Megszületett az F1 legfőbb üzlet(ember)e

Gazdasági világválságot élünk, és mai történetünk kiindulópontja is egy hasonlóhoz (sőt: még nagyobbhoz) kapcsolódik: 1930-ban e napon sírt fel először egy Bernie Ecclestone nevű kisbaba, aki termetre később sem lett sokkal nagyobb, viszont üzletemberi kvalitásai előtt nem lehet nem kalapot emelni. Sokak szerint a Formula–1 izgalmasabb, szerethetőbb, emberközelibb volt az ő működésének mindent átfogóvá válása előtt, de már eleve az is az angol businessman érdemei közé sorolandó, hogy mi, magyarok is (aránylag hamar) közel kerülhettünk az autósport csúcskategóriájához.

Ecclestone egy Suffolk megyei kistelepülésen, St. Peterben született, nem éppen kiugró hátterű családba: apja egy halászhajó kapitánya volt. A família hamarosan Nagy-London egyik elővárosába („falvába") költözött, és Bernie-n már az ottani gyerekkora alatt látni lehetett, hogy kiváló az üzleti érzéke – az iskolában rendszeresen fogadásokat szervezett társai között.

Miután véget ért a világháború, 16 évesen otthagyta a tanulmányait, és a helyi gázműveknél kezdett dolgozni, de egyre inkább kedvtelésére, az üzletre és a motorokra koncentrált (eleinte az ebédidejében intézve az adásvételeket). Aztán egy bizonyos Fred Cromptonnal motorkerékpár-alkatrészek forgalmazásába kezdett, majd később az illető részét kivásárolva fokozatosan létrehozta Nagy-Britannia legnagyobb motorkereskedő hálózatát.

Közben – növekvő bevételei jótékony hatását kihasználva – vezetői szenvedélyének is hódolhatott, és még nem volt húszéves, amikor kipróbálta magát versenyzőként is, de azt négy keréken (az 500 kcm-es F3-as sorozatban). Nem vett részt minden viadalon, leginkább a közeli Brands Hatchben szerepelt, és bár elért néhány jobb helyezést, sőt győzelmet is, egy nagyobb baleset – amikor egy ütközés nyomán a ring melletti parkolóban landolt... – után felhagyott ezzel Úgy gondolta, hogy inkább az üzletre összpontosít a továbbiakban.

Egy ideig ingatlan- és hitelüzlettel, valamint hétvégi autós aukciókkal foglalkozott, ám aztán 1957-ben felbukkant a hőskorát élő Formula–1-ben. Először a vele egyidős, tehetséges Stuart Lewis-Evans menedzselésébe vágott bele, majd megvásárolta annak első istállója, a csődbe ment Connaught két versenyautóját. 1958-ban személyesen is megpróbálkozott a száguldással, de nem sikerült kvalifikálnia magát a Monacói GP-re.

Ettől függetlenül tovább támogatta Lewis-Evanst, aki ekkoriban már a Vanwallnál szerepelt – barátja azonban belehalt a Marokkói Nagydíjon szerzett sérüléseibe. Ecclestone ekkor fordított hátat másodszor is a versenyzésnek, amelytől évekig távol maradt, miközben persze üzletileg továbbra is jól ment a sora.

Egy közös ismerősük révén a hatvanas években Jochen Rindt menedzsere lett, sőt részben tulajdonosa is az osztrák F2-es Lotus-alakulatának. A sors kegyetlen játéka, hogy Rindt is fiatalon, a pályán halt meg (egy monzai karambolban) – ő a száguldó cirkusz történetének egyetlen posztumusz világbajnoka. Tragédiája ismét megrázta Bernie-t, ám ezúttal már nem hátrált meg, maradt az F1-ben, és 1972-ben kedvező áron felvásárolta a jó nevű Brabham-istállót, amelynek 15 éven át volt aztán a vezetője. Immár belépett tehát a Formula–1-es csapatfőnökök szűk, de tekintélyes „klubjába".

Ebbéli minőségében egyike volt a FOCA nevű szervezet – a konstruktőrök szövetsége – létrehozóinak 1974-ben, és kipróbált munkatársával, a jogi ügyekben jártas Max Mosleyval karöltve egyre fontosabb szerepet töltött be. 1978-tól már ő volt a „vezér", majd bele is keveredett a FOCA–FISA háború néven elhíresült politikai csatározásba, mely a gyártók, illetve a nemzetközi szövetség (FIA) autósport-felügyeleti célra alapított „alszövetsége" (FISA) között zajlott a hetvenes évek végén és a nyolcvanasok elején. 

Noha a küzdelem legcsúnyább fejezete 1982-ben még kettészakadással is fenyegetett és az egyik futam részleges bojkottjában is megnyilvánult, a normál mederbe való visszatéréshez a legfőbb lépést az első Concorde-szerződés 1981-es megkötése jelentette. Ez a FOCA–FISA kiegyezésnek is tekinthető megállapodás forradalmi jelentőségű volt: az F1 felügyeletéért folyó harc végére Bernie-ék sok tekintetben felülkerekedtek a Jean-Marie Balestre által irányított FISA-n, és Ecclestone vezérletével „gatyába rázták" a száguldó cirkusz kereskedelmi oldalát.

Kiszámíthatóság, rend, profizmus költözött a világbajnokságba, az angol üzletember révén egyértelmű üzleti koncepcióval. Céljuk az volt, hogy jövedelmező vállalkozássá tegyék a sorozatot, kiemelve a többi kategória közül, és végül elérték, hogy az egyre értékesebbé váló televíziós jogdíjak intézése a FOCA, s így Bernie kezébe menjenek át.

Kereskedelmi szempontból ez óriási lökést adott az egész Formula–1-nek – amely nem az egyetlen látványsport, ahol a tévé mindent átfogó jelenléte sokszorosára növelte az adott széria vagy „műfaj" ismertségét, népszerűségét, rajongótáborát, és mindezek révén a befolyó pénzek nagyságát.

Az utóbbi bő három évtizedben ennek lehettünk tanúi, mégpedig viszonylag közelről, mert a terjeszkedés révén, nem kis mértékben Ecclestone jóvoltából a vb 1986-ban beköltözött a vasfüggönyön innenre, azaz hazánk révén a szocialista világba is. Magyarország azóta folyamatosan versenyhelyszín, amivel kevesen büszkélkedhetnek!

Az angol üzleti mágus közben ugye még csapatvezető is volt, és bár a Brabham nem tudott a konstruktőrök között az élre kerülni („csak" a második helyre 1975-ben és 1981-ben), azért a tán még nagyobb dicsőséget jelentő egyéni címet kétszer is (1981, 1983) elnyerte Nelson Piquet révén. A következő években hanyatlásnak indult a team, részben azzal is összefüggésben, hogy a tulajnak egyre kevesebb energiája jutott az irányítására. Ecclestone végül jó érzékkel 1987-ben megvált az istállótól, mondani sem kell, sokszoros haszonnal...

Ekkor már létezett az általa az adminisztráció intézésére létrehozott FOA, és mivel azt vallotta, hogy „ha a csapatok birtokolnák a versenyjogokat, annak teljes fejetlenség lenne a vége, mert semmiben sem tudnának egyezségre jutni", fokozatosan távolodott a többi csapatfőnökkel közös platformtól, 1987-ben pedig megalapította a FOM (Formula One Management) elődjét, a FOPA-t, amely direkt az F1 kereskedelmi tevékenységének kézben tartására, a tévés jogdíjak kialkudására és elosztására született.

A korszakváltás azzal lett hiánytalan, hogy a szövetséges Mosley a kilencvenes évek elején előbb (1991) a FISA, majd (1993-től) az annak szerepét továbbvivő FIA elnöke lett.

A két brit tevékenysége minden korábbinál jobban meghatározta a vb és üzleti fejlődése sorsát – ezen nem változtattak a különböző további átszervezések és csatározások (mert azért voltak ilyenek: a rivális széria beindításával fenyegetőző csapatok puccskísérletei, illetve a tulajdonosi körbe beszálló bankok hatalomátvételi próbálkozásai), a Concorde-szerződés többszöri megújítása, valamint Bernie kilencvenes évek végi szívproblémái sem.

Az egyik leggazdagabb brit polgárnak számító (fontban is milliárdos) Bernard Charles Ecclestone továbbra is jön-megy (és nem járókerettel, aminek egy feltuningolt változatával a Red Bull tagjai viccesen meglepték most Dél-Koreában...), tárgyal és szervez, futamról futamra rendületlenül masíroz a paddockban.

Jól kivehető egy ideje, hogy a jövőt miben látja: a hagyományok, a nosztalgia kevésbé számítanak (például patinás versenyhelyszínek képében) – ugyanis mindegy, milyen áron, de terjeszkedni akar az egész világon, egymás után építve és bevonva a modernebbnél modernebb pályákat felvonultató új országokat.

Nyolcvanadik születésnapja közeledtének apropóján a minap interjút adott a Guardian című lapnak, és beszélt a vezetésről vallott elveiről, illetve a jövőbeni terveiről is. Az előbbiről továbbra is azt vallja, hogy demokratikusan semmit sem lehet jól működtetni, legyen az vállalat vagy bármi egyéb. És hogy neki voltak-e problémái a vezetési módszerei miatt? Erre az élcelődő humoráról is ismert angol azt mondta: olyanok nem, amelyeket ne tudott volna kezelni... Ami meg a másik kérdést illeti:

„Persze, hogy még kilencvenévesen is dolgozni fogok! Miért hagynám abba? Azért csinálom, mert élvezem, úgyhogy eszem ágában sincs visszavonulni. Az emberek a haláluk előtt vonulnak vissza. Ugyanakkor nincsenek diadalittas pillanataim, az én pozíciómban az ember nem nyer versenyeket. Én üzletember vagyok, így a sikert abban mérem, hogy az év végén visszatekintve mennyit keresett a vállalatom. Ez minden."

1960-ban e napon a Népsport arról számolt be, hogy nemzetközi labdarúgó-szervezetek különbizottságot alakítottak, melynek legfőbb feladata az volt: találják meg a módot arra, hogy a futball „ne fulladjon bele a nagyszámú különböző nemzetközi tornába". A Stanley Rousnak, az angol szövetség (FA) legendás elnökének – a FIFA leendő (1961–1974) első emberének – kezdeményezésére összehívott alakuló ülésen a nemzetközi (FIFA) és az európai (UEFA) szövetség, a KK-bizottság és a ligakapcsolatok bizottságának képviselői vettek részt. A zárt ajtók mögött lefolyatott értekezleten többek között megállapították, hogy földrészünk csapatai akkoriban már 19 fajta kupa küzdelmeiben vettek részt – ezt sokallták, ehelyett szerettek volna valami áttekinthető rendszert. Abban már az első körben megegyeztek, hogy a BEK-et és a KEK-et továbbra is fenntartják. Előbbi ma is létezik, sőt BL néven – valamint a korábbi verziót csoportküzdelmekkel is feldúsítva – kontinensünk klubfutballjának büszkesége, míg az utóbbi 1999-ban múlt ki.

1970-ben e napon az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) profibizottsága 17 ország küldötteinek részvételével ülést tartott Genfben. Megtárgyalták egyrészt a harmadik számú kontinentális kupa, az EVK (Európai Városok Kupája) új szabályzatát: kimondták, hogy a VVK (Vásárvárosok Kupája) utódjaként 1968–1971 között létező sorozat a jövőben a FIFA-tól az UEFA égisze alá kerül, és minden tagországnak lehetősége lesz benne csapatot indítani, mégpedig a bajnoki szereplések alapján. Ekkor még nem döntötték el, de a következő ősztől immár UEFA-kupaként funkcionált a széria. Másrészt az ülés foglalkozott a világbajnokságok döntőivel, melyek létszámának növekedését nem vették volna szívesen. A FIFA csúcstornájának megítélésekor a maguk felé húzott a kezük: azért emelték fel szavukat, mert a válogatottak „mind gyakrabban veszik igénybe a játékosokat, s így természetszerűleg sorozatosan szembekerülnek a klubokkal, ez pedig nem vezethet jóra". Mintha csak ma hallanánk... Viszont nem tudtak sokáig a fejlődés útjába állni, mert 12 évvel később Spanyolországban 24, újabb 16 esztendő múlva Franciaországban pedig már 32 együttes szerepelt a vb-n.

1980-ban e napon rendezték a valaha volt egyik legizgalmasabb „finálét" a férfi asztaliteniszezők országos csapatbajnokságán. Az összes többi ellenfelét egyaránt megverő két együttes meccsére azért került sor a Szentkirály utcai teremben (például az eseményhez méltó Nemzeti Sportcsarnok helyett), mert a tavasszal a BVSC is a hazai csarnokában fogadta a Bp. Spartacust (amely viszont 14:11-re nyert ott), így ugyanerről az előnyről a szövetkezetiek sem akartak lemondani. Így viszont a levegőtlen helyiség zsúfolásig megtelt, sokan le sem tudtak ülni. Hiába, ekkor még mindkét oldalon igazi világsztárok, egyformán két phenjani csapatvilágbajnok szerepelt ... A címvédő Spartacusnak még csak nyernie sem kellett az újbóli elsőséghez, elég volt számára egy 13:12-es vereség is (tekintettel az idegenbeli odavágóra). A Rózsás Péter edzette BEK-győztes vasutasok azonban egy óra elteltével már 6:0-ra vezettek Sidó Ferenc házigazda tanítványai ellen! (Az öt-öt játékos mindegyike játszott mindenkivel, így összesen öt körre volt szükség.) Az első fordulóban ugyanis Kovács László nagy meglepetésre felülmúlta Jónyer Istvánt, majd Takács János is a lehető legszorosabb döntő játszma után Klampár Tibort. Ezután a Spartacus fokozatosan kapaszkodott felfelé, volt, hogy már csak 6:8-ra állt. A negyedik kanyarban azonban Jónyer váratlanul kikapott Frank Bélától is, s ezzel újból a vendégcsapat lett a favorit. Az utolsó menetben Molnár János bravúrosan legyőzte Gergely Gábort, így megint felcsillant a remény a Szpari előtt, ám a végén ismét az ellenfél percei következtek, amely éppen a kritikus arányban, 14:11-re nyert. Ezért aztán elkezdődött a nagy számolgatás, mert a két egymás elleni meccs játszmaaránya döntött – egyetlen szettnyi különbséggel (60:59) a BVSC javára! A győztes gárdából Takács Jánosé volt a legnagyobb érdem, aki egyedüliként mind az öt mérkőzésén felülkerekedett – ez ellensúlyozta, hogy Gergely csak háromig jutott, míg a többiek (Kovács, Frank és Nozicska József) kettő-kettőig. A Spartacusból Klampár négyszer örülhetett, viszont a csapat nem bírta el Jónyer gyengébb napját, aki mindössze egy ellenfelét múlta felül. Persze őt is oktalanság lenne leszólni, akkora alakja volt a magyar asztalitenisznek, és másfél évvel ezután, a BS-beli Eb-n újra bizonyította is ezt: régi csapattársaival még egyszer felléphetett a dobogó (s egyben a kontinens) tetejére!

1990-ben e napon került sor a stockholmi Globe-csarnok 14 ezer nézője előtt az 1.1 millió dollár összdíjazású svéd nemzetközi teniszbajnokság döntőjére a világranglista első két helyezettje között. A második kiemelt Boris Becker két, nála is fiatalabb tehetség, a veterán John McEnroe ellen nyertes horvát Goran Ivanisevic (akkoriban Taróczy Balázs tanítványa), majd a leendő egyeduralkodó, az amerikai Pete Sampras legyőzésével jutott el a fináléba. (Előbbinek a máskor oly félelmetes bombaszervái ezúttal nem mindig jöttek be, míg az utóbbi szintén sokat hibázott, miközben a vörösesszőke német nagyszerűen összpontosított, és sokkal határozottabb volt a hálónál is.) A másik ágon a hazai pályán szereplő Stefan Edberg útja könnyebben alakult, bár a négy között a szovjet Alekszandr Volkovval kellett találkoznia, aki a US Openen már az első körben kiverte... A svéd ezúttal sem tündökölt, az első játszmában például 2:5-ről kellett fordítania. És aztán a döntőben sem ment neki, így a nézők nagy bánatára elmaradt az éles küzdelem. Becker megint nagyon jól, biztosan teniszezett, s 5:4 után zsinórban kilenc gémet nyert meg, amivel behúzta az első és a második szettet is, sőt a harmadikban is brékelőnybe került. Ellenfele hiába javult fel valamelyest a finisre, a vége 6:4, 6:0, 6:3 lett „Bum-Bum Borisnak". Aki ezzel alaposan megközelítette áldozatát a világranglistán, és jó esélye nyílt az őrségváltásra – de végül majd „csak" januárban sikerült előznie (hogy aztán a továbbiakban egymást váltogassák az élen, mígnem a svéd maradt felül, s őt majd Jim Courier fosztotta meg a trónjától).