a futballisták sűrűjébe, az ítéletet követően szapora hátramenetben távolodik a tett helyszínétől és igyekszik sürgetni a szabadrúgás elvégzését. Mások hatalmas sprinttel érkeznek a legapróbb oldalvonal menti faulthoz is, az elkövető képébe üvöltve, hogy ilyet soha többé ne merészeljen. Mindkettőnek lehet hozadéka és árnyoldala, mert például hová lehetne fokozni egy hasonló fellépést és verbális figyelmeztetést, ha valamelyik futballista tényleg beindítja a „láncfűrészt”.

Kevésbé hamvas, de azért még fiatalkoromból származó másik emlék, amikor a megyei bajnokságban futballozva a derékmagasságban felrúgott csapattárs még hason fekve, de kétségtelenül némi iróniával a hangjában kérdezte az odaérkező bírótól: „Vajon mit ítél?” Azonnali kiállítás volt a „jutalma”, az amúgy is meglehetősen „fogalmatlan” játékvezetőnek sem humorérzéke, sem elég önbizalma nem volt a helyén kezelni a csipkelődést. A bírók pszichikai profiljának ilyen jellegű felmérése persze hasznos lehet, de megítélésem szerint ehhez bőven elég a labdarúgók, illetve a kispad népének meghallgatása, esetleg szájról olvasó szakértő bevonása.

A Barcelona súlyos következményekkel fenyegető története – a bíróság akár háromtól hat évig terjedő börtönbüntetéssel sújthatja a katalán klub első emberét, Laportát, valamint elődeit, Sandro Rosellt és Josep Maria Bartomeut, ha vétkesnek találja őket – jelenlegi besorolásában pénzügyi bűneset. Helyes, a hatóságok megvesztegetése, de akár az arra irányuló kísérlet is tűrhetetlen, így aztán háborgó lélekkel olvastam a La Liga első embere, Javier Tebas korábbi kijelentését, miszerint a Barcelonát nem büntethetik, a kifizetések óta eltelt több mint három év ugyanis elévülést jelent. Igaz, azt is hozzátette, hogy a FIFA és az UEFA kiszabhat büntetést, mi több, utóbbi már be is kérte az üggyel kapcsolatos valamennyi dokumentumot.

És így jutunk el végre az ügy erkölcsi dimenziójának határvidékére. Ha ugyanis egy játékvezetői testület tagja bármilyen üzleti-szakmai kapcsolatba keveredik egy olyan klubbal, amelynek meccseire közvetlen vagy közvetett hatással van, az kiirthatatlanul elveti a gyanakvás magvát. Egyre több országban fulladt botrányba, de legalábbis vált mindennapos botránykővé a játékvezetői testület tevékenysége. Az angol Steve Bennett mindössze 14 hónap után állt fel a görög testület éléről, miután nem tűrte tovább a szövetség elnökének nyomásgyakorlását a bíróküldések terén. Utódja a svéd Peter Frojdfeldt lesz, akinek személyét az UEFA 2019-ben már kifogásolta egyszer. Görög források szerint a döntéssel az athéni szuperklub, az Olympiakosz szekerét kívánják tolni. Romániában még helyén van a korábbi görög FIFA-bíró, Kirosz Vaszarasz, akinek tevékenységét immár gyakorlatilag mindenki kifogásolja, elsősorban azért, mert a klubvezetők szerint a testületen belül mindenkinek megvan már a maga házi bírója.

A barcelonai történet egyfajta lakmuszpapírként működhet ebben a sokvegyületes folyamatban. Ha felmentik a katalán nagyságokat, azért, ha elítélik őket, még inkább.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!