Amerikai túra mentette meg a Barcát – Moncz Attila publicisztikája

Az FC Barcelona a rendes játékidőt figyelembe véve egy győzelemmel és két döntetlennel fejezte be az amerikai túráját, pedig az ellenféllista veretes volt, hiszen a Manchester Cityvel, a Real Madriddal és a Milannal mérte össze az erejét. Emellett az első becslések szerint nyolcmillió eurós tiszta profitot is elkönyvelhetett, és ha figyelembe vesszük, hogy az augusztus végén ugyanerre járó női csapattól is „érkezik” egymillió euró, tisztességes összeggel gyarapszik a nagyvilág elől gondosan titkolt klubkassza. (Ha hinni lehet a jelentéseknek, jelenleg valamennyivel félmilliárd euró feletti az adósságállomány, azaz néhány év alatt sikerült eltüntetni egymilliárdot.) Ugyanakkor a mostani túra célja elsősorban nem a túléléshez szükséges pénz összegyűjtése volt (nem is törlesztésre fordítják a bevételt), hanem az egyébként is jelentős amerikai szurkolói bázis bővítése, a gazdasági lehetőségek kiaknázása (gondoljunk főképp a merchandisingból származó bevételekre), valamint a márkaépítés.

És az emlékezés.

Merthogy az FC Barcelona múltjában akadt olyan észak-amerikai látogatás, amely valóban – minden szempontból! – a klub és a játékosok túlélését volt hivatva elősegíteni. Emiatt nem csupán a protokoll okán találkozott egymással Joan Laporta elnök és Eric Adams, New York város polgármestere, és utóbbi nem véletlenül gazdagodott többek között egy Barca-mezzel. 1937-ben ugyanis több város mellett New York is hozzájárult ahhoz, hogy most érdemben gondolkozhassanak Katalóniában azon, miképp ünneplik meg az idén a gránátvörös-kékek a 125. születésnapjukat.

1937-et írtunk, javában dúlt a polgárháború Spanyolországban, ami idővel megalapozta Francisco Franco tábornok diktatúráját. Josep Sunyolt, a Barcelona elnökét, egy politikai kulcsfigurát addigra már meggyilkolta Franco egyik katonája, a bajnokság félbeszakadt, és bár két tartomány, Katalónia, valamint Valencia közösen megszervezte a Mediterrán Ligát, a jövő nem igazán látszott a klubnál. Az adósságállomány nőtt, a bajnokság a második évét már nem élte meg (az első, egyben az utolsó kiírást a Barcelona nyerte meg, megelőzve az Espanyolt és a Gironát), hiányoztak a bevételt garantáló tétmérkőzések, a klub tagsága 2500-ra csökkent (több mint egy évtizeddel korábban még 12 207 volt!), a csőd elérhető közelségbe került.

Ezt a politikai-gazdasági helyzetet akarta a maga javára fordítani Lázaro Cardenas mexikói elnök, aki több ajánlatot is tett a Barcelonának egy közép-amerikai túra kapcsán. Frederic Porta, a Barca történésze így emlékezett vissza erre az időszakra: „Az első kettőt a megfelelő garanciák hiányában elutasították. Nem lehetett tudni, a Barca mennyit keres. De Cardenas nem tágított. A korábban a Barcában baseballozó Manuel Mas Soriano üzletemberen keresztül rávette a klubot, gondolja újra. Fontos tudni, hogy Cardenas az egyetlen olyan demokratikus ország elnöke volt, amely hűséges volt és elismerte az éppen veszélyben lévő második Spanyol Köztársaságot.” Soriano végül célt ért, méghozzá teljes költségtérítést, valamint 15 ezer dollárt ígérő ajánlatával.

Patrick O’Connell vezetőedző (ő akkoriban életvitelszerűen nem is Barcelonában élt, hanem a harcok elől hazamenekült Írországba) 16 játékost nevezett az utazó keretbe, akik néhány funkcionáriussal együtt 1937. május 18-án kezdték meg a túrát. Amiből végül Odüsszeia lett, úgy, hogy nem is mindenki tért haza. Már az európai tengerpart elérése is kalandos volt, a francia kikötővárosba, Saint-Nazaire-be tartó vonatút során ugyanis órákat kellett vesztegelni, mert a francóisták bombázták a térséget, az alagútnál biztosabb óvóhely pedig nem volt a környéken. A küldöttség végül június 8-án érkezett meg Mexikóba, ahol elképesztő fogadtatásban részesítették őket, beleértve a Spanyol Köztársaság még működő nagykövetségén tartott estet is.

Emellett persze futballozni is kellett, az eredeti elképzeléseknél sokkal többet. Soriano nyitó ajánlatában egy ország, három hét és öt mérkőzés szerepelt, ebből lett a végén két ország, három hónap és 14 találkozó. A tízezer dollárból viszont sokkal több. Az összesített mérleg 461 799 pesetás profitot hozott ki az út végére, ami vastagon fedezte a klub 200 ezer pesetás adósságát. (Ha mai árfolyamon akarjuk átváltani, akkor az összeg az ESPN számításai szerint 2775 euró volt, ha minden valutapiaci ingadozást megpróbálunk figyelembe venni – ami lehetetlen –, akkor egy- és tízmillió euró közöttire tehető az összeg – ennél pontosabb becslést senki sem mert adni.)

Na de hogyan jött képbe a két ország? Azok után, hogy a Barcelona hat győzelemmel (Atlante 2:1, Club Espana 5:4, Necaxa 4:2, 2:1, América 3:2, Cidoa 7:2) és négy vereséggel (América 0:2, Asturias 1:5, mexikói válogatott 2:5, 1:3) letudta a mexikói etapot, az Egyesült Államokba utazott. A miértre biztos válasz nincs, egyes történészek szerint már a túra közepén, júliusban eldőlt, hogy az USA lesz a következő állomás, mert senki sem talált hajójegyet hazafelé. Más vélemények szerint viszont a családtagok győzték meg a futballistákat, hogy részben az otthoni politikai helyzet, részben meg a kint kereshető több pénz miatt nyújtsák el a küldetést. A harmadik verzió pedig Soriano ügyeskedését valószínűsíti. Ez legkevésbé Martí Ventolrának esett a nehezére, aki közben szerelembe esett a mexikói elnök unokahúgával, akivel idővel össze is házasodott. Fiuk, Pepe az 1970-es világbajnokságon Mexikót képviselve pályára is lépett, így az övék az első (és máig egyetlen) apa-fiú páros, amely két eltérő nemzet színeiben játszott vb-n (Martí 1934-ben spanyol mezben lépett pályára).

A társaság végül ment, főképp már üzleti alapon. A New York-i fellépés költségeit, illetve honoráriumát barátok és szurkolók dobták össze, és ez már valóban sokkal inkább volt üzleti, mint szakmai túra. Ezt mutatja a szeptemberben megnyert négy meccs riválisainak listája is: Brooklyn Hispano (4:2), New York csapata (4:3), az American Soccer League gárdája (2:0), a zsidó közösség együttese (3:0). De a legfontosabb a bevétel volt, amit viszont nem küldtek haza Spanyolországba, hanem egy párizsi bank lett a célállomás, és csak a polgárháború lezárása után mertek hozzányúlni a barcelonaiak, mert attól féltek, ha korábban felveszik, a Franco-rezsim villámgyorsan elkobozza az egészet.

Ugyanakkor a pénzzel ellentétben a keret több mint fele nem ért haza. A tizenhatból kilencen döntöttek úgy, biztonságosabb Spanyolországon kívül maradni. Főleg úgy, hogy egy idő után már mindenki tisztában volt azzal, egy francóista kém követi minden lépésüket, és Esteve Pedrol folyamatosan jelentett is a tábornok Burgosban székelő kormányának… A futballistákat elsősorban a családjuk győzte meg a „dobbantásról”, az ő első számú felvevőpiacuk Mexikó lett, de például később a Barcával edzőként Spanyol Kupát, az Atlético Madriddal pedig bajnoki címet nyerő Domenec Balmanya, valamint Josep Escola Franciaországban kért menedékjogot.

A többiek viszont hazatértek, és a keresett pénzzel, valamint a munkájukkal részt vállaltak a Barcelona újjáépítéséből. Aztán csatlakoztak hozzájuk még néhányan a kint maradók közül – alighanem róluk is megemlékeznek majd az idei ünnepségsorozat keretében.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!