A Real ha pocsék, se harcol bíró ellen

A Real Madrid a 2005–2006-os idény harmadik fordulójában az Espanyolhoz utazott, méghozzá kísérteties körülmények közepette. Egy esztendővel korábban ugyanis egy Leverkusenben begyűjtött Bajnokok Ligája-zakóval indult a csapat Barcelonába, ahol ismét kikapott, az edző meg lapátra került. Akkor José Antonio Camacho azt mondta, hogy játékosai egyszerűen irányíthatatlanok.

A „királyi gárda" ezúttal, 2005 szeptemberének közepén Lyonban hasalt el a BL-ben (szintén 3–0-ra...), de Vanderlei Luxemburgo – elődjével ellentétben – nem szándékozott bedobni a törülközőt. „Csak azért, mert néhány napja nem működött, nem fogom kidobni a már számtalanszor bevált szisztémát, én meg pláne nem hagyom abba. Attól hogy kritizálnak, még nem fogok változtatni. Vessenek egy pillantást az eredményeimre és arra, hogy hány kupát nyertem meg már így" – védte magát a hazájában a Palmeiras, a Cruzeiro és a Santos élén is nagy sikereket elérő brazil mester.

A kifogásolt formáció egy szélsők nélküli, fura 4–2–2–2 volt, amelyben Beckham és Júlio Baptista is kényelmetlenül mozgott (főleg a dél-amerikai a bal szélen), s egyedül Robinho értette a rendszert – nem csoda, korábban ő már játszott ilyenben Luxemburgo keze alatt.

Elég gyatrán ment a csapatnak: a szerencsés cádizi győzelmet (2–1) a Celtától elszenvedett hazai vereség (2–3) követte, jóllehet az a meccs valójában döntetlennek nézett ki (erre még visszatérünk).

Most, a harmadik körben a katalán Olimpiai Stadionban a hazaiaknál Raúl Tamudo volt a nagy hiányzó, míg a Realba visszatért ugyan a hétközi katasztrófából eltiltása miatt kimaradó Ronaldo, ám továbbra is érződött Zinedine Zidane hiánya – szervezetlen volt a játékuk. Helyzeteket így is sikerült kialakítani, és Robinho az 50. percben el is találta a bal kapufát.

A vezetést mégis az Ivan de la Pena által remekül irányított Espanyol szerezte meg, a 67. percben a kopasz középpályás szabadrúgásból felívelt labdáját Daniel Jarque fejelte vetődve a hálóba (ő volt az a játékos, aki tavaly együttese edzőtáborában kapott szívrohamot, és akire az idei vb-döntő egyetlen gólját szerző Andrés Iniesta a találata után a trikóján, illetve annak megmutatásával emlékezett).

A madridiak szabálytalanságot reklamáltak, de csak Alberto Lopo, a barcelonaiak másik, előrehúzódó védője került a földre a büntetőterületen belül – egy ideig senki sem tudta, mi az ítélet, aztán a játékvezető jelezte, hogy gól született. De la Pena ezután még eltalálta a lécet, Sergio Ramost és Júlio Baptistát a hajrában kiállították a Realból, a történelem pedig megismételte önmagát: a 0–3-as BL-rajt után vereség az Espanyol ellen.

A következő napokban a megelőző hetek eseményei miatt a Real Madrid és a bírók kapcsolatától volt hangos a spanyol futballközvélemény, no meg persze a sajtó. Már a Celta elleni mérkőzésen született egy fantomgól a fővárosiak kárára (a vigói Fabián Canobbio lövését követően a labda nem került teljes terjedelmével a gólvonal mögé, a bíró mégis megadta a gólt, amellyel nyertek is a látogatók), míg ezúttal az Espanyol szerzett vitatható és egyben győztes találatot a „királyiak" ellen.

De la Pena szabadrúgását követően Jarque belefejelt a labdába, ám Julián Rodríguez Santiago játékvezető, mielőtt az espanyolos értékesítette volna a helyzetet, már belefújt a sípjába, legalább egy-két ütem erejéig megzavarva így a vendégeket.

Az újabb nyilvánvaló bírói baklövés miatt szeptember 20-án délelőtt, másfél nappal a meccs után összeült a Real Madrid vezetősége, és a klub jogászaival arról tárgyalt, megóvja-e a találkozót. Noha sok jel arra mutatott, hogy ha a blancók így tesznek, akkor újrajátszás lesz – a mérkőzésről készült felvételek egyértelműen bebizonyították, hogy Santiago belefújt a sípjába, ez pedig a szabályok értelmében azt jelenti, hogy attól a pillanattól kezdve minden megmozdulás érvénytelen –, a fővárosi grémium végül úgy határozott, hogy nem lép ilyen irányban.

„Hűnek kell lennünk a kultúránkhoz, a történelmünkhöz, és elő kell segítenünk a játékvezetők szakmai fejlődését is, még ha ítéleteikkel meg is károsítanak bennünket. Az irántuk érzett tiszteletből a Real Madrid nem óvja meg az Espanyol elleni mérkőzést – indokolta a döntést Florentino Pérez klubelnök. – Vasárnap súlyos hibát követett el a bíró, egyszerűen rosszul értelmezte a szabályokat, ezért nem mehettünk el szó nélkül az eset mellett. Tudjuk, hogy nekünk van igazunk, de anélkül szeretnénk hozzájárulni a játékvezetés színvonalának emelkedéséhez, hogy feszültséget gerjesztenénk a ligában."

A sportvezető kétségtelenül nagy szavakat használt, viszont az is igaz, hogy bár Santiago játékvezető állítása szerint ő nem fütyült az ominózus esetnél (a játékvezetői testület szóvivője azt mondta, hogy a nézőtérről érkezett a sípszó...), a televíziós felvételek nemcsak a hangot rögzítették, hanem a mozdulatát is, amikor emelte a kezét, hogy szabálytalanságot jelezzen – azaz erkölcsileg a „királyi gárda" került ki győztesen az esetből.

Más kérdés, hogy ettől még a belső gondjai nem oldódtak meg, és a pontok is nagyon hiányoztak később az elvileg „galaktikus" csapatnak. A blancók végül megint másodikak lettek a Barcelona mögött, míg a BL-ből a későbbi finalista Arsenal verte ki őket, már a nyolcaddöntőben. Ez utóbbi fejleményeket azonban Luxemburgo már nem érte meg a kispadon, mert december elején őt is menesztették (nagyjából egy év után, hiszen már a brazil is idény közbeni megmentőként érkezett).

Így lépett színre Juan Ramón López Caro, aki már az ötödik trénerként kapott megbízást a három sikertelen szezonon belül. Mindez jelzi: néhány évvel ezelőtt bizony nem csak a spanyol játékvezetőkkel volt nagy baj a madridiak meccsein...

1955-ben e napon jelent meg beszámoló arról a Népsportban, hogy a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség végrehajtó bizottsága néhány nappal korábban Brüsszelben ülésezett, és elfogadta az előző évi világbajnokság pénzügyi jelentését, ezen kívül a nagyszabású torna sikeres megrendezéséért köszönetét fejezte ki a svájci szervezőknek. A FIFA vb elhatározta továbbá, hogy az 1956. évi, hagyományos nemzetközi ifjúsági tornára Magyarországon kerül majd sor. Mivel akkoriban nem volt még a maihoz hasonló versenyrendszer a fiatalok számára (sem), ezeknek a viadaloknak igen nagy rangjuk volt az utánpótlás-korosztályokban. A sorozat 1948-ban indult, és éppen 1955 után került át a FIFA-tól az európai szövetséghez (UEFA). 1980-tól nevezték U18-as Eb-nek (ebben az évtizedben majdnem végig csak kétévente került rá sor, amúgy előtte is, azóta is minden esztendőben), majd 2001-től U19-es Európa-bajnokságnak. Magyarország 1953-ban diadalmaskodott rajta, 1955-ben és 1956-ban pedig (a másodiknál ugye éppen hazánkban) megnyerte a csoportját, de további küzdelmek nem voltak. 1960-ban ismét elsők lettünk, majd 1976-ban, amikor megint nálunk került sor a rendezvényre, a szovjetek mögött ezüstérem jutott csapatunknak. Amely aztán Bicskei Bertalan vezetésével nyolc évre rá Moszkvában szintén elsőséggel vágott vissza! Ezután még csak véletlenül sem kerültünk újra döntőbe, holott 1990-ben – máig utoljára – ismét házigazdák lehettünk. (A Németh Krisztián-féle társaság tavalyelőtt Csehországban elődöntős volt, és a négy között az olaszoktól kapott ki, de így is kvalifikálta magát a nagy sikert hozó egyiptomi U20-as vb-re.)

1965-ben e napon rendezték Lipcsében az öttusa-világbajnokság második számát, a vívást, amelyet az előző évi egyéni olimpiai bajnok Török Ferenc nyert meg. Rendkívül érdekes helyzet alakult ki, mert négyen is 31 győzelemmel zárták ezt a tusát, ezért a szabályok értelmében el kellett dönteni a helyezési sorrendet, miközben az elért pontszámok nem változtak. Az újravívásból a magyar versenyző jött ki legjobban. Móna István és Balczó András is jól szerepelt, egy, illetve két asszóval kevesebbet megnyerve az ötödik és hatodik helyen kötött ki. Összetettben a mieink máris magabiztosan vezettek, míg egyéniben Török tisztességesen elhúzott, mögötte pedig Móna, a szovjet öttusalegenda, Igor Novikov, az osztrák Herbert Polzhuber és Balczó tömörült. Három nappal később aztán totális magyar diadalba „fulladt" a kontinensbajnokság: mind a négy aranyat legjobbjaink szerezték meg! A felnőtteknél csapatunk (változatlan összeállításban), valamint – főleg ragyogó futása révén – Balszó is megvédte 1963-as elsőségét (Török a korábbi négyszeres vb-győztes, nála hat évvel idősebb Novikov mögött ezúttal harmadik lett, azaz egy pozícióval hátrébb szorult, míg Móna ötödikként fejezte be a küzdelmeket), miközben az ifjúságiak között Bodnár Jánost és a Bodnár, Pálvölgyi Miklós, Bakó Pál triót sem tudták felülmúlni a riválisok. Balczónak és „nagyválogatottunknak" egyébként egyaránt ez volt a zsinórban megnyert négy (Balczó esetében: öt) vb-aranya közül a második!

1975-ben e napon játszották a népstadionbeli kettős rangadók történetének egyik legkiválóbbját! Az első mérkőzésen a sorozatban hétszer bajnok – és trónját majd éppen ebben a szezonba elveszítő – Újpest Nagy korai góljával 1–0-ra legyőzte a Vasast, amely, mint tudjuk, másfél évvel később hosszú szünet után ismét élen végzett az NB I-ben, de ebből most még nem sok látszott, mert hat kör után a kiesőzóna szélén táncolt. Már e találkozó előtt tumultuózus jelenetek játszódtak le a létesítmény területén, mert a rengeteg szurkoló (akik alig tudtak bejutni a hatalmas tömegben) elözönlötték a szobrok közötti térséget, ahol így lehetetlenné vált a csapatok bemelegítése. Már az első mérkőzésen is hetvenezren voltak, a másodikon pedig majdnem nyolcvanezren – és milyen jól választottak programot! Egy ötcsillagosra értékelt remek összecsapást láthattak, amelyen a lila-fehérek egyeduralmát ebben az idényben megtörő Ferencváros előbb 2–0-ra, aztán 3–2-re vezetett a Bp. Honvéd ellen, ám a 9-es osztályzatot kiérdemlő Szűcs Lajos (immár 32 éves egykori nagy fradista, olimpia bajnok és egyszeres világválogatott) középhátvéd posztja dacára a 87. percben másodszor is kiegyenlített! A Dalnoki Jenő edzette Ferencvárosnak azonban Pusztai révén erre is volt még válasza, így a vége 4–3 lett az FTC-nek, amely már ekkor a tabella tetején tanyázott. A lefújás után vastaps köszöntötte mindkét együttest!

1985-ben e napon volt a nagy mexikói földrengés második hulláma, egy számottevő utórengés, amely további károkat okozott a másfél nappal korábban súlyos veszteségeket átélt fővárosban. Mexikóvárossal majdnem teljesen megszakadt minden telekommunikációs összeköttetés, de az világos volt, hogy már 19-én nagyon sok épület megrongálódott, és mint utólag összesítették, mintegy tízezer ember lelte halálát a Richter-skála szerint 8.1-es (majd másnap 7.5-ös) erősségű földmozgásokban. Ugyanakkor minden létező szinten siettek kijelenteni: a közelgő futball-vb-re szánt létesítmények nem szenvedtek nagyobb károkat, s az ország (amely eleve beugróként, Kolumbia helyett vállalta a rendezést 1983 májusában) késznek mutatkozott változatlan programmal vendégül látni a Mundialt. Így is történt. És hogy egy kissé morbid hasonlattal éljünk: bár még áprilisban is volt egy 7-es fokozatú utórengés, az igaz földindulást 1986 júniusa hozta el – a jó szereplésre esélyesnek hitt, de a szovjetek elleni 0–6-tal csúnyán leégő magyar válogatott számára...

1995-ben e napon meglehetősen furcsa fotóval lepte meg olvasóit az Il Resto Del Carlino című olasz napilap. Az újság saját születésnapja alkalmából közölte az itáliai alpesi sísport koronázatlan királyának, a háromszoros olimpiai bajnok Alberto Tombának egy szaunában készített meztelen fotóját. Ahogy az NS fogalmazott: „Tomba la Bomba" rajongói minden bizonnyal gyűjteményük egyik ékkövének tekintették a pikáns felvételt... Maga a főszereplő nem örült az ötletnek: „A média oly gyakran becstelen magatartását jól bizonyítja ez a disznóság. Mi köze bárkinek is ahhoz, hogy lefényképeztek jó néhány évvel ezelőtt, amikor szaunáztam...? Ráadásul akkor még nem is voltam igazán sikeres sportoló. Nem perelek ugyan, de születésnapi jókívánságokat ne várjanak tőlem" – üzente Alberto Tomba Chiléből, ahol a téli versenyidőszakra készült éppen. Jól tette, hogy a lényegre összpontosított: fél évvel később megszerezte pályafutása első, egyben utolsó két világbajnoki aranyérmét (naná, hogy szlalomban és óriás-műlesiklásban).